ISMERETLEN HALOTTAK EMLÉKÉRE (Deli Mihály szabadverse)
Zürichben
egy ötven év körüli asszony jön végig az utcán
Egyszerű, mégis jól öltözött
Mozgása nyugodt és természetes, mozdulatai kimértek
Nem siet, nem is sétál
...
Nyolc óra van
A városrész bevásárló utcáján élénkülni kezd a forgalom
A járda tiszta
Az ablakokban virágok
Az idő kellemes, süt a nap
Az út menti növények zölden lángolnak
(...)
............................................................................................
Deli Mihály
ISMERETLEN HALOTTAK EMLÉKÉRE
Zürichben
egy ötven év körüli asszony jön végig az utcán
Egyszerű, mégis jól öltözött
Mozgása nyugodt és természetes, mozdulatai kimértek
Nem siet, nem is sétál
Nyolc óra van
A városrész bevásárló utcáján élénkülni kezd a forgalom
A járda tiszta
Az ablakokban virágok
Az idő kellemes, süt a nap
Az út menti növények zölden lángolnak
Talán művészettörténész egy galériában
vagy titkárnő egy ügyvédi irodában
vagy csak háziasszony
Minden nap nyolckor megjárja ezt az utat
Ha tehetné, az utca is kezet fogna vele
Együtt lélegeznek, egymást éltetik
Néhány járókelő rámosolyog
Ő kedvesen biccent
Aztán megáll
Lehunyt szemmel a nap felé fordul
Bőrére (mint valami jól bevált arckrém)
aranysárga fényt lehelnek a sugarak
Elégedetten sóhajt, és tovább megy
Itt született, ismeri a város minden titkát
Emlékei, szokásai, hétköznapjai ezer szállal idekötik
Szereti a házakat, a kiszámítható zsibongását
a békét, s a pontosság harmóniáját, amely lelkének lényege
Hirtelen megszólalnak a szirénák
Zúg az ég, reng a föld, légnyomás rángat minden mozdíthatót
Bombák tépik szét a tapintatos nyugalmat
Robbanások szaggatják a kimondatlan egyetértést
Mindenfelé véres-koszos holttestek hevernek
Füst és fullasztó bűz kavarog a levegőben
A romok között szemérmetlen védtelenséggel
szétszórt bútorok szégyentelenkednek
Az asszony jön végig az úton
Repeszek süvítenek mellette
Falak omlanak a háta mögött
Tehetetlen testek dőlnek-hullnak szerteszét
Az ablakokból lángcsóvák törnek elő
Fekete kormot hányva autók égnek
Az emberek a támadás első perceiben
értetlenül kapkodnak, rohannak, menekülnek
Majd alkalmazkodva a becsapódások rendszerességéhez
mintegy demonstrálva precíz szolidaritásukat
megszervezik a mentést
„Háború? Ez hihetetlen!” –
súgják maguk elé a lélegzetvételnyi szünetekben
Riadt csodálkozással ölelik-mentik egymást
A gépek újabb rajokban támadnak
Nem csitul a bombázás hevessége
Az ég elsötétül a füsttől
Az út menti fák ellobbannak, üszkösen meredeznek
Az asszony lassít egy épen maradt kirakat előtt
Nézelődik, nem is tudja miért állt meg
Kicsit szokatlan és kényelmetlen az egész…
Lehajtott fejjel, óvatosan elfordul, végigles az utcán
Mintha valaki követné
De a füstölgő romokon
a kapualjakba húzott hullákon kívül senkit nem lát
Tétován, kissé bicegve, fáradt konoksággal jön tovább
Nyomasztja a szürkület
Üvegcserepek ropognak a talpa alatt
És most már csak diszkréten, szinte szégyellve kíváncsiságát
körbe les: „Megtámadták Svájcot!” – nyilall belé
Azonnal elhessenti a gondolatot: „Ez lehetetlen!”
Mégis, legbelül érzi, valóban ez történt
Viszont tudja, hogy a szervezettség
a rend, a következetes szigor, az összefogás, átsegít a bajokon
Hiszen számtalanszor gyakorolták az évek folyamán
Ezért amikor az utca végén megbotlik
és végigbukfencezik a járdán
(szoknyája illetlenül felcsúszik
de egy végső, fegyelmezett mozdulattal lesimítja)
majdhogynem elpirul
A szíve görcsbe szorul a fájdalomtól: „Mi lesz ezzel a várossal, Istenem?!”
A szanitécek pontosan és lelkiismeretesen végzik dolgukat
Kezükben a hősi halottak is egyformák
Mind svájci állampolgár
Zürich látképe az elmaradása miatt nevezetes kappeli csata helyszínéről.
