HOKUSZAI UTOLSÓ ÁLMA (Deli Mihály elbeszélése)

Kigöngyölte a szűz papírt, kisimította, tenyerét végighúzta a szélein, ráhajolt, megszagolta, finoman hozzádörgölte az arcát, nyelve hegyével megérintette. Kezébe vette a tollat, és egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét…

Dolgozni kezdett. Már nem méregette, nem lopkodta és csalogatta a természetet, minden benne volt, a kész kép is. Virágzó ágakat festett, s ahogy a szirmok kirajzolódtak, a saruja elveszett. Verebek billegtek az ágakon, bogarak után kapva a szárnyuk meglegyintette, jobb lába eltűnt. A tengerpart vonalán fák hajladoztak, haragos tajtékok pofozták a köveket, köntöse semmivé lett. Egy bárkáról gésák ereszkedtek az esőáztatta fövenyre, ernyőik alatt sikongva menekültek, a másik lába is elillant. Messze a Fudzsi titokzatos sziluettje nyújtózkodott, hófödte csúcsa a papírba fúródott, az egész háta, nyaka, fél koponyája oda lett. Füvek, virágok színesedtek és karcolódtak a lapon, csapongó szelet satírozott, ami a bal karját elfújta. És amint ő is megjelent a táj-kép meredek domboldalán, már a dereka sem volt sehol. A mellkasát domborító ecsetvonásával, a mellkasa is elpárolgott. Már csak az arca maradt, de ahogy a vonalak, bőrének ráncaira találva egymást utánozták, az is levegővé vált. A kézfeje, a tolla: a szemét kereste… Végül a szemhéján végigfutó finom csík, lecsukódó szemgödrében megpihent, s ekkor csonkán maradt jobb tenyere elejtette a tollat, elemelkedett a papírról, és elröppent. Ott állt a képben, otthonossága élettelen ölelésében, a gazdag táj végtelenében, – mégis egyedül.

Az asztalra borulva találtak rá. Karjukba vették, lepedőbe burkolták, füstölőt gyújtottak. A halványfehér lapon, száradt festék- és tusfoltok áttetsző, elkenődött nyomai sejlettek; később a testére terítették, vele együtt égették el.

Hokuszai önarcképe