Wass Albert, a koronavírus és az új NAT – Takaró Mihály a Vasárnapnak
Az utóbbi időben hatalmas közéleti vita bontakozott ki a megújított Nemzeti alaptanterv körül, s bár a koronavírus-járvány hazai megjelenése miatt kényszerűen bevezetett digitális oktatás most új kihívások elé állítja a társadalmat, több rendkívül fontos kérdés tisztázatlan maradt. Takaró Mihály irodalomtörténész lapunknak adott nagyinterjúban beszél a jelenlegi helyzetről, az őt ért durva kritikákról, a NAT megalkotásáról és a társadalmi konszenzust akadályozó folyamatokról.
– Az egész világot felforgató koronavírus-járvány miatt jelentősen átalakult a magyar közoktatás. Hogyan látja, sikerült a gyors átállás?
– A magyar pedagóguskar jelesre vizsgázott. Boldog vagyok, illetve nagy megnyugvással tölt el ez a tény, hiszen a múlt hét pénteki bejelentés után még hétfő előtt több mint 250 ezren kattintottak a KRÉTA (Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer – a szerk.) oldalára, ahonnan aztán a szükséges információkat megszerezve a hét elejétől nagy erőkkel elkezdődhetett a tanítás. Az, hogy a magyar tanártársadalom ilyen fantasztikusan reagált, világosan megmutatja a felelősségérzetüket. A tanártársadalom legjava arról tett világos tanúbizonyságot, hogy tanítani akar. Nem dőlt be semmiféle provokációnak, tiltakozásnak vagy tüntetésnek… Az igazán lelkiismeretes pedagógus szeme előtt mindig az lebeg, hogy tanítani kell. És most ez történik: Európában szinte egyedülálló módon, a minisztérium Magyarországon napok alatt megszervezte az oktatást, amely – természetesen – döcögve indult, de egyre jobb az egész rendszer működése. Azt hiszem, ennél élőbb példa nem is kell arra, hogy a magyar társadalom pedagógusok által képviselt része mekkora felelősségről tesz most tanúbizonyságot.
(...)
– Sokan ennek ellenére is kétségbe vonják a NAT szakmai jellegét. Mi lehet ennek az oka?
– Néha kétségbeesetten olvasgattam olyan sorokat, amelyek szerzőinek láthatóan semmi köze nincs a szakmaisághoz. Nem lenne szabad ilyen gőggel, elitista hübrisszel közelíteni ehhez az anyaghoz. Nem lehet azt mondani a másikra, hogy buta, bunkó, műveletlen, gyereket soha nem látott, tahó – és ki tudja, milyen elképesztő szavakat lehetett még olvasni egyes cikkekben. A NAT megalkotói mind elismert szakemberek. Ide nem kerülhetett be olyan, aki az utcáról besétált. Én 1993-tól 2006-ig, a kétszintű érettségi bevezetéséig a Magyar Érettségi Tételbizottság elnöke voltam. Szolgáltam az Antall-kormány alatt, ugyanúgy a bizottság elnöke maradtam a Horn-Kuncze kormány idején, de az első Orbán-kormány, majd a Medgyessy-kormány alatt sem változott az Érettségi Tételbizottság összetétele. Miért? Mert a minisztereim – és itt most sorolhatnám különböző kormányok különböző minisztereit – fontosnak tartották, hogy a kérdés szakmai berkeken belül maradjon. Így történhetett meg, hogy nemcsak az Érettségi Tételbizottság elnökeként, hanem a magyar OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny – a szerk.) ügyvezető elnökeként is 25 évig működhettem. Gondolhatjuk, hogy 25 év alatt mennyi politikai változás történt. Azonban volt egy vezérelv: soha nem semlegesen, de mindvégig elfogulatlanul! Vagyis mi, a bizottság tagjai tudtuk egymásról, hogy kinek mi az esetleges politikai vagy pártszimpátiája, de ez századrangú kérdés volt ahhoz képest, hogy milyen az illető szakmai készültsége. Ezért volt, hogy Honti Mária, aki a szocialista kormány idején oktatási államtitkárként működött, az én bizottságomban mindvégig jelen lehetett. Akkor is, amikor ők voltak kormányon és azután is, hogy már nem ők voltak. Honti Mária egy kiváló nyelvész, nyelvtankönyv szerző volt. Egy határozott világnézetű, de abszolút elfogulatlan ember, vagyis a szó jó értelmében független. Mindegy, hogy milyen kormány volt éppen hatalmon, én mint az OKTV ügyvezető elnöke minden évben ugyanazokra az emberekre tettem javaslatot a bizottságban. Ez azt jelenti, hogy van egy parancs, egy magára valamit is adó értelmiségi belső parancsa: bizonyos szellemi szint felett nem megyünk bizonyos szint alá. Ezt tilos egy értelmiséginek. És ez a bíráló cikkek egy jelentős részét pont oda helyezi, ahová való. Nem kell rájuk reagálni sem, egyszerűen nem ütik meg azt a szellemi színvonalat, ami az embert szóra vagy válaszra bírja. A másik a politikai része ennek az ügynek. Látható, hogy az a fajta szemlélet, amelyik a 2012-es tanterv módosításából előjött – hiszen ez nem egy vadonatúj tanterv, ezt hozzá kell tennünk –, bizonyos erőknek politikai szempontból nem jó. És csak azért nem beszélek erről részletesebben, mert én nem vagyok politikus és nem is szeretném ezt a kérdést politikai síkra terelni.
(...)
– Úgy tűnik, az alaptantervet támadók körében már az is megütközést kelt, ha a nemzeti kultúra, a magyar identitás és az átörökítés kifejezések elhangoznak. Ezek kizárólag politikai meggyőződésből adódhatnak, vagy esetleg kialakult egy olyan vélemény, amely szerint a nemzeti érzületű írók „nem elég jók”?
– Azt gondolom, hogy nemcsak az Alaptantervvel kapcsolatban, hanem az egész világban folyik egy harc – mintha két univerzum létezne. Az egyik azt képviseli, hogy van múlt, és a múltból ered a jelen. A tegnapra épül a ma, és majd a mára fog épülni a holnap. És van egy másik univerzum, amelyik már évszázadok óta hirdeti, hogy „indulj az útra, vissza se nézz, múltad a fájó bús ezer év”. Vagy: „a múltat végképp eltörölni, rabszolgahad indulj velünk”. Ez az univerzum az, amelyik tagadja a kontinuitást. Ezért lehet olvasni olyasmiket, hogy nem a nemzeti múltból és kultúrából kell kiindulni, mert ezt meghaladta a világ. De hát senki sem születhet egyszerre két helyre, nem születhet egyszerre két időben, nem lehet egyszerre öt anyja és nyolc apja, bizonyos szempontból determináltak vagyunk: egy időben, egy helyre, egy országba születünk meg.
Mindenki szocializálódik valamiben, nem létezik szocializáció nélküli ember. Egy magyar ember magyar kultúrában szocializálódik.
(...)
