A siroki fűzfasíp ─ Mesélő magyar várak
(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)
Hol volt, hol nem, volt a siroki várkapitánynak volt egy fiacskája, Gergő. A fiúcska egész nap unatkozott a várban. Édesapjának nem sok ideje volt foglalkozni vele. Szegénykének nagyon korán meghalt az édesanyja. Gergő még olyan kicsi volt, hogy nem is emlékezett rá.
A várban a szakácsnén kívül más nő nemigen fordult meg. A szakácsnénak meg nem volt ideje játszani vele. Éjjel-nappal főznie kellett a várat védő vitézeknek.
Gergő nem tudta, mit kezdjen magával. A vitézek nem örültek neki, ha állandóan láb alatt volt, amikor a bajvívást gyakorolták.
– Menj el innen, kisfiú, mert még megvágunk a szablyánkkal! Nem gyereknek való hely ez. Majd, ha megnősz, akkor beállhatsz közénk – mondogatták a vitézek.
Gergő apja is a vitézeknek adott igazat, amikor a fiúcska elpanaszolta, hogy mindenhonnét elkergetik.
– Kicsi fiam, vitézeimnek gyakorlatozni kell. Nem lehetnek gyerekcsőszök. Keress magadnak más elfoglaltságot! Játsszál a macskával, ott sütkérezik a várfalon – javasolta Gergőnek az apja.
Csakhogy amikor Gergő arra indult, a macska mérgesen elrohant, mintha csak azt mondta volna:
– Ez a kölyök még napozni sem hagy. Egész éjjel kuksoltam a kamrában, s lestem az egereket. Holtfáradt vagyok. Nincs kedvem játszani.
Gergő szomorúan ballagott vissza a vár udvarán lévő fához. Lekuporodott a tövébe, unatkozva nézte a felhőket.
Amint bámészkodott, egyszer csak előjött az istállóból Jani bácsi, az obsitos vitéz. Az öreg sok csatát megjárt, de eljárt felette az idő. A várkapitány sajnálta elküldeni hűséges katonáját, ezért megengedte neki, hogy az istállóban lakjon. Csupán annyit kért tőle, hogy ügyeljen az istállóban lévő állatokra.
Jani bácsi rendet is tartott az állatok körül. Mindenki szerette és tisztelte. Amikor végzett a munkával, kiült az istálló elé pipázni, ábrándozott a régi csatákról. De most nem gyújtott rá a pipájára, hanem Gergőhöz ment, majd mint aki tudja a választ is, megkérdezte:
– Unatkozol, Gergő?
A fiúcska meglepődve nézett rá.
– Unatkozom – válaszolta egykedvűen.
– Akarod-e, hogy faragjunk egy fűzfasípot?
Gergő nem akart hinni a fülének. Mégis csak lenne valaki itt ebben a siroki várban, aki szépen szól hozzá? Még sohasem volt fűzfasípja. Boldogan ugrott fel, csillogó szemekkel kiáltotta:
– Akarom, bizony!
– Akkor jó! Szólunk édesapádnak, hogy leballagunk a Tarna patakhoz. A vízparton vágunk fűzfaágat, s majd faragunk belőle egy szépen szóló fűzfasípot.
A várkapitány nagyon elfoglalt volt. Nem is igen értette, mit kér fiacskája. Örült, hogy legalább néhány órára a öreg Jani bácsi vigyáz rá.
– Menjetek csak! – mondta egy térkép fölé hajolva. – De estére, vacsorára visszaérjetek!
A vár egy magas hegyen volt, és elég sokáig kellett a talpukat koptatni, mire leértek a Tarnára. Gergő ezt nem bánta. Hajtotta a vágy, hogy fűzfasípja legyen.
Az öreg sokáig keresgélt a patak partján. Megvizsgált minden fűzfabokrot. Gergő már azt hitte, sohasem lel rá a megfelelőre. De Jani bácsi egyszer csak felkiáltott:
– Ez az, ebből lesz a szépen szóló fűzfasíp!
Gergő majdnem futott fel a várhegynek örömében. Jani bácsi utána is kiáltott:
– Ne szaladj úgy, Gergő! Öreg vagyok én ahhoz, hogy versenyt fussak veled.
Amikor felértek a várba, az öreg nekilátott a fűzfasíp elkészítésének, s közben részletesen mindent el is magyarázott. A kisfiú árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.
Már majdnem elkészültek a síppal, Gergő alig várta, hogy kipróbálhassa, amikor egyszer csak ott termett az édesapja.
– Hát ez meg micsoda? – mutatott a kicsi sípra.
– Kapitányuram, megtanítom a fiát fűzfasípot készíteni – válaszolta Jani bácsi.
Erre a várkapitány nagy mérgesen az öregre ripakodott:
– Megbolondult kend, hogy ilyen haszontalan dologra tanítja a fiamat? Inkább a kardforgatásra kéne megtanítani. Kend híres vitéz volt egykor. Egy suhintással levágta a fejét tíz ellenségnek is.
– Kapitányuram, jól jöhet még egyszer ez a síp – jegyezte meg csendesen az öreg.
A várkapitány azonban engesztelhetetlennek bizonyult, elvette a fűzfasípot, és hogy fia meg ne találja, a vár legmagasabb tornyába vitette.
Ám Gergő szemfüles legényke volt. Kileste, hová rejtette édesapja a fűzfasípot, és egyik nap kora reggel fellopózott érte a toronyba. Boldogan ölelte magához, de mert mindig nagyon szeretett a vártorony ablakából nézelődni, mielőtt visszaosont volna, körbepillantott.
Hogy, hogy nem, hatalmas porfelhőt látott a messze távolból közeledni. Tekintélyes sereg viharzott a siroki vár felé, hogy lecsapjon a mit sem sejtőkre. Annyi idő sem marad, hogy Gergő leszaladhasson az édesapjához figyelmeztetni a veszedelemre.
Szájába kapta a fűzfasípot, és jó erősen, ahogy csak bírta, megfújta. Onnan a torony ablakából.
A sípszóra mindenki felriadt, a várvédők kapták a kardjukat, fegyverüket. Gergő édesapja is előjött.
– Mi ez a nagy ribillió? – kiáltott fel a toronyba.
– Édesapám, jön az ellenség! Innen látom, a toronyból, ezért fújtam meg a fűzfasípot.
A várkapitány rögtön kiosztotta a szükséges parancsokat. A vitézek egy szempillantás alatt az ellenség elé vágtattak tüzes paripájukkal, és úgy lekaszabolták az egész sereget, hogy még hírmondó sem maradt belőle.
Így mentette meg Gergő a siroki várat a fűzfasípjával.
Az édesapja nem hogy mérges nem volt már, hanem arra kérte őt és Jani bácsit, hogy költözzenek fel a siroki vár legmagasabb tornyába, és ha ellenséget látnak közeledni, fújják meg derekasan azt a fűzfasípot!
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
