Rill Géza órásmester (Deli Mihály Odú-sorozatából)

Nem kertelek, ez velem esett meg, de ne számíts valami különleges történetre. Tudnod kell, hogy gyerekkorom óta sűrűn megfordultam a Krisztinavárosban, és 1974-től ott is dolgoztam. Így naponta elmentem néhai Rill Imre órásmester kis műhelye előtt, amit akkor már unokája, Rill Géza vezetett. Vagy inkább csak felügyelt, gondozgatott, mert a mesterségével, úgy tűnt, felhagyott. Egyre ritkábban mutatkozott a boltban, és amikor ott volt, akkor is inkább elbarikádozta magát. Bezárkózott, gyenge lámpafényben tett-vett, motoszkált. Egy-két év alatt a szemünk előtt szürkült és veszett el a Krisztinaváros e jellegzetes kis színfoltja. Akár ott ügyködött, akár nem, egy pillanatra mindig megálltam a portál előtt, kicsit elgyönyörködtem a kirakat avítt, poros, halott óráiban. Ha megláttam bent, kissé pimaszul és hunyorogva bebámultam. Nem érdekelte, hogy valaki nézi; pedig észrevett, mégis közönyösen, sőt inkább haragosan elfordult. Egyszer kerestem otthon egy vacak karórát, és vártam az alkalmat, hogy ezzel a hamiskás indokkal benyithassak. Hallotta, hogy hosszan kopogok, de nem akart rám nézni; mikor látta, hogy nem tágítok, dühösen az asztalra csapott és az ajtóhoz kacsázott. Végig se mért, szúrós szemmel belém döfött: – Zárva vagyok! – Kezemben tartva az órát megkérdeztem: – Mikor lesz nyitva, mikor jöhetek?

– Már nem dolgozom!

– Tulajdonképpen csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy érdemes-e megjavítani ezt az órát?

Szinte rá se nézett, majdhogynem undorodva mondta: – Ilyenekkel amúgy se foglalkozom.

– Sajnálom, elnézést… – próbáltam bizonytalanul elhúzni a pillanatot, de már csukta is az ajtót.

Mi a fenének erőlködök? – morfondíroztam; mégsem bírtam magammal. Ki kellett eszelnem valamit, hogy a közelébe férkőzzek.

Most nyilván kíváncsi vagy, hogy miért? …Hát csak úgy. Mert vonzott ez a múlt századi, háború előtti krisztinavárosi hangulat; és itt van valaki a szemünk előtt, aki még megélte mindezt, s akivel ennek a hangulatnak egy szelete hamarosan elvész. (Rill Imre órásmester műhelye helyén ma egy kedves kávéház működik, és az asztalok fölött, a falon emléket állítottak a dinasztiának.)

Hosszú tépelődés után a következőt tettem: előbányásztam a padlásról egy használaton kívüli hatalmas álló-órát, nagyjából letisztogattam, kilestem, mikor tűnik fel az öreg, és elindultam. Addig ügyetlenkedtem az ajtó előtt, míg észre nem vett. Mivel sejtettem, hogy nem enged be, teátrális mozdulatokkal letettem a lépcső elé és elindultam… Bekapta a csalit. Néhány méter után hallom, hogy nyílik az ajtó, áthajol az órán és dühösen utánam kiált: – Álljon csak meg! Mi ez?! Hogy képzeli ezt?! Tessék ide jönni!

– Jó napot kívánok.

– Mit képzel, mi ez itt, egy raktár?! Itt emberek járnak!

– Bocsánat. A családi hagyományok szerint ez egy elég különleges óra, de én nem tudok mit kezdeni vele. Gondoltam Önnél lesz a legjobb helyen. Ha nem kell, dobja ki.

– Vigye innen!

– Nézze Rill úr, elhúzom az ajtóból, aztán majd elviszi a szemetes, vagy akárki.

– Micsoda dolog ez!

– Ócska, nem jár, legalább kétszáz éves. Véletlenül azt is tudom, hogy mikor állt le…

– Ezt így nem lehet! Fölháborító!

– Jó, jó, igaza van. De a szemétre sajnálnám kidobni. Rúgjon bele nyugodtan, én már nem viszem vissza. Fogadok, holnapra itt se lesz.

Morgott valamit, de nem lépett vissza a boltba. Tekintete megpihent az órán; figyelmesen és szigorúan méregette. Folytattam: – …A nagymamám 1936-ban, a Budai Színkörben látta a Csárdás című operett utolsó előadását Honthy Hannával, és amikor másnap megtudta, hogy a Színkört lebontják, dühében vagy szomorúságában elhatározta, hogy megállítja az időt, és többé nem húzta fel. Az óra azóta áll. A háború után felvitték a padlásra. De most a gyerekeim beépítik a padlásteret és nekik nem kell. Szóval ez az óra magába zárta az időt, és ami utána történt, az már egy másik mese. Azt mondták, dobjam ki, vagy adjam oda valakinek… Ön még emlékszik a Budai Színkörre, ugye?

Az öreg hezitált, fölvegye-e a fonalat. Halkan dörmögött: – Igen, emlékszem.

– Járt is benne?

– Jártam.

– Ha most azt mondja, a Csárdást is látta…!

– Láttam.

– Ez fantasztikus! A nagyanyám egész életében azt emlegette. Haláláig dúdolgatta.

– Jó volt.

– Akkor az az este, itt van ebben az órában, eltemetve.

– Ostobaság.

– Még az is lehet, hogy a Csárdást zenélné minden órakor.

– Na, hagyjuk ezt!

– Rill úr, csináljon vele valamit, akármit. De ha nem érdekli, hagyja a csudába.

Nem nézett rám, a szemével simogatta az órát, mint egy rég nem látott ismerőst, akivel valami miatt tartózkodóan mégsem akar szóba elegyedni. Végül megenyhülve, bár számon kérően azt mondta: – …Tudja, hogy ez egy értékes darab?

– Tényleg? Mennyire?

– Nagyon.

– De hát nem is jár.

– Nem csak a szerkezet, az javítható. Maga a ház.

– Érdemes hozzányúlni?

– Maga nem egy komoly ember.

– Nem akarok vele foglalkozni. Magának adom.

– Ne adogasson nekem semmit!

– Mindegy, nekem már az is megérte, hogy kicsalogattam az odújából.

– Miről beszél?!

– Évek óta itt jövök-megyek a bolt előtt, és látom, hogy kezdi feladni, lassan tényleg bezár. És ha többé nem jön, valami megint befejeződik, bennem is. Megáll a múlt, ahogy a nagymamám órája. Amióta csak látom Önt, mindig arra gondolok, az érdekel, hogyan áll egy órás az idővel? Lehet, hogy buta kérdés…

– Úgy vagyok, mint bárki más. Kevés, rövid, de éppen annyi, amennyi mérve van.

Néhány néma pillanatig újra az órát méregette, én meg őt figyeltem.

– Nem zavarom tovább – mondtam csendesen.

– …Nézze, fáradt vagyok és öreg. Nincs kedvem már gondolkozni. Szeretnék elrendezni magam körül, amit lehet, és befejeztem. Nem akarok magával beszélgetni. Vigye az óráját, vagy hagyja. Nem érdekel. Értékes; kár az utcára tenni.

– Jó, akkor elviszem.

– Adok egy címet, akik foglalkoznak ilyennel.

– Köszönöm.

Bement az üzletbe, egy kockás papírra, ákombákom betűkkel lefirkálta a címet, átnyújtotta, és az ajtó élének támaszkodva szúrós, de meleg tekintettel nézett.

– Megkeresem – bólintottam. Már egy fél lépést hátrált is, megkapaszkodott a kilincsben, úgy mondta:

– Milyen fiatal maga. Persze, hogy időnként megáll minden; de csak egy pillanatra. Aztán erőt gyűjtve, megy tovább, hol előttünk, hol utánunk. Annyira megbombázták ezt a környéket, hogy azt hittük, végünk. Aztán mégis folyt tovább az élet. Engem meg nemsokára itt hagy. Sosem érdekelt az idő, az lelketlen, filozófia, csak az órák érdekeltek, mert azoknak lelkük van, mint nekünk. Egymásra vagyunk utalva. Közös a sorsunk. Lehet, hogy csak egy tárgy, de a végén mi is azok leszünk. – Fölvetette a fejét, hümmögött és gyorsan becsukta az ajtót. Ráfordította a kulcsot.

– Viszontlátásra… – suttogtam az ajtó felé; az óra mellé léptem, magamhoz öleltem és hazavittem. Döntöttem: megjavíttatom, és szorítok neki valahol helyet. Hiszen hozzánk tartozik. Szinte családtag. Velünk jár, velünk áll. Felébresztjük hosszú álmából. Előcsalogatjuk a lelkét. Öreg gyermekünk: túlél minket.

Salvador Dali: Elfolyó idő