SZEGÉNY HAMLET (In memoriam William Kormos) (Deli Mihály Odú-sorozatából)

Mióta utoljára hallottatok rólam, bizony sok minden történt. Rögtön az elején szegény Hamletet nyugalomba küldték egy puszta tőrrel (picurka méreggel tűhegyén). S ahogy a négy százados ravatalra emelte, rádöbbentem, itt nagy királlyá már nem válhat senki. Meghúztam hát magam egy alacsonyan gomolygó felhőben és letekintettem. Legyek vagy ne legyek? Úgy döntöttem, még várok. Rám fért a pihenés. Szaporán csattogtak a történelem fogaskerekei. Jöttek-mentek a nagy diktátorok, silány pozőrök – nem volt kedvem velük lenni. Csupa kretén, pszichopata alak, sátáni improvizációk. Egyre szerényebb lehetőségek, ráadásul a kor gúnycsapásai, gőgös emberek dölyfe, a hivatalok packázásai, ócska mészárlások, és végül mindig a zsarnokok pitiáner bosszúja, – horribile dictu: demokrácia. Haha! Minő aljas célokra használhatnak még bennünket! Szegény Hamlet! Ő tudta. De telt-múlt az idő, dacoltam a bal-jóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni; addig van. Aztán egyszer csak valaki azt vezényelte: – Menj, lőjetek sort! – és ijedtemben aláhullottam. (Minden mindig ott folytatódik, ahol dugába dőlt. Csak kapar az ember, ahogy tud.) A történet innen már ismert: 1989-ben megalakult a Yorick bt., két év múlva tőkeemeléssel kft-vé alakultunk, irodáink az ország számos nagyvárosában megtalálhatók. Különleges szolgáltatásainkkal (úgymint: igazmondás, irónia, leleplezés, csőbehúzás, megviccelés stb.) rendelkezésére állunk nagyra becsült ügyfeleinknek. A bolt el-eldöcög, néha azt hiszem, egy nonprofit vállalkozás. De csinálni kell, ha hű akarok lenni magamhoz. Máshoz nem is nagyon értek; papírom is van róla.

Nemrég a temetőbe menve, Hamlettel találkoztam. Megörültünk egymásnak. Végiglátogattuk közös halottainkat, beszélgettünk régi emlékeinkről (nagy királyok drámáiról, fájdalmas tragédiákról, víg játékokról, bánatos szonettekről). Ő olyan szomorú maradt, mint volt. Alig változott. Elborult feleségét hosszú évek óta otthon ápolja. Sokat marháskodtam, hogy kicsit megvígassam, de aztán jött a busz, sietve felszállt, integetett. Majd’ elfelejtettem megkérdezni: – Hallod még azokat a hangokat? – Válaszolni már nem tudott, mert becsapódott az ajtó, de mintha kissé felderült volna. Szomorkás iróniával bólintott. Középső ujjammal azért bemutattam, a szerzőnkre gondolva, remélem senki sem értette félre. A buszon néhány vájt fülű, otromba alak rosszallóan elvigyorodott.

A kép forrása: itt.