Tudat feletti pszichohatalom
A LIBERÁLIS SEMLEGESSÉGKULTUSZ SZÍNÉRŐL ÉS FONÁKJÁRÓL..
(...)
Az tehát, hogy a korszellem kizárólagosan önmagát tünteti fel erkölcsösnek vagy hogy a történelmet különféle, de egyazon térben és időben létező, értékkötött paradigmák – például katolicizmus és protestantizmus, szocializmus és kapitalizmus – küzdelmeként látjuk vagy láttassuk, nem sok újdonságot hordoz magában. Az azonban kifejezetten a legújabbkori liberalizmus sajátja, hogy miközben sundám-bundám a saját életideálját sokszorosító békeharckombinátként üzemel, hivatalos önmeghatározása szerint a nagyközönség előtt úgy tűnik fel, mintha nem lenne morális színezete. Ezzel pedig – és az egészben ez a hihetetlenül profi és egyben alattomos – az elfogulatlanság látszatát kelti, tehát álláspontja azonosulásra alkalmas, hiszen „hiteles”.
Erre nyilvánvalóan bárki mondhatná, hogy ez egyáltalán nem vonzó alternatíva, még világnézetileg vagy egy adott, konkrét ügyben bizonytalanok számára sem, hiszen a se hús, se hal opciója érzelmileg sokkal kevésbé átélhető, mint egy határozott, értéktelített álláspont.
Ez elviekben így van, azonban a politikai befolyásolás lépcsőfokát megelőzően a liberális gusztus nagyon komoly szellemi tereprendezést hajtott végre, egyféleképp „előzetesen meggyőzte” a nyugati társadalmak kollektív tudatalattiját arról, hogy a saját, neutrálisnak feltüntetett szakzsargonja tekintendő zsinórmértéknek. Ehhez a liberalizmus spin doktorai látszólag apolitikus, az örökös harc, békétlenség és csűrés-csavarás terepének feltüntetett politikum világán kívülinek tetsző műfogásokkal operáltak és operálnak. Míg eszerint a politika és a politikus – értelemszerűen – érdek- és értékmotivált, tehát nyilvánvaló, hogy mestersége az ideológiai rábeszélés (és ezért az általa elmondottakhoz szkepszissel szükséges viszonyulni), az ezenkívüli, de ugyanúgy intézményesült társadalmi tér, a film- és szórakoztatóipar, a PR- és reklámszcéna, a „jogvédők”, a „szakértők”, a „társadalomtudósok” politikai értelemben nem akarnak rábeszélni valamilyen világnézetre, hiszen csak valamilyen terméket, művészeti ábrázolást vagy tudományt árulnak.
Ezáltal viszont a rábeszélés ereje éppen hogy megsokszorozódik, hiszen míg a politikai kommunikációról tudvalevő, hogy a „főúton”, direktben támad, így a legtöbb ember fejében meggyullad a kis piros lámpa, hogy „vigyázat!”, addig a kerülő úton beérkező, lájtos, könnyed vagy éppen a szakmaiság pátoszával kifejtett tartalmakkal szemben már nem így működik a mentális immunrendszer.
És az tagadhatatlan, hogy a liberális oldal az észrevétlen idomításra, saját üzenetei átvitelére nagyon aktívan használja a társadalmi befolyásolás ezen eszköztárát. (...)
A fogyasztói társadalom meghatározó szereplői, a legnagyobb multik és vállalatok a „társadalmi tudatosság” és „szociális igazságosság” csábító, szintén semlegesnek ható, ezért azonosulásra alkalmas jelszavaival takarózva a „jó ügyek” (migráció, globalizáció, Pride-mozgalom) mögé állnak be, amelyek – mit ad isten, azaz hogy, hogy nem, elvtársak – egyben liberális kulcstémák is. De hát ki vonná kétségbe a bevándorlás okozta etnikai diverzitás szépségét, ha a Benetton azt reklámozza plakátjain? Ki állítaná, hogy a genderfluiditás ne lenne normális, ha a Gillette a kislányát borotválkozni tanító apát állítja példaként? Ki ne lenne toleráns a „meleg büszkeség hónapja” iránt, ha azt az amerikai tőzsde legnagyobb cégei szponzorálják?
A kerülő úton megvalósított, de igen tudatos agitprop-tevékenység tehát egy mindent átkaroló hadműveletre hasonlít – persze a pacifizmus zászlaja alatt. A semlegesség vértjébe bújva akarják finoman, de általános jelleggel kikényszeríteni a liberalizmust. Ugyanis a „pre-meggyőzés” eszközeként használt szellemi tereprendezést követően a „jó ügyeket” politikai szintre emelik: és ha egyszer már a tudatfertőzés eredményeként úgyis természetes jelenségként viszonyulunk a „sokszínű” társadalomhoz, az abortuszhoz mint „reprodukciós alapjoghoz” vagy a könnyűdrogokhoz, akkor miért ne támogatnánk vagy legalábbis tűrnénk meg az erre irányuló, immáron nyíltan politikai kezdeményezéseket? Hiszen azok csak az eddig egyébként is sokszor hallott, informálisan társunkká szegődött „európai értékek” és „nemzetközi gyakorlatok” hivatalossá tételére irányulnak.
A liberális pszichohatalomnak éppen ez a legfantasztikusabb trükkje: úgy állítja be, hogy a fősodratú politika utólagos jogalkotásával pusztán csak beemeli a semleges keretek között kiérlelt, szakmai és hiteles fórumok által már megvitatott, konyhakész társadalmi konszenzust a jog, tehát az általánosan érvényes és kikényszeríthető szabályok terébe – miközben e konszenzust a világ átfestésével éppen ők maguk hozták létre.
(...)
