LISSZABONI LEVÉL (Deli Mihály Odú-sorozatából)
LISSZABONI LEVÉL
(In memoriam F. P.)
Levelet kimondatlanul is önmagunkról
önmagunknak írunk, bárkinek címezzük azt
Azért írunk, mert érzelmeink túlcsordulnak
vagy gondolataink határát feszegetjük
Többnyire e két ok késztet levélírásra
Bár térben és időben távol vagyok Öntől
mégis, igyekszem feltárni indokaimat
amelyek – levelem Öntől, válasza nélkül
visszatérve – értelmezhetik soraimat
Személyességünk kérlelhetetlen szigorral
és az esztétika fondorlatosságával
szembesít a mindenség hétköznapjaival
illetve: hétköznapjaink mindenségével
Mennyi minden történt az elmúlt száz év alatt!
Kicsinke életünk és halálunk elillant
A lényegtelenségek felértékelődnek
A végzet eltöröl, puhán reánk hull, mint a
hóval keveredett cseresznyevirág szirmok
Emlékeink kitapétázzák a világot
Sírköveinket összetörik a viharok
Lelkünk néha hátranyúl, és tép egy jó nagyot
Apám, élete végén tájképeket festett
Fiatalon nagy tehetségnek ígérkezett
de útközben elgyávult, vagy csak elvesztette
a fantáziáját / aprópénzre váltotta
tökélyre fejlesztett technikai tudását
Utolsó éveiben lerázott magáról
minden kötöttséget; szárnyalni próbált újra
Tobzódott az anyagok között – olaj, pasztell
akvarell… / hátán az állvánnyal minden nap ment
és festett, festett, – szép, középszerű képeket
de egyikben sem talált vissza önmagához
Eltitkolt önfeladása kibillentette
egyensúlyából: azt mondogatta, egyszer még
nagy értékük lesz ezeknek a képeknek, majd
ne kótyavetyéljem el / és szignálta mindet
Tíz éve halott, mégis gyakran eszembe jut:
öregedvén ugyanígy írom verseimet
(sehol a technikai kiválóság, viszont
tisztában vagyok a lényegtelenségükkel)
Azon gondolkozom, mi a különbség köztünk?
Tanultságával és kitartásával szemben
én sokkal álmodozóbb, „sejtelmesebb” vagyok
Az ő középszerűsége alaposabb és
hitelesebb, én meg folyton lelepleződöm
Az igazság és a kegyelet miatt mégis
gyakran előveszem munkáit, s meghajolok:
nem csak korrekt és tisztességes művek ezek
hanem itt-ott csillog bennük a „lehetőség”
Mindebből nem következik, hogy nekem kéne
útjainkat összefonva, meghaladnom őt
Ó, nem! Szinte rajta taposok, és nem tudom
hova jutok / elveszett alólam a talaj
Egy ’autodidakta paraszt zseni’ vagyok
Ezért aztán akárhova jutok: ott vagyok
Nem a papámért teszem, amit teszek, hanem –
csak úgy / megverekszem sanda hiúságommal
és már nem érdekel, ha egy bomba széttépi
lapjaimat és beterít a fehér pernye:
hűvösen szállingózva belemos a földbe
Ott a helyünk / a mélyben, a seholban, holtan
Gondolataink elszöknek, lerázva minket
szótlanul visszatérnek szellemvilágukba
Álmaink kizuhannak üres szemgödrünkön
Itt táncolunk, lázas esküvők kohójában
Pokol és menny, kint és bent, egymást megkergeti
Még élni akarunk; fenébe a versekkel!
Ön nem gondolta kalandos életében, hogy
versei fellázadnak, s keresztre feszítik?
De nem ezért írok – / ülök Badacsonyban egy
fa alatt és nézem a Balatont / ahogy Ön
nézte negyvenhárom évesen az óceánt
Semmi sem ugyanaz, mégis, amikor este
tíz után a csillagok vibrálni kezdenek
és a víz felől baljós szelek kerekednek
hirtelen nem is tudom, hogy Lisszabon forró
ege alatt ülünk-e, vagy az én hazámban?
Nem szól, mégis minden szavát értem / mosolyog
vállaink összeérnek / ajándék könyve a
táskájában lapul / elfelejti átadni
A csend, a bor, a susogó fák ölelgetnek
Örülök, hogy eljött / minden fontosnak tartott
gondolatunkat már rég elmondtuk egymásnak
Jó hátradőlni, senki nem lát, nem néz minket
Ezek azok a pillanatok, amikor a
színek nem folynak egymásba, nem kavarognak
hanem mint a mozaikkockák: összezárnak
Majd éjfél körül, megkövült csontmagányunkból
kilépve: magunkra tekintünk a magasból
Némán lezárjuk, s felajánljuk életünket
Ön ott, én itt, vagy akár fordítva / ez lehet
az utolsó verseink közül valamelyik
Úgy teszek, mint egy borosgazda / többfélével
kínálom / figyelem a szemét, de nem is a
csillanását, hanem a tekintetét: mit lát
a messzeségben, feketéllő túlpartunkban?
Bevárom Önnel a hajnalt, meglesem, ahogy
eltűnik / mára mindenkimet elvesztettem
Nem is verset írok: egy levelet, – magamnak
Azért elviszi? / csúsztassa a táskájába
Papírba csavartam egy üveg bort is / holnap
akármerre jár, majd rám gondol, ha kóstolja
(p.s.)
Semmi hatalmam
Láthatatlan az erőm
Remény nem szédít
Jöjjön bármikor
Kicsit mindig meglepem
Pedig ismerhet
Szép meséinket
A valóság megölte
És utánuk halt
Egry József: Önarckép festőállvánnyal
(a kép forrása: itt)
