Dr. Székely János: Mire taníthatna a járvány? Az anyag-kor után...
1. Az anyag-kor
Érdekes korban élünk. Úgy tűnik, a legfontosabb a termelés és a fogyasztás. A GDP növelése. Sok anyagot kell fogyasztania az embernek, hogy jól érezze magát: ruhát, programokat, élményeket, élvezeteket, minőségi ételt, drogokat, utazásokat. Csak az a jó politikus, aki mindent megtesz azért, hogy a gazdaság jól pörögjön, és így a tömegek számára az egyre több fogyasztás lehetséges legyen.
Egyébként semmilyen korlát vagy elv nem szükséges, sőt káros. Mindenki azt tegyen, ami neki jónak tűnik. Anyag-kor egyetlen dogmája a korlátlan tolerancia. Mindenki szabadon élhet olyan szerveződésű kapcsolatokban, amilyenben neki tetszik, és a társadalom ezt köteles házasságnak nevezni. Mindenki azt tekinthet értéknek, amit gondol. Érvényes normák nincsenek. A néző ne lepődjön meg, ha a színházban ocsmány beszédet hall, hanem tessék ezt tolerálnia. Az internetre, a közös szellemi áruház pultjára akárki akármit feltehet, a gyerekek ezt akármikor levehetik – ezt a szellemi szabadságot senki ne próbálja korlátozni.
A gyerekeket világnézetileg semleges módon kell nevelni, vagyis nem szabad nekik értékekről, erényekről, jóról és rosszról, a világ és az ő életük értelméről beszélni. Nem kell nekik klasszikus műveket, az emberiség tapasztalatának nagy gyöngyszemeit elolvasni, nem kell a múlt eseményeivel és nyelveivel különlegesen bajlódni. Hasznos tudás kell. Olyan, ami hasznos ahhoz, hogy a termelés – nem túl sokat gondolkodó – csavarjaivá váljanak.
2. Az anyag-elvű ember
Az anyag-elvű emberrel elhitették azt, hogy a világnak és benne az embernek különösebb oka és célja nincs.
A világ keletkezése – nézetük szerint – meglehetősen homályos, de az nyilvánvaló, hogy a világ léte semmilyen különleges okot nem igényel. Kissé zavaró persze itt az a tény, hogy a jelen univerzumunknak van egy konkrét kezdete. Egy kb. 13,7 Md évvel ezelőtti szingularitásból indult az ősrobbanásnak is nevezett hatalmas energia szétáradás, amelynek gyümölcse az univerzum. Ám ezt a kezdetet valahogyan, gondolja az anyagelvű ember, meg lehet, sőt meg kell magyarázni. Kitalálja – ugyanis erre természetesen semmilyen tudományos mérés vagy adat nincs – univerzumok sokaságát (multiverzum elmélet), vagy egy különleges rezgő teret (húr-elmélet), amelyben bármikor a semmiből anyag/energia keletkezhetne. Persze azután felmerülne itt is a kérdés, hogy honnan van ez a sok-sok univerzum, vagy ez a különleges, rezgő tér, hiszen ennek is kell, hogy legyen valami létrehozó oka. Így aztán, ha mindenáron el akarja kerülni azt, hogy Istenben hinnie kelljen – márpedig ezt nagyon szeretné elkerülni –, akkor fel kell hogy tételezzen egy öröktől fogva létező csodálatos, bölcs és igen hatalmas Anyagot. Ez a nagyon hatalmas és bölcs anyag – belepréselődve az ősrobbanás kezdetén abba a kb. egy atomnyi térbe – tartalmazta mindazt a tudást és potenciált, ami létrehozta az elemi részecskéket, a galaxisokat, az elemeket, az életet, az embert.
Az élet keletkezése ismét némi dilemma elé állítja az anyag-hívő embert. Az élettelen anyag egyik alap-tendenciája az entrópia, az energiaállapotok kiegyenlítődése. Az élet azonban homlokegyenest ez ellen küzd. Gyűjti magába a Nap energiáját, az ásványokat, fűti és építi magát. Schrödinger az életet negentrópiának nevezte. Nehéz elképzelni, hogy ez az ellentétes dolog csakúgy magától kifejlődjön az ellentétéből – de hát szükséges ezt így gondolnunk. Az őslevesben (vagy esetleg egyes ásványokban) a sok villám és egyéb sugárzások hatására összeálltak a szerves vegyületek, majd az első élő sejt. Itt is van persze egy-két zavaró tényező. Egyetlen bonyolult szerves vegyület, vagy a legegyszerűbb DNS összeállásához egyetlen pillanatban a ’véletlenül’ összeszövetkezett anyagoknak olyan irdatlan mennyisége szükséges, ami elképzelhetetlen minden ok nélkül, de hát nincs más lehetőségünk, így kell elképzelnünk.
Az élet innentől kezdve a véletlen mutációk és a természetes szelekció apró lépésein keresztül, véletlenül fejlődött. Az esetlegesen szembeötlő célszerűség puszta látszat. Hogy az evolúció egyes lépéseihez (pl. a kólibacillus – escherischia coli – ostorának megjelenéséhez) megint csak rengeteg szerencsés mutációnak pontosan egyidőben kellett „véletlenül” megtörténnie, ez kissé zavaró, de itt is igaz a dogma: a naiv szemlélőnek feltűnő célszerűség puszta látszat. Nincs más, csak vak anyag, és aki ennél többet akarna gondolni, az ostoba álmodozó. Szintén kissé zavaró az a tény, hogy az evolúció során (ha itt nagyon sok véletlen és ezért sok esetben téves) mutáció közül válogatott volna a természet, akkor igen sok életképtelen növény- és állatmaradványt kellene találnunk. Ilyenek azonban nincsenek. A talált leletek mind életképes, sokáig élt fajok egyedeit mutatják.
Az evolúció során igen érdekes dolgok jelennek meg. Ilyen például az érzékelés. A különböző frekvenciájú fénysugarak közti különbséget az ember és a színérzékelésre képes állatok nem mennyiségi különbségként, hanem minőségi különbségként érzékelik: pirosnak, kéknek és zöldnek. Az anyag-hívő ember nem sokat törődik ilyesmivel, hanem redukál: a piros érzetet azonosítja a neki megfelelő frekvenciájú fénnyel, a kéket pedig a neki megfelelővel. Azt mondja, hogy a szín nem más, mint különböző frekvenciájú fény. Az anyag-hívő ember szeret redukálni. Redukálja a többet a kevesebbre, a minőségit a mennyiségre. Nem szereti, ha valami anyagnál több megjelenik a horizonton.
A véletlenek különleges szeszélye folytán azután feltűnt az ember is a földgolyón. Ez a különleges lény egyes szám első személyben beszél magáról, mint ’én’. Természetesen ez nem jelent valamilyen valóságos dolgot, csak az érzet-kötegek valamiféle összekapcsolódását az agyában. Az ember igazságról és jóról (erkölcsi parancsról) is beszél, de természetesen ez is csak valamiféle érzéki csalódás a részéről, hiszen a világnak különösebb értelme (azaz oka és célja) nincs, így kár is benne igazságokat kutatni. Erkölcsi normák pedig végképp nincsenek, csak az evolúció során a túlélésért folyatott küzdelemben hasznosnak bizonyult magatartásformák.
Persze itt is okoz némi nehézséget az, hogy az ember ezt az önálló valóságként nem is létező én-t a lehető legfontosabb dolognak érzi. Gondot jelent az is, hogy az ember szükségképpen úgy gondolkodik, hogy feltételezi, hogy van igazság, és az meg is ismerhető. Ezt a mondatot, hogy „igazság nincs”, vagy: „az igazság nem megismerhető” nem is tudja értelmesen kimondani, mert ezzel a mondattal máris megcáfolta önmagát: ha igazság nincs, akkor ez a mondat sem igaz. Zavaró az is, hogy éles helyzetben minden ember feltételezi, hogy vannak mindenkire kötelező erkölcsi normák, és hogy mindenkinek fair módon kellene élni, nem szabadna olyat másnak tennie, amit nem akar, hogy neki tegyenek. Ezek afféle diszfunkciói az embernek, amelyekkel nem kell sokat foglalkozni.
Az ember tulajdonképpen redukálható állattá. Nem több, mint ösztöneiben igen kifinomult, nagyon ügyes állat. Nem kell törődnie igazsággal, erkölccsel, hanem csak az állat-szintű boldogság megkeresésével. Ebben ne korlátozza őt senki. Az anyag-kor embere szeret redukálni, redukálja önmagát is ügyes állattá.
Azt gondolja, hogy az igazság, a dolgok végső értelme és célja, a világba beleültetett erkölcsi rend nem megismerhető. Persze nem annyira az a helyzet, hogy úgy képzeli, hogy ezeket sajnos nem tudja megismerni. Sokkal inkább az a helyzet, hogy nem megismerni akarja a világban benne rejlő gyönyörű rendet (mert akkor e szerint kellene élnie), hanem használni akarja. Használni, mégpedig lehetőleg korlátlanul (vö. XVI. Benedek pápa).
3. Jöhet valami az anyag-kor után?
(...)
4. Utópia, avagy világ az anyag-kor után
Az anyag-kor utáni ember hinni fog a minőség, a szellemi valóságok létében, a művészi szépben, a szeretetben, a világ végső okában és céljában. Ezért nem fogja száműzni a sekrestyébe az ezzel foglalkozó embereket, hanem kíváncsi lesz a filozófusok, bölcsek, művészek, a vallások és különösen is a Biblia szavára. Be fogja engedni ezeket a szavakat a parlamentekbe, a tudományos tanácskozások helyeire, a kultúrába, a közéletbe.
(...)
Az anyag-kor utáni ember gátat fog vetni a vagyon kevesek kezében való koncentrálódásának. Nyilvánossá tesz banktitkokat, felső korlátokat állít a birtokolható vagyon elé, és az óriásvagyonokra vonatkozóan olyan vagyonadókat vezet be, amelyeket nem egyes országok, hanem az emberiség közössége által létrehozott világ-tekintély szed be egységesen az egész Földön.
(...)
Az anyag-kor utáni ember számára nem a GDP növelése lesz a cél, hanem a földön – jelenleg és a jövőben – élő összes ember boldogságának, emberhez méltó és szép életének a lehetővé tétele. A gazdaság olyan fajta ciklikusságban fog működni, amely nem termel szemetet, és nem rombolja a környezetet. Az anyag-kor utáni ember a szellemi környezetszennyezést is tiltani fogja.
(...)
Hogyan is nevezzük ezt az anyag-kor utáni időt? Talán így: Isten országa. De egyszerűbben így is hívhatnánk: megérkezés a normalitásba.
