Benke László: VARGA DOMOKOS HÁROM KIÁLTÁSA (részlet az Otthonkereső c. novellafüzérből)

Varga Domokosra emlékezve az ő sokat jelentő három kiáltása jut eszembe. Jöttem tőle el, Maros utcai lakásából, csuktam be magam után a kaput, mikor városi háza ablakán kihajolva háromszor kiáltotta el a magasban, hangosan és tisztán, hogy mindenki hallja és megértse: Magyar! Magyar! Magyar!

Magyar író.

Magyar családapa.

Magyar nemzet fia.

Ő Varga Domokos. Életében és műveiben: háromszor is magyar. Verseit a Késsél soká, örök tél kötetéből idézem.

A régi rab

Volt élete filmjét hányszor lepergette,

fásult idegeit meg-megbizsergetve!

De már minden kopott

tekercset eldobott.

Gyerekkor? Cimborák? Lányok? Csókok? Család?

Vakon bámulja szűk cellája holt falát.

Mit tehet a régi rab? Ha művei felől emlékezem az íróra, akár a Kutyafülűekre gondolok, akár költeményei születésének körülményeire emlékezem, e hűséges szívű író esetében a magyar élet, a magyar forradalom, a magyar család nagy-nagy gondjai megkerülhetetlenek. Gyötörte bűntudat a börtönben, s önmagát marcangolva arra jutott: nem áldozhatja fel családját még a forradalom oltárán sem. (Ha feláldozta volna önmagát, családját is feláldozta volna. Hősiessége előrevitte volna a magyar nemzet ügyét?) Különösen azoknak ajánlható figyelmébe Varga Domokos hűsége, akik könnyedén áldozzák fel hazájukat, országukat, világukat, az emberiséget – akár egy lóért!

* * *

A Kutyafülűek tizenkettedik kiadásának borítójára írta a szerző:

„Ma már nyíltan bevallhatom, hogy a Kutyafülűek, amelyet fanyar humoráért becsülnek sokan, halni hurcolt életek nyögéseinek, nyöszörgéseinek hallatán fogant a budapesti Kisfogházban. Rövid kis kezdőfejezetét még szabadlábon írtam ugyan, valamikor 1956 nyarán, de magát a könyvet csak két évvel később kezdtem papírra vetni ott, abban az emeletes épületben, amelynek tövében naponta folytak akkoriban az akasztások. A halálraítéltek néhány földszinti cellában várták sorsuk beteljesedését.”

A húsából én nem ettem,

mint Dózsáéból társai,

akit tüzes trónon sütött

a győztes vajda, Báthori,

én csak a testét tapostam

ott, a Kisfogház udvarán,

hol földbe ásták tetemét

ama tizenhatodikán,

ezerkilencszázötvennyolc

júniusában: az övét,

Nagy Imréét s társaiét,

Maléterét és Gimesét,

félvén kivinni testüket

a 301-esbe még,

nehogy meglássa valaki

három halott friss sírhelyét.

(Krónikás ének 1956-ból)

„Én úgynevezett „kisítéletes” voltam, mégis teli aggodalommal: kibírja-e családom azt az időt, amíg hazajutok innen, hiszen hat kicsi gyerekkel maradt magára a feleségem. Az elítélt írók ekkor már papírt és ceruzát kaphattak, dolgozhattak. Ez nekem is kijárt. Ilyen körülmények között fogtam hozzá a könyvíráshoz, idéztem magam elé otthoni életünket, miközben „halálhörgés, siralom” hangzott felém az épület földszintjéről, és szinte személyesen éltem át az újabb és újabb kivégzések borzalmát.

Hogyan lett mindebből fanyar humor? Könnyek és kacagás különös összhangja? Ez az én számomra is megmagyarázhatatlan. Annyit tudok: csak az a mélységes megrendülés válthatta ki belőlem, amely még akkor is hatott, mikor a félig kész könyvvel végre hazatértem, s megírtam az utolsó néhány fejezetet.”

A teljes írás itt olvasható.