VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Benke László: VARGA DOMOKOS HÁROM KIÁLTÁSA (részlet az Otthonkereső c. novellafüzérből)

Varga Domokosra emlékezve az ő sokat jelentő három kiáltása jut eszembe. Jöttem tőle el, Maros utcai lakásából, csuktam be magam után a kaput, mikor városi háza ablakán kihajolva háromszor kiáltotta el a magasban, hangosan és tisztán, hogy mindenki hallja és megértse: Magyar! Magyar! Magyar!

Magyar író.

Magyar családapa.

Magyar nemzet fia.

Ő Varga Domokos. Életében és műveiben: háromszor is magyar. Verseit a Késsél soká, örök tél kötetéből idézem.

A régi rab

Volt élete filmjét hányszor lepergette,

fásult idegeit meg-megbizsergetve!

De már minden kopott

tekercset eldobott.

Gyerekkor? Cimborák? Lányok? Csókok? Család?

Vakon bámulja szűk cellája holt falát.

Mit tehet a régi rab? Ha művei felől emlékezem az íróra, akár a Kutyafülűekre gondolok, akár költeményei születésének körülményeire emlékezem, e hűséges szívű író esetében a magyar élet, a magyar forrada­lom, a magyar család nagy-nagy gondjai megkerülhetetlenek. Gyötörte bűntudat a börtönben, s önmagát marcangolva arra jutott: nem áldozhatja fel családját még a forradalom oltárán sem. (Ha feláldozta volna önma­gát, családját is feláldozta volna. Hősiessége előrevitte volna a magyar nemzet ügyét?) Különösen azoknak ajánlható figyelmébe Varga Domokos hűsége, akik könnyedén áldozzák fel hazájukat, országukat, világukat, az emberiséget – akár egy lóért!

* * *

A Kutyafülűek tizenkettedik kiadásának borítójára írta a szerző:

„Ma már nyíltan bevallhatom, hogy a Kutyafülűek, amelyet fanyar humoráért becsülnek sokan, halni hurcolt életek nyögéseinek, nyöször­géseinek hallatán fogant a budapesti Kisfogházban. Rövid kis kezdőfeje­zetét még szabadlábon írtam ugyan, valamikor 1956 nyarán, de magát a könyvet csak két évvel később kezdtem papírra vetni ott, abban az eme­letes épületben, amelynek tövében naponta folytak akkoriban az akasz­tások. A halálraítéltek néhány földszinti cellában várták sorsuk beteljese­dését.”

A húsából én nem ettem,

mint Dózsáéból társai,

akit tüzes trónon sütött

a győztes vajda, Báthori,

én csak a testét tapostam

ott, a Kisfogház udvarán,

hol földbe ásták tetemét

ama tizenhatodikán,

ezerkilencszázötvennyolc

júniusában: az övét,

Nagy Imréét s társaiét,

Maléterét és Gimesét,

félvén kivinni testüket

a 301-esbe még,

nehogy meglássa valaki

három halott friss sírhelyét.

(Krónikás ének 1956-ból)

„Én úgynevezett „kisítéletes” voltam, mégis teli aggodalommal: kibír­ja-e családom azt az időt, amíg hazajutok innen, hiszen hat kicsi gyerek­kel maradt magára a feleségem. Az elítélt írók ekkor már papírt és ceruzát kaphattak, dolgozhattak. Ez nekem is kijárt. Ilyen körülmények között fogtam hozzá a könyvíráshoz, idéztem magam elé otthoni éle­tünket, miközben „halálhörgés, siralom” hangzott felém az épület föld­szintjéről, és szinte személyesen éltem át az újabb és újabb kivégzések borzalmát.

Hogyan lett mindebből fanyar humor? Könnyek és kacagás különös összhangja? Ez az én számomra is megmagyarázhatatlan. Annyit tudok: csak az a mélységes megrendülés válthatta ki belőlem, amely még akkor is hatott, mikor a félig kész könyvvel végre hazatértem, s megírtam az utol­só néhány fejezetet.”

A teljes írás itt olvasható.

Kapcsolódó írásunk: Benke László: Otthonkereső (Novellafüzér)

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek