SZERELEMVÁROS (Deli Mihály Odú-sorozatából)

„Jó napot kívánok. Meginnék egy kávét itt maguknál. Egyharmad zsírszegény tejjel, cukor nélkül és forrón kérem. Nem, nem szeretnék a teraszra ülni, inkább bent, de az ablak mellett. Köszönöm.” – Lazulok. Nincs kedvem nosztalgiázni, annyira megváltozott a környék, hogy alig tudom visszaidézni az ötven évvel ezelőtti időket. Csoda, hogy ez az eszpresszó még megvan, és még nagyobb csoda, hogy a berendezés is a régi. Ezt-azt kicseréltek, felújítottak, de éppen elérte azt a pillanatot, amikor már direkt meg akarták tartani a régi hangulatát. Retró, ahogy manapság mondják. A vendégek mások, mint az akkoriak, játékból mégis utánozni akarják (ha újra élni nem tudják is) őket. Viselkedésük kissé erőltetett: póz, performance. Kevés ez az eszpresszó ahhoz, hogy közöm legyen hozzájuk. Nem akarnám erőltetni, mégis, valahogy magához húz az életbe ragadt idő. Akaratunkon kívül részei vagyunk a múlttal megkeveredő jövőnek. A kávé mindenesetre forró és finom; a csésze, a szalvéta korabeli.

Egyszer csak megáll mellettem egy húsz év körüli lány. Kosztüm, térd alá érő szoknya, vérpiros rúzs, konty, bross a selyemblúzon, nylon harisnya. Udvariasan meghajol, kedvesen rám mosolyog: – Nem tetszik haragudni, ha elveszem ezt a két széket? – Megdobban a szívem. Van köztünk ötven év, fehér a szakállam, de fiatalos vagyok, mozgékony, játékos. Öltözékem disztingváltan divatos.

– Persze, vidd csak – nevetek rá. Már kezdem megszokni a „tetszikezést”, a „bácsizást”, nem okoz gondot, a fene sem akar újra fiatal lenni, pláne fiatalnak látszani. Élvezem az életkoromat. Hasonlítgatni sem szeretem fiatalságainkat. Más a világ. Mindenki cipeli a magáét, az út az élet széle felé tart, harmóniában kell lenni az útszéli dolgokkal, még nagyobb harmóniában az ’úti céllal’. Könnyen nevetségessé válik az ember, ha ezt összezavarja. Derűmet méltósággal és komolysággal leplezem, nem is nagyon figyelek a vidám társaságra. Pedig a lány néha laposan felém sandítgat. Politikáról, környezetvédelemről, új filmekről vitatkoznak. Kénytelen vagyok meghallani mondataikat, mert okosan és érthetően beszélgetnek; de már nemigen érdekel. Lehet, hogy éppen ez az öregség. Az ember elengedi a lihegve pergő-pofozkodó dolgokat, az utca eseményeit, és jobban érdekli egy földből előkapart koponya meséje, aminek titokzatos aktualitása a rejtélyes időtlenséggel ér össze. Mint egy híd, ível a múltból a jövőbe, és lassan rádöbbenünk, mi magunk vagyunk ez a híd. Ködből ködbe vesző kalandos út; elindulunk, megérkezünk, – s azzal összeomlik.

Ez bevezetése is lehetne egy történetnek, amelyben (látva velük mosolygó tekintetemet) hamarosan felállna a lány, hozzám lépne, és azt mondaná: – Ne haragudjon, hogy ilyen hangosak vagyunk. Ha nem veszi tolakodásnak, és volna kedve hozzánk átülni, szívesen látnánk, megtisztelne.

Én megköszönném: – Nagyon kedvesek. Mivel érdemeltem ki ezt az invitálást?

– Talán a kölcsönös szimpátia…

– No, de én egy destruktív alak vagyok. Sem pedagógiai érzékem nincs, sem elég információm a napi eseményekről. Avítt bölcsességet pufogtassak? Vagy előadást tartsak időszerű gyötrelmeimről?

– Azt például szívesen meghallgatnánk…! – mondaná csábító kíváncsisággal.

Nem állt fel a lány. Talán nem volt elég elszánt, vagy nem érezte bennem a készséget. Csak ültem és bámultam az utcát. Ahogy ötven évvel ezelőtt is, gyakran, mindig ugyanebből a sarokból. Tudom, nem ugorhatom át ezt az ötven évet, nem tolhatom félre, sűrű események hínáros láncolata; mégis, az eleje, és a vége… – akár egy koponya. Kifolyik belőle a sáros föld, és időtlen konoksággal néz rám, mint egy tükör.

Ez egy esszé… Látszólag! De nem akarok hazudni. Amikor itt üldögéltem ötven évvel ezelőtt, forró tejeskávét szürcsölgetve, aznap megjelenő, még forróbb irodalmi folyóiratokat falva, pár órával később barátokkal vitatkozva, ugyanaz járt a fejemben, mint most: hogyan illeszthető össze az ún. közélet a szellemvilággal? Pontosabban: az összeillesztés bonyodalma mit eredményez? Gazdagítják egymást, vagy rontanak egymáson? A kérdés a hosszú évek folyamán átrétegződött, leülepedett, maga alá gyűrte az élet, vagyis „átitatódott az élettel”. Ez természetes, mégis, valamennyire fáj, hogy ezt kell mondanom. Mindenki vívja a maga harcát, véleményünk lehet, de ítélkezésre nincs felhatalmazásunk. Az életről/életünkről szól minden, és mindennek a hátterében – halványabban-erősebben – a szellemvilág árnyéka mutatkozik. Cselekedeteink, műveink, magunkra találásunk, áthatottságunk: a szerepünk, jelentésünk. Bármi volt, bármi lesz, az a lelkünkön tapos. Ki vagy Mi ment meg minket?! Úszkálhatunk fegyelmezett hosszakat, vagy össze-vissza lubickolhatunk, lebeghetünk háton, víz alatt, néha a medence szélére kerülhetünk, felbukunk, kinyúlunk, aztán elrúgjuk magunkat és vissza… De csak ott, a szélső kőre kiülve érezzük igazán az elemek szellemét. – Ez legyintett meg akkor, ötven éve, és ugyanez hullott most az ölembe.

Selymesen derűs volt a tekintete, nyitott, ölelős, csillogó

Táncolt körülöttem, röpdösött fölöttem

Nő és asszony volt egyszerre

Természetes, odaadó, élénk, mindent megfigyelt

Mozgékony volt, viharzó, és fegyelmezett, játékosan simulékony

Mindent ösztönösen tudott a világról, titokzatosan mosolygott spekulációimon

Harminc múlt, amikor meghalt

Ezen mindketten meglepődtünk

Beleszédültem

A temetés utáni éjszakán egy pillanatra megjelent

Nem szólt semmit, csak szelíden nézett és hamar elhalványult

Szökésével megnyitott egy ablakot a túlvilág felé