A bűntudat prófétái az Óperencián innen
Baj-e, ha Bécset Bécsnek nevezzük Wien helyett? Ha Lemberget Lembergnek hívom Lviv helyett? Sőt, esetleg Ilyvó várának? Elődeink is bűnösek voltak, amikor Gdanskot Danckának nevezték? Wroclawot Boroszlónak? Veneziát Velencének?
Nemrég „leleplező”, „mítoszromboló” cikk jelent meg a sajtóban arról, hogy a Trianon-emlékmű miért lenne úgymond történelemhamisító. Vegyük végig fontosabb állításait!
1. Azt a hamis képzetet kelti, hogy „a magyar etnikum lett volna domináns a Kárpát-medence minden szegletében a történelem folyamán”. Valóban, ezt keltené vagy szándékos csúsztatásról van szó? A magyar etnikum ugyan nem minden szegletben, de tényleg domináns volt a Kárpát-medencében több száz évig.
2. „A törzskönyvbizottság elkezdte patinás, régi, jól ismert és teljesen egyedi településnevek megváltoztatását, azaz magyarosítását is”. Az rendben van, hogy régi és jól ismert (mármint a helybeliek számára jól ismert), de hogy patinás és egyedi? Mondjuk Lopadea Veche tényleg egyedi volt? „Régi Lapád”, a magyarul Oláhlapád néven ismert település a török-tatár tömeggyilkosságok után létesült, és neve nem egyedi volt, hanem egy magyar településnév románra fordítása.
3. „A korabeli asszimilációs és kisebbségellenes politika támogatása, a magyar állam magyar jellegének erősítése, egy újabb –szellemi és kulturális honfoglalás.” Nem érti az ember, hogy miért baj a „szellemi és kulturális honfoglalás”? A magyarság nagyjából a XIV. század végétől (a török betörések kezdete) és a 19. század közepéig (a kiegyezésig) visszaszorulóban volt a saját hazájában. (Sőt, még utána is, ahogyan arra Hatos Pál nemrég utalt.) Miért lett volna baj, ha a zabolátlan nacionalizmusok korában a magyarság megpróbálta volna ezt a baljós trendet megfordítani? Az ipari korban minden európai nemzetállam a sztenderdizálás útján haladt, a magyarnál jóval erőszakosabban, türelmetlenebbül, és mesterségesebben is. Massimo D'Azeglio piemonti politikus például így nyilatkozott 1860-ban: „Olaszországot megteremtettük, most olaszokat kell teremtenünk”.
4. „A mi gyakorlatunk mintául szolgált csaknem valamennyi utódállamnak.” Valóban ez szolgált mintául? Ha mi nem nevezünk át, akkor ők se? Maguktól szegény románok, szerbek sose csináltak volna ilyet? Az Erdély története című hatalmas munkából idézünk: „Gyulafehérvárnak szlávból vett román neve – Bălgrad – ugyanakkor arra enged következtetni, hogy Erdély fővárosának valamikor a 10. században római romokon történt megalapításakor szlávok igen, de románok még nem voltak jelen a környéken, ellenkező esetben ugyanis Gyulafehérvár román neve Cetatea Albă lenne.” De nem az. Hanem a latinos-rómaias hangzású Alba Iulia. A XVIII. századtól, a román eredetmítosz szélesebb körű terjesztésétől fogva kezdték el Alba Iuliának hívni.
5. „Az ősbűnt mi magyarok, a mi hatóságaink és szerveink követték el.” A kedves szerző bizonyára nem hallott még a csángómagyarok történetéről, nem olvasott a franciaországi nemzetiségi-nyelvi kisebbségek történetéről. Ősbűn? Hát egyetlen ősbűnt követtünk el: hogy hagytuk magunkat, miközben a többiek skrupulusok nélküli nemzetépítésbe kezdtek.
A településnevek amúgy is nehéz kérdésnek számítanak. Bencsik Gábor kiváló észrevétele pusztán a józan ész felől húzza ki a talajt a kritika alól: „Ha nem az utolsó hivatalos helységnévtár a mérvadó, akkor melyik? És melyik egy adott falunak a valódi neve: a német, a szlovák vagy a román? Esetleg a szerb helyesírás szerinti, vagy a horvát? Ha az emlékmű készítői nekiállnak tizenkétezer településnevet egyenként mérlegelni – na, abból lett volna történészi botrány.”
A cikk egyébként hibátlanul illeszkedik a szerző által is diktátumnak nevezett trianoni döntés érvrendszeréhez, amelyben a rettenetes magyar elnyomás képzete szerepelt. Mindeközben a román értelmiség és a történész szakma nem látszott olyasféle skrupulusokkal törődni, mint amelyek most a cikk szerzőjét gyötörni látszanak:
(…)
Végül a cikk utolsó állításával – felszólításával – is foglalkozni kell.
6. „Ha lehetne valamit tenni ennyi év után az összefogásért, a Kárpát-medence népeinek békéjéért, az ezerarcú vidék lelki egységéért, az egy ünnepélyes nyilatkozat lenne. Annyi, hogy: hiba volt! Ezt valakinek el kellene kezdenie.” A labda azonban nem nálunk pattog, mert nem mi vagyunk birtokon belül. Egy kicsit későbbre vonatkoznak Cseres Tibor szavai, de talán ide is illenek: „a minden képzeletet felülmúló megtorlást egy szerb írónak lenne hivatása és kötelessége összefoglalni, megírni. S mert a méltán kívánt válasz nem következett el, a Hideg napok magyar szerzőjének kellett vállalkoznia arra, hogy a meddő várakozás után maga adjon hírt 1969-ben egy községre szűkítve s csak jelezve a szerb vérbosszú módszeres kegyetlenségéről. […] kezdettől fogva azt reméltem, hogy az énáltalam szégyenkezve megírandó, megírt három kegyetlen nap felmutatása után akad lelkiismeretes szerb író is, aki az 1944-es bácskai 45 nap véres bűneit műalkotásban megbánja népe nevében. Erre a bűnvallomásra azonban évtizedeken át hiába vártam, vártunk.”
A megbékélés ugyanis nem egyenlő az egyoldalú megbékítési törekvéssel. Ez már a Károlyi-Jászi féle visszavonulási, „jópontszerzési” stratégia idején bebizonyosodott. Az ilyesfajta döntési helyzetekre mondta később Churchill: „A gyalázat és a háború között kellett választani. A gyalázatot választották, és megkapták mellé a háborút is.”
Az önpocskondiázás ritkán szerez barátokat, tisztelőket meg soha.
