A Momentum esete az LMBTQ-mesékkel
(...) Egyszer már, a Labrisz Leszbikus Egyesület kapcsán kifejtettem, miért nem lehetséges LMBTQ-népmeséket írni. De akkor most még egyszer röviden összefoglalom: eleve a népmeséket nem „írják” olyan értelemben, ahogy a momentumos poszt szerzője gondolja.
Azok vannak, évezredes bölcsesség formálta őket, és a történetmenetek, epizódok a világon mindenhol ugyanazokat a mintákat követik. A népmesét nem írja egyvalaki, hanem a közösségek formálják őket, például a hagyományos, falusi mesemondókat erősen kontroll alatt tartotta a faluközösség.
Aztán: a népmese eredetileg felnőttműfaj. Igen, a sárkányos-királyfis-szegénylegényes-vitézes mesék is, nem csak a pajzán történetek. Gyerekek is hallgathatták, gyerekeknek is mondták őket – mellékesen.
De a lényeg: a népmesének rengeteg kötött eleme és megváltoztathatatlan sajátossága van. Jellemrajzai sematikusak, helyszíne meghatározatlan, alakjai fekete-fehérek, jók vagy rosszak. (lásd az Aarne–Thompson–Uther-tipológiát és Propp híres kötetét a mese morfológiájáról). A népmese nem az egyediről szól, hanem az általánosról, nem a kivételről, hanem a tipikusról. Aki ezen változtatni próbál, az már nem népmesét mond, ír, hanem valami egészen mást.
A népmesék javasolt átírása az archetípusok nem értéséről tanúskodik, így azok kiheréléséhez vezetne. (Lásd Marie-Louise von Franz jungiánus pszichológusnő könyveit.) Emellett pedig ez a húzás az egész népmesei kozmoszt, a népmesék egész világát felborítaná. A népmesék egy hagyományos világban születtek, ami nem csak heteronormatív volt, hanem feudális, agrárius és monarchikus.
Magyarán nem csak az LMBTQ-mozgalmárok mondhatnák, hogy a népmese nem nekik szól, hanem mondhatná szinte mindenki, elvégre a mai világ nem feudális, nem monarchikus és nem agrárius.
Akkor át kellene írni a népmeséket, hogy azok úgymond a 21. századi embernek is szóljanak? Ne király legyen benne, hanem köztársasági elnök és miniszterelnök, ne királyfi, hanem… itt meg is bicsaklunk, mert a köztársasági elnökök és miniszterelnökök nem alkotnak királyi családot és nem öröklődik a címük. Marad a szegénylegény, csak a mai szegénylegények ritkán élnek kunyhóban, jól megy a soruk, világgá repülővel megyünk, kardot nem hordunk, eleve a népmesék „osztálykülönbségei” és technikai lehetőségei is igen elavultak.
Aztán a népmesék világa kissé erőszakos, meg hát erősen meghatározó benne egy olyan dolog, amit a kortárs baloldal nemigen szeret: az egyéni erőfeszítés, az egyéni felelősség és az egyéni érdem. Az ezeket elimináló elnyomó struktúrákról nincs szó bennük.
A népmesék hagyományos világa heteronormatív volt, évezredeken át. Nem azért volt heteronormatív, mert misztikus módon kialakult valami elnyomó patriarchális heteró rezsim, hanem azért, mert az ember felépítése – teste, biológiája ( ontológiai struktúrája) – alapvetően heteró, s így az emberek túlnyomó többsége is az. Az élet pedig élni akar, menni tovább, a fele királyságnak tehát örökösre van szüksége, hogy legyen következő királya is. A világ nem valami fatális véletlen baleset vagy hatalmi harc miatt heteronormatív, hanem mert ilyen az ember.
(...)
