Egyeduralom a (film)művészetben
AZ ALKOTÓK TÖBBSÉGÉNEK VILÁGJOBBÍTÓ ELMÉLETEI A KÖZÖSSÉGEKET KISZOLGÁLTATOTTÁ TESZIK
Az már bebizonyosodott, hogy nem létezik „független, objektív, haladó” sajtó, de a tudomány és a művészet, azon belül a film vonatkozásában még tartja magát az a hamis álláspont, hogy a művészet egységes, egyetemes, és ami az illetékesek szerint nem tartozik bele, az csak középszerű konzervatív, nacionalista giccs és sematikus propaganda lehet. Ez természetesen nem így van, és mindenekelőtt két fontos tényre kell rávilágítani. Az egyik az, hogy a tudományban a művészet elméleteit és gyakorlatát átható osztályharcos és globalista forradalmi utópiáknak megvan az eszmetörténeti megalapozottsága; és hogy ugyancsak a tudományban igazolják e két irányzat kapcsolatát, folytonosságát is.
Az osztályharcnak és a társadalmi utópiáknak filozófiai gyökerei vannak, amelyekkel azonosulni izgalmas kihívás a tudósnak, a művésznek. A társadalmi ember megváltoztatásának eszméje és gyakorlata ugyanabból az értelmiségi lázadásból ered, mint a biológiai ember teremtés fölé emelése.
(...)
A liberalizmus és édestestvére, a globalizmus ugyanazt folytatja, amit a marxizmus és az internacionalizmus, csak kissé korszerűsített tárggyal, módszerrel. Mindkettő abszolutizálja az egyén szabadságát és elveti a közösség(ek) szabadságát.
(...)
Az egzisztencializmusból kinőtt egy újabb filozófiai vonal, elemzési gyakorlat és közéleti viselkedés, a dekonstrukció. A művészetelméletekre ez gyakorolta a legnagyobb hatást. Mint a neve is mutatja, a leépítésre alapoz, eredeti neve a lerombolás (abbau, détruire) volt. A dekonstrukció olyan elemzői gyakorlat, amelyben az elemző valamilyen kis hibát, ellentmondást keres egy adott műben vagy rendszerben, ezzel rést üt annak összefüggésrendszerén, és így egy kisebbségi, korábban mellőzött álláspontot juttat érvényre: „Egy hagyományos filozófiai oppozícióban nem szemben álló elemek békés együtt létezését látjuk, hanem egy erőszakos hierarchiát. Az egyik elem (axiológiailag, logikailag stb.) uralja a másikat, parancsoló pozíciót foglal el. Az oppozíció dekonstruálása egy adott pillanatban mindenekelőtt a hierarchia megfordítása” – idézi Derridát Culler (Culler 1997: 117–118 – Derrida: Positions 56–57).
Mindent a feje tetejére állít, az ok-okozat irányát is megfordítja, és ugyanúgy egy hierarchiát állít fel, csak még a mellékes, a negatív van fölül, úgymond uralmi pozícióban. Láttunk már ilyet, amikor a kommunisták és a bolsevikok hatalomra kerültek: nem az általuk hirdetett egyenlőséget valósították meg, hanem a korábbiaknál is keményebb hierarchiát, diktatúrát. A dekonstrukciós elmélet még ennél is tovább megy. Az érvelésben a tények és a logika sem kötelező.
A fentiek ismeretében ne csodálkozzunk, ha az egyetemi kötelező és ajánlott olvasmánylisták, illetve a szakma által létrehozott és díjazott hazai és külföldi filmek tele vannak a hübriszben fogant világmegváltó utópiák felforgató elméleteivel, illetve gyakorlatával. Már idehaza is érzékenyítik a közönséget a homoszexualitásra (BÚÉK, 2018, Valami Amerika 3, 2018); a szabad és a beteg szerelemre (Nyitva, 2018, Parázs a szívnek, 2018); a nem létező rasszizmus ellen (Csak a szél, 2011, Genezis 2018, Lajkó, cigány az űrben, 2018); az anarchiára (Fehér isten, 2014, Zero, 2015, Az itt élő lelkek nagy része, 2015, Mindenki, 2016); a nem létező politikai erőszak ellen (Veszettek, 2015); a bűntudatkeltésre (1945, 2017, Testről és lélekről, 2017, Napszállta, 2018, A hentes, a kurva és a félszemű, 2018); a megalázottság elfogadására (Kojot, 2017, Kincsem, 2017), bűnözősimogatásra (A viszkis, 2017); migránssimogatásra (Jupiter holdja, 2017, Az állampolgár, 2017, Könnyű leckék, 2018); illetve a klasszikus művészeti esztétika lerombolására (Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018).
Ha akad is időnként egy-egy kiváló, a közösségi értékeket is képviselő film, az szinte biztos, hogy a hivatalos szakmai támogatási rendszeren kívül készült el. Ilyen az első gulágról szóló játékfilm, az Örök tél (2018), amely csak tévéfilmként valósulhatott meg; illetve a Wass Albert regényéből készült, hagyományos értékközösségben forgatott A funtineli boszorkány, (2018), amelyet a rendezője saját pénzéből volt kénytelen leforgatni.
A „független, objektív és haladó” értelmiségiek, művészek többsége azt hiszi, hogy valami világjobbító elméletet és gyakorlatot képvisel, miközben csupán a feje tetejére állít mindent, és az embert, illetve a közösségeket még inkább kiszolgáltatottá teszi. Így lesznek önként és dalolva a magas tudományt és művészetet művelőkből a globális gazdasági háttérhatalom idióta kiszolgálói. Persze, közülük sokakat jól meg is fizetnek pénzzel és pozícióval, de a tapasztalat szerint a két fő motiváció jól megfér egymással, és e kettőért érdemes az utcára vonulni és „forradalmat csinálni”.
A szerző filmesztéta (PhD), költő
