Egy magyar hagyomány
Nem csodálom, hogy ezt az országot nem érti senki. Nemcsak a nyelve miatt, hanem a lelke miatt sem. Itt évszázadok óta egy időben, egyszerre mindenki úgy érzi, hatalmon is van meg ellenzékben is
Többségben is van, s ugyanakkor elnyomott kisebbség is. Mindezt együtt. Ebben az országban közéleti értelemben elégedett ember nincs. Egyetlenegy sincs, és sohasem volt. Viszont mindenkinek igaza van. A ma hatalmon lévők is úgy érzik, hogy mindennapos szabadságharcot kell vívniuk, s az ellenerők kezében olyan eszközök vannak, amelyekkel alig tudják felvenni a versenyt. A miniszterelnök, reggel, ha elolvassa a lapokat, nem tudom, melyik „oldalét” választja inkább. Talál e támaszt, muníciót, érveket az ő politikai oldalához húzó lapokban, s ezért ezeket böngészi, avagy inkább ez ellenzékieket olvassa, hogy tudja, honnan jön a támadás, a kritika, mire készüljön, mivel próbálják ellehetetleníteni, megingatni. S ha van idő mindkettőre? Egy pillanatra, ha a tekintete megpihen valamely kedves tárgyon, hogyan érzi: kétharmaddal a háta mögött kiből van több, barátból vagy ellenségből?
Ennek a helyzetnek vannak tradicionális okai is. Magyarország végzetes kiszolgáltatottsága a külső erőknek, ami Mohács után vált alapélményünkké.
(…)
