Megjelent a Búvópatak novemberi száma!
A Búvópatak novemberi számának tartalmából
„ÜNNEP, de nekünk ilyen ünnepeink vannak…érzem: kiheverhetetlen… mert bennem minden évben újra leverik a forradalmat…Pedig ott, a temetésen Isten szeretettel, megbocsájtással nézett le erre a szerencsétlen kis országra; a levegő is mintha frissebb lett volna, és a Nap is olyan szomorkásan-fényesen nézett ki az érchomályú felhők mögül; néha - enyhén, szelíden - megeredt az eső: mintha sírnának - kissé - az angyalok...; enyhe szél támadt: borzolta a fák lombjait, az emberek haját, mintha - valóban - ott járna a szentlélek köztük: a holtak és az elevenek között...” – a főszerkesztő fájdalmas hangvételű kisprózájával indul a Búvópatak novemberi száma.
„Az ott lehúzott másfél év!
A sorozatos hosszabbítások után ennyi lett ugyanis az eredetileg rásózott fél évből.
Amikor kisöpörték őt Márianosztráról, az volt igazán a döbbenetes.
Mert kint nem ugyanaz a világ vette körül, amelyet ott kellett hagynia.
A kapuban senki nem várt rá, hiszen nem is tudta senki, hogy ki fogják engedni, de valami támadóan éles fénnyel pörkölte arcát a Nap, hunyorognia kellett ahhoz, hogy egyáltalán lássa, hova lép.
Lekuporodott az árokpartra, és döbbenten állapította meg, hogy ezen az árokparton ismeretlen gyomok ágaskodnak és porosodnak. Vagy csak korábban nem figyelte volna meg az útszéli kókadt gizgazt? A délibábos távolban vadidegen tornyok kapaszkodtak az ég felé, bennük vattakabátos istenek pöffeszkedtek, akihez, tudta jól, nem fohászkodhat. Aztán a három irányba elágazó út! Maga a szabadság! Dönthetett, hogy merre vegyen irányt, és senki nem ordított rá a háta mögül.
Legalább is azt hitte, hogy nem ordít.
Mert nagyon gyorsan rá kellett jönnie, hogy a vezényszavak jobbról is, balról is harsognak, nyersen és fülsiketítően.”
Ezt Csomay Bálint, Balogh Elemér A tanár úr című regényének főhőse éli át miután kiengedik a börtönből. Az író a forradalom után kivégzett tanárának, Brusznyay Árpádnak állít emléket remekművében, amelyet sokkal szélesebb körben meg kellene ismerni a mai fiataloknak és tanáraiknak. Sajnos nemcsak a regény, de annak írója sem kap értékeihez méltó figyelmet.
„Ha elszabadult a pokol szívedben
Rendet rakni ott nem tud most isten sem
Vonagló félelmek járják táncukat
Zenél a hetedhét sátán társulat
Jeges eső zuhog áradnak folyók
Szavaid céltalan ellökött golyók
Ölelésedre nem vár már senki sem
De magadhoz visszatalálhatsz majd
hiszem.”
bátorít bennünket P. Maklári Éva, még akkor is, ha Bíró József így látja a helyzetet:
„palack
űrtartalma egyharmadában gázolajjal
kétharmadában benzinnel
fojtásnak parafa dugó
:
reakció gyorsításra
üvegnyakban
ujjnyi szabadtér
könnyen belobbantható
gyúanyaggal jócskán átitatott rongydarab
kanócként
:
tűzszerszám
–––––––
potrohos cifrademizsonokból vedelők
:
vodkától
konyaktól részegülvén
novemberünnepi hangulatukban
bambán bazsalyognak
:
magnéziumporos
:
menyéthúgytól bűzlő
penészmolyhos
csoportfotográfiákon”
Varga Rudolf így fejezi be egyéni hangvételű regényének a Három farkasnak most közölt részletét:
„Az egyik ködös reggelen, az iskola falán öles betűkkel ott virít a felirat, hogy muk.
Én ugye annyira bamba vagyok, hogy észre sem veszem, pedig húsz centire sétálok el a vörös zsírkrétás grefiti mellett. Csak akkor kezdek figyelni, amikor a tanítónéni arról faggatja az osztályt, tudjuk-e, hogy ki volt az a csúnya, rossz gyerek, aki összefirkálta az oskola falát.
Mi meg csak nézünk ki a fejünkből, mert fogalmunk sincs, miért kell abból a krikszkrakszból akkora cirkuszt csinálni, hiszen tele van pingálva a fal mindenfélével.
(…)
Hiába meszelték le háromszor is a falat, az idő múlásával a vörös betűk újra és újra átütöttek a festék alól.”
Tusnády László nagy történelmi példaképek – Lavotta János és Zrínyi Miklós – megidézésével erősít bennünket Világosság az útvesztőben című nagyformátumú dolgozatában: „Mikor a hivatalos ország Rákosi hatvanadik évfordulóját ünnepelte, Járdányi Pál megírta „Vörösmarty-szimfóniá”-ját. Nagy költőnk iszonyú halál-áradatból emelte fel lelkünket a magasba. Őt teszi példaképpé ez a zene, amikor az újmódi walesi bárdok árulást halmoztak árulásra. Lelkünk ártatlanságát ekkor a zene mentette meg, az tárta a világ elé. Ugyanúgy, mint azok a sportolók, akik a mi nagy megaláztatásunk, újabb szétdarabolásunk korában, 1952-ben megmutatták, hogy élünk. Helsinkiben a két világhatalom után Magyarország következett.
A világ előtt zengett a „Himnusz”-unk, és hirdette, hogy vagyunk – létezünk. A háborúk halálgyárosai megkaparintották a legigazságtalanabb felosztás – újrafelosztás jogát, de egy nép lelke, lelkülete szent és oszthatatlan.
A sors minket arra kényszerített Európában, hogy csak úgy maradhatunk meg, hogy képesek vagyunk megküzdeni a legkegyetlenebb, legvéresebb birodalommal. Képesek vagyunk rá. Küzdelmeink során tudatosodik bennünk, hogy az egész emberiséget is csak úgy szolgálhatjuk, ha eredeti gyökereinket megőrizzük, és a legmagasabb szinten tárjuk őket a világ elé. Örök értékeink is csak így válhatnak őszintén és mélyen általánossá. Lavotta János százados daltöredékekkel akart hódolni a szigeti hősnek. A dédunoka Zrínyi Miklós irodalmi és hadvezéri hitvallása: „Hic vobis vincendum, vel moriendum est (Itt győznetek, vagy meghalnotok kell). Valójában Liviust idézte, és ez a néhány szó létünk éltető forrása lett.”
Szilágyi Károly Mélyek a gyökerek c. dolgozatában a magyarok és a szerbek viszonyát elemzi: „Az új, európai távlatok arra figyelmeztetnek, hogy nagy hiba volna a politikai és gazdasági együttműködés lehetőségeinek a felkutatásában nem kihasználni a kisebbségiek adottságait: a nyelvtudást, a helyismeretet, a mentalitásbeli különbségekből fakadó gondok megoldásának a készségét és így tovább. A kisebbségiek többnemzetiségű közösségekben élvén eleve olyan előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket nem lehet sem szaktudással, sem politikai alkalmassággal pótolni. Tudják, mi a tolerancia, ismerik a többségi nép történelmét és kultúráját, érzékük van a törzsi, a voluntarista és minden egyéb más reflexek felismerésére; megszokták, hogy a dolgokat nem kizárólagosan, nem erővel és nem kényszerrel kell megoldani, hanem türelmes meggyőzéssel, okos érveléssel és az érdekek fokozatos közelítésével.”
(...)
