A börtön maga volt a kommunizmus – Regéczy-Nagy László a Mandinernek
– Göncz Árpád volt a másik kapocs Bibó és a Nyugat között. Őt hogyan ismerte meg?
– A legjobb barátja a húgomat vette feleségül, így ismerkedtünk össze. Göncz tehetséges, kedves, jól alkalmazkodó ember volt abban az időben, amikor barátok lettünk. Imponáló volt, hogy annyifelé tájékozódott. Nagyon jól kommunikált, volt benne kedvesség. Akkor még magyar volt, és ebből következőleg szovjetellenes.
– 1957 elején Göncz Ön által juttatta el Nagy Imre 1955–56-ban készült írásainak utolsó el nem kobzott kéziratát az angol követségre, amely végül kijutott nyugatra. Miért vállalták a kockázatot?
– Később derült ki, hogy Göncz Árpádnak távolra mutató ambíciói voltak, valószínűleg többek között ezekkel az iratmissziókkal szerette volna ezeket építgetni. Akkor kezdte meg a hídépítést a baloldal felé. De én és a barátai egy másik Gönczöt ismertünk meg még akkor.
– Amikor 1957 májusában megtudta, hogy Bibót és Gönczöt letartóztatták, lett volna még lehetősége Bécsben disszidálni. Miért nem tette?
– Akkoriban teherkocsival jártam Bécsbe élelmiszerért, és valóban kint maradhattam volna, ha akarok. Nem tettem, mert a barátaimmal együtt akartam a kommunisták ítélőszéke elé állni. Ők akkor már bent voltak, és egymásra tekintettek, közösségben várták az ítéletet. Becsületes magyar ember nem tehetett másként, mint vállalni, hogy „tessék, itt vagyok, tegyenek velem, amit akarnak”. Ezt a bátor viselkedést a kommunisták nem értették.
– Nagy Imre is bátran viselkedett a vérbírók előtt, erről ön többször beszélt: tanú volt a Nagy Imre-perben, látta, hogyan vette tudomásul a volt miniszterelnök '56-os döntéseiért a halálos ítéletet. Hogyan látta Nagy Imre megváltozását, karakterét?
– Szellemi értelemben különböző irányokból jöttünk, de ahol összegyűltünk, az a hely közös volt. Nagy Imre magatartása több mint bátor – önfeláldozó volt. Volt kommunista miniszterelnökként nagyon jól tudta, mi lesz a vége. De végig kellett csinálnia. Akkor már nem volt reménység, hogy a nyugati kommunisták megmentik őt, pedig egy darabig reménykedett ebben. Meglepő magatartást tanúsított, és ez minket is erősített abban, hogy kitartsunk. „Tessék, itt vagyunk, ítéljenek fölöttünk, ahogy jónak látják” – így gondoltuk.
(...)
– 1990-ben a köztársasági elnökké választott Göncz Árpád hivatalába került. De az SZDSZ befolyását Göncz körül nem nézte jó szemmel. Volt-e emiatt önök között konfliktus? Miért nem tudott Göncz államfőként nagyobb távolságot tartani a szabad demokratáktól?
– Göncz megváltozott addigra, teljesen hátat fordított a népieknek, az SZDSZ lett a gazdája. Magas polcra tették, amelyre nem számított, aztán kiderült, hogy ez drága mulatság, de addigra bemocskolódott. Úgy tűnt, hogy Göncznek nem volt más választása, mivel tudtak egyet s mást a politikai múltjáról, ezért el kellett vállalnia. Nem zsarolás volt ez, inkább parancskiadás: parancsolgattak neki. Csúnya játék volt ez. Ami pedig engem illet: az SZDSZ-nek nem volt kétsége afelől, hogy én mit képviselek a politikában, és ott tartott be nekem, ahol tudott.
(...)
