TÍZ ÉV MÚLVA: GONDOLATOK EURÓPA JÖVŐJÉRŐL
(...) Érdekes és fontos is azon gondolkozni, hogy milyen lesz, vagy pontosabban milyennek kellene lennie Európának 2030-ra, de ennél még sokkal fontosabb, hogy addig mi lesz velünk? Mi lesz az Európai Unióval?
(...)
Ez a félreismerhetetlenül célra tartó mozgás megosztja Európát. Mert mindenki számára nyilvánvaló, hogy a nemzetállamok kiiktatására irányuló politika mögött egyetlen régi-új szándék körvonalazódik, ez pedig a német gazdasági érdekek akadálymentes érvényre juttatása.
(...)
A 21. század eleji Németország technológiai, innovációs szintje nem tud az ázsiai kihívókéval vetekedni, iskolái, amelyek a 19 század végén a világ legjobbjai között voltak, ma gyengék. A németek már vagy száz éve nem jeleskednek a szoftpolitikában, aminek a hiánya mostanra kulturális kiüresedésükkel párosulva, teljesen súlytalanná tette őket. Pénzközpontú gondolkodásuk tekintély helyett irigységet és irritációt szül.
A német törekvések az Unión kívül és belül, illetve az USA, az oroszok és mások részéről is heves ellenállásba ütköznek. Ezen az sem változtat, hogy dominanciájukat a fű alatt, a lassú víz partot mos, kifárasztásos technikájával akarják elérni.
(...)
A belső megosztottságról
2008 óta súlyos ellentétek feszülnek Európa északi és déli fele között, aminek főleg gazdasági okai vannak. Az Euró adósságcsapdába zárta a déli államokat: Görögországot, Olaszországot, Portugáliát, Spanyolországot, sőt Franciaországot is. Leszakadásuk a 2020-as pandémia következtében drámaivá súlyosbodott.
Ezek az államok koraszülött jóléti államokat működtetnek, amit ránk, a közép-kelet-európai régió országaira mondtak a kilencvenes években, amikor a nemzetközi szervezetek: az IMF és a Világbank olyan „strukturális reformokat” követelt tőlünk, amikkel teljesen le akarták építeni a szocializmusból örökölt jóléti ellátórendszerünket. A déli államok esetében persze senki nem használ ilyen, vagy hasonlóan lekezelő kifejezéseket, pedig ahogy egykor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben nálunk, úgy náluk sem voltak, illetve nincsenek meg a gazdasági alapjai az életszínvonal folyamatos emelésének és az egyre sűrűbbre szőtt szociális hálónak. Mindkettőt hitelekből és külső támogatásokból fedezték és fedezik.
Erre az észak-déli szembenállásra azonban lehet megoldást találni, mert az csak a pénzről szól.
Ennél sokkal súlyosabb ellentét feszül Európa keleti és nyugati fele között, mert ez nem a pénzről, hanem az értékekről, a kultúráról, az emancipációról, vagyis az identitásról szól. Itt nem lehetséges a ki-, illetve megegyezés, mert ez élet-halál harc.
Kelet-Közép-Európa emancipációja
Kelet- és Nyugat-Európa történelme eltérő, ami eltérő világlátást eredményez.
Immár nemcsak a mintegy félszáz évnyi kommunizmusról van szó. Még csak nem is arról, hogy Nyugat-Európa az 1970-80-as évek enyhülési politikájával cserbenhagyta térségünket és folyamatosan a szovjetek kegyét kereste. Túlléptünk azon is, hogy balliberális elitjük már akkor összebútorozott a kommunista pártállamok elitcsoportjaival, akikből aztán 1990 után komprádoraikat verbuválta, és ezzel, például nálunk, egészen 2010-ig gátolták, sőt el is lehetetlenítették az elitcserét.
Nyugat-Európa 1990 után ennek ellenére háborús jussaként tekintett ránk és haladéktalanul hozzálátott a kifosztásunkhoz, piacaink, javaink, médiánk megszerzéséhez.
(...)
Egyenrangúságról tehát szó sem lehetett. Még mindig, harminc év után is új demokráciákként beszélnek rólunk, tizenhat évnyi uniós tagság után még mindig újonnan csatlakozott tagállamok vagyunk. Ezt nem csinálták egyetlen más, később felvett tagállammal sem. Ugyanazokat a jogállamisági kifogásokat, amikkel minket folyamatosan szívatnak, a többi, klubbeli tagállamok esetében észre sem veszik, illetve szuverén belügyüknek tekintik. A katalán függetlenségért harcolók sorozatos üldözése, sok évre történő bebörtönzése nem éri el az uniós aggódók ingerküszöbét, a spanyol kommunisták bírósági reformtervét még csak nem is kommentálják, ahogy a belga rendőrök által agyonvert szlovák állampolgár kapcsán, vagy a ciprusi és szlovák újságírógyilkosságok esetében sem merül fel jogállami aggodalom. Bezzeg, ha a magyar rendőrség két órás kihallgatásra bevisz egy a vesztegzár-intézkedések ellen kampányoló ellenzéki aktivistát, rögtön veszélybe kerülnek az európai értékek, fontossá válik a jogállam és a fékek és ellensúlyok rendszere.
Az elmúlt harminc évben Nyugaton fősodorrá vált a neomarxizmus, amit most újra kötelezővé akarnak tenni a mi számunkra is. Ahogy a faji kérdés és az identitárius mozgalmak minden újabb túlzó és számunkra érthetetlen divathullámát is. Joggal beszélhetünk tehát kulturális imperializmusról, ezúttal ugyanis a volt gyarmati területek elvesztése miatt mi váltunk az egykori gyarmattartók civilizációs célpontjaivá. Ezekben a szoft politikai ügyekben, mint pl. az LMBTQ jogok (?) folyamatos kiterjesztése, az NGO-k szerepének a demokratikusan megválasztott hatalom kárára történő megerősítése, a gender- és transzideológia, stb., kéz a kézben akcióznak és gyakorolnak nyomást ránk a globális nagyvállalatok és a nyugati politikai, diplomáciai képviseletek munkatársai. Alig volt, illetve van olyan Budapestre akkreditált nyugati nagykövet, aki ne fentről lefelé beszélne velünk, ne próbálna beszámoltatni, illetve kioktatni minket a civilizált nyugati módiról. Jól példázza ezt a nálunk is kötelezően évente megszervezett pride felvonulás, amit nem a hazai homoszexuális szervezetek kezdeményeztek, hanem azoknak a nyugati nagykövetségeknek és globális cégvezetőknek az import terméke, akik a nemzetközi LMBTQ-szervezetekkel együtt tukmálták ránk, hogy aztán a felvonulások első soraiban parádézzanak és munkatársaikat is megjelenésre kényszerítsék.
(...)
Az Európai Unió nyugati fele a neomarxistává vált elitek markában van. Ők azok, akik a médián és a globális nagyvállalatokon, illetve a globális médiavállalkozásokon és a velük szövetséges NGO-kon keresztül irányítják a kontinenst. Ezzel aláássák a demokráciát és kikezdik az európai nemzetek szuverenitását. Pedig mi mindkettőhöz ragaszkodunk!
A neomarxistává vált nyugat-európai elit nem értette meg a huszadik század legfőbb tanítását: azt, hogy a nemzet fontosabb, mint az osztály. (...) Gyarmataik nemzeti ébredése vetett véget gyarmatbirodalmaiknak, de úgy látszik, nehezen tanulnak, viszont könnyen felejtenek.
(...) A Nyugatról jövő tabusítást és politikailag korrekt nyakörvet semmivel sem viseljük jobban, mint azt, amit egykor Keletről kényszerítettek ránk. A demokráciát és a szabadságot nagyra értékeljük, vérünkkel és súlyos áldozatokkal fizettünk érte.
A gyarmatosító múlt terhe
(...)
