A VERS (Deli Mihály Odú-sorozatából)
A VERS
Csak óvatosan ezzel a személyes hanggal
Annyi zavarodott ember jár-kel az utcán
Magukban beszélnek, mosolyognak, dühösek
Egymásnak esnek, majd rád rontanak, mert te sem
vagy kivétel / hiába akarnál a saját
gondjaiddal törődni / oda-vissza minden
áthallatszik a falakon / szeretteinkkel
súgva beszélgetünk és némán gondolkozunk
Harcolunk, védekezünk, kesergünk védtelen
Pénteken leszúrtak egy nőt a nyolcadikon
Nem tudjuk miért / még a lábtörlő is véres
lett / senki sem ismerte / mindenki előjött
A nyomozó egykedvűen, lélektelenül
végezte munkáját, s ez rögtön lehűtötte
az izgalmakat: hétköznapi ügyről van szó
ami velünk is bármikor megeshet / pénzért
vagy féltékenységből, vagy akár szadizmusból
mindegy / csak álltunk összezárva a folyósón
Figyelmeztető jelek ezek / összefüggnek
és szinte egymásból következnek a dolgok
Néha már menekülnénk, olyan szorongató
Bármi megtörténhet, csak nem látjuk a rendjét
Hétvégén kiszöktünk a közeli hegyekbe
Vittünk pokrócot, könyvet, szörpöt, szendvicseket
Kerestünk egy csendes helyet és lehevertünk
Egy ehhez hasonló történetet olvastunk…
…Nahát, hogy milyen életszerű a művészet
mondtuk nevetve, mégis némi szorongással
Éjjelre bezárkóztunk, nem bírtunk aludni
Neszekre, hangokra azonnal felriadtunk
Így volt mindenki, földszinttől a tizedikig
De lassan elhalványultak az események
Bánatunk hétköznapjainkba keveredtek
A könyvespolcon kezembe akadt a Bűn és
bűnhődés / beleolvasgattam, nehéz lett a
szívem / régen még értettem Raszkolnyikovot
Közben elromlott a lift, és ahogy másztam föl
a lépcsőházban, váratlanul elfogyott a
levegő körülöttem / szédültem, kivert a
víz, lezuhantam a kőre, elzsibbadt a bal
oldalam / lehet, hogy most halok meg, gondoltam
Zajt akartam csapni, de nem volt semmi erőm
Elájultam, és csak lassan tértem magamhoz
Hirtelen mindenféle az eszembe jutott
Ami adatott, azt nagyjából megcsináltam
Soha senkire nem fogok rákenni semmit
Rendes ember voltam / ez nem sok, nem is kevés
Illett hozzám, mint a sötét, szürke lépcsőház
Ha egyszer majd újra összegyűlnek a lakók
mert meglepem őket valódi halálommal
talán nyüzsgő magányuk is elcsendesedik
Amíg nem ér oda az ember, nem tud semmit
Addig lehet bölcs, mint Dosztojevszkij / de akkor
árva, védtelen, s tán okos lesz / vagy bűnös szent
Írtam erről a furcsa érzésről egy verset
és kitűztem a földszinten a hirdetőre
Másnap rögtön letépték / talán nem értették
(vázlat 1)
Pedig egyszerű
Csak belegabalyodtam
A mélye fönt van
(vázlat 2)
Minden emelet
beosztása ugyanaz
A lépcső közös
(vázlat 3)
Óriás poszter
a szobák falán / oda
vágyunk, repülünk
(és a letépett) „VERS, A MÉHEKRŐL
Virágbörtönben
dolgozunk halálunkig
Szabadok vagyunk
Telt kaptárunkban
az imádott királynő
szeret, nem ölel
Mézünkért élünk
Egymást öleljük/öljük
Együtt hullunk mind”
Pawel Kuczynski: Cím nélkül
(A kép forrása: itt)