VAKON (Deli Mihály Odú-sorozatából)

VAKON

Angyal ül egy láthatatlan villanydróton és engem néz

Nem tudok érintkezni vele, mert egy érzékelhetetlen fal van közöttünk

Ő, izzasztó szemérmetlenséggel lát és hall engem

én őt, izgató kíváncsiságom ellenére sem látom-hallom

Nem is érzem

Nem is tudom, hogy van

Ez nem mentség, mert mi van, ha mégis ott ül?

„Létezése” érzékeim és tudatom ’túloldaláról’ tekint rám

Kiszolgáltatott vagyok

Ezt nem szégyelli az ember

ahogy az anyja előtt sem szégyenkezik a gyermek

Védtelenségünk sajátos pajzs

Mégis, olyan az egész, mintha néma telefonba beszélnék

Most is figyeli, amit írok

Nem nyúl bele az életembe

bár valószínűleg jót akar

(semlegességnek álcázott közönye gyanús…)

Ha bűnre csábulok, akkor sem tesz semmit

Hagyja

Ha erényeimmel parádézok, oda se neki

Talán éjjel, álmomban találkozom vele

de felébredve sosem emlékszem rá

Tudom, hogy nem emberek ők

Nincs bennük érzelem, gyötrelem, boldogság

Szinte árnyékok (kinek/minek az árnyékai?)

(Ha örökké a nyomomban van, akár az enyém is lehetne)

Mások a szempontjaik

Ez engem önérzettel tölt el

Pedig kitépett növény leszek a kezükben

De addig az alélt pillanatig, nekik van szükségük rám

Ha jól belegondolok, ez elég nagy felelősség a számomra

Mert nyilvánvalóan ők is Istenfélők

Persze ha a következő mondatomat előre tudnák

akkor nem lenne mit mondanom

és talán ők sem ülnének a villanydróton

Vagy tudják, és direkt élvezik ezt a folyamatos előadást?

Netán valami meglepőt várnak tőlem?

Most egy kicsit hallgatok –

Meg se rebbennek

Csak gyönyörködöm bennük vakon

Mintha egymásra várnánk

Végül mindig nekem kell lépnem

Pawel Kuczynski: Cím nélkül

(A kép forrása: itt)