Miért lett Magyarország a Nyugat kedvenc céltáblája?
MAGYARORSZÁG AZÉRT VÁLT A NYUGATI KULTURÁLIS ELIT HARAGJÁNAK CÉLPONTJÁVÁ, MERT OLYAN ÉRZÉSEKNEK ÉS ÉRTÉKEKNEK AD HANGOT, AMELYEK VILÁGSZERTE SOK MILLIÓ EMBERBEN KELTENEK VISSZHANGOT.
A koronavírus-világjárvány kitörése óta valóságos keresztesháború jellegét öltötte a Magyarország elleni dezinformációs kampány. Aki a nyugati médiából tájékozódik, nemigen juthat más következtetésre, minthogy Magyarországon olyasféle helyzet van, mint 1938 Németországában volt, mondjuk néhány héttel a Kristallnacht előtt.
A Magyarország iránti ellenérzés olyannyira mélyen beitta magát a kommentátorok lelkébe, hogy már-már abban látszanak reménykedni egyesek, hátha a világjárvány végre méltó büntetéssel sújtja Orbán Viktor miniszterelnök kormányát.
Sokáig azt hittem, hogy a Magyarországra szórt nyugati médiaszidalmak már nincsenek rám hatással, mígnem aztán nemrégiben kezembe került a British Medical Journal (BMJ) november 4-i cikke. A BMJ a világ orvosi szaklapjai közül azzal tűnik ki, hogy közlés előtt az egyik legalaposabb szakmai ellenőrzésnek veti alá cikkeit. Amikor azonban az ember már egy cikk címében azt olvassa: „Covid-19 – Magyarország válasza a világjárványra nagyobb bajt okozhatott, mint maga a vírus”, akkor egyértelmű a következtetés, hogy a BMJ szaklektorai kollektíve szabadságra mentek.
Az orvosszakmai tudósítás leple alatt az írás olyan képet fest Magyarországról, mintha nem csupán diktatúráról lenne szó, hanem egyenesen bukott államról. A szerző már a nyelvezet szintjén is kifejezetten tendenciózus propagandaeszközöket alkalmaz. Azt írja például, hogy „ártalmas egypárti kormányzat” működik Magyarországon. Érdemes felfigyelni az „egypárti” szakkifejezésre. Egypárti rendszereket a jól ismert tekintélyuralmi államokról szólva szokás emlegetni. Az Encyclopaedia Britannica szerint a történelemből az egypártrendszer három formája ismeretes: „a kommunista, a fasiszta, illetve a fejlődő államoké”. Így hát a BMJ olvasójának kétségkívül azt kell gondolnia, hogy a magyar politikai rendszer ugyanabba a kategóriába tartozik, mint amit kommunizmus, illetve fasizmus néven szokás emlegetni.
Ha megszorongatnák a lap szerkesztőit, alighanem azzal érvelnének, hogy de hiszen ők egypárti kormányzatról írtak, nem pedig egypártrendszerről. Ettől azonban még felvetődik a kérdés, hogy miért is számít a magyar kormányzati rendszer egypártinak? Vajon a BMJ-ben Nagy-Britanniáról is azt szokták írni, hogy egypárti kormány irányítja? A nyugati kulturális elit bizonyos részének szemében a stabil kormányok nyilván csak abban az esetben számítanak egypártinak, ha történetesen Magyarországon működnek.
Ha netán az olvasó nem értette volna, hogyan is értendő az „egypárti kormányzat” kifejezés, a BMJ előzékenyen tájékoztatja, hogy „Magyarországon gyakorlatilag katonai diktatúra működik”! E ténymegállapítást a lap Falus Ferenc volt tisztifőorvostól, a kormány egyik bírálójától idézi, aki azt kifogásolta, hogy a kórházakhoz a járvány idejére katonai megbízottakat neveztek ki, tehát nem a kormányzati rendszerről beszélt. Igaz, ott szerepel a szövegben a „gyakorlatilag” megszorító határozószó, s ez jó példája annak, hogyan is működik a magyarellenes propaganda. Mit jelent az, hogy gyakorlatilag? Hogy valamilyen mértékben? Vagy csaknem? Esetleg úgy értendő, hogy hétfőnként és szerdánként katonai diktatúra van, más munkanapokon viszont nincs?
Valójában az történt, hogy a magyar kormány, akárcsak a brit vagy az olasz, a rendőrséget és a katonaságot is igénybe vette a rendkívüli járványügyi helyzetben. A különbség abban áll, hogy a BMJ alighanem más szóhasználattal él, amikor arról van szó, hogy a brit haderő részt vesz a londoni Nightingale-kórházak építésében, továbbá például a tesztelésben, illetve más, a járvánnyal összefüggő műveletekben. Íme egy cím a Nursing Times hasábjairól: „A Covid-19 világjárvány a történelem egyik legnagyobb mértékű katonai fellépését váltotta ki”. Mind a Nursing Times-ban, mind a BMJ-ben hiába keresnénk olyasfajta megállapítást, hogy ettől Nagy-Britannia gyakorlatilag katonai diktatúra lenne…
Ennyit a BMJ világhírű szaklektori rendszeréről. Még az álhírek terjesztésénél is zavarbaejtőbb azonban a fenti sorokból kicsengő káröröm afölött, hogy Magyarország milyen nehéz helyzetbe került a világjárvány mostani szakaszában. Az írás kéjesen felnagyítja a különben is súlyos nehézségeket, és Falust idézve megjósolja, hogy Magyarország „összeomlóban lévő egészségügyi rendszere több áldozatot fog követelni, mint a világjárvány”. Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy az ilyen tendenciózus és elfogult beállítás szerzője nem bánná, ha amit jósol, be is következne.
A BMJ azonban még aránylag visszafogja magát, ahhoz képest, hogy másutt milyen hisztérikus magyarellenes propagandával találkozni. „Orbán Viktor hatalomkoncentrációja fokozza a félelmet, hogy az Európai Unióban megjelenik a diktatúra” – kiáltja világgá a The Times cikkének címe. Ben Kell pedig így kiált fel a The Telegraphban: „Ha az EU nem képes megzabolázni Orbán Viktort, Magyarország diktátorát, belülről fog szétrohadni”. Az Economist amiatt aggódik, hogy „Orbánból gyakorlatilag diktátor lett Európa szívében”.
Miért lett Magyarország a woke propaganda célpontjává?
(...)
Legitim vita tárgya lehet mind a magyar kormány alkotmánymódosítási indítványa, mind pedig az, miként lehet a leghatékonyabban védelmezni a gyermekek jogait. A nyugati média azonban egyszerűen rávetette magát azzal, hogy a melegek elleni támadással van dolgunk. Csatlakozott ehhez az Európai Bizottság is, amikor közölte, hogy LGBTIQ-stratégiát fog alkotni, amit a sajtó egy része nyomban úgy kommentált, hogy Brüsszel konfrontálódik Magyarországgal. A stratégia részeként olyan direktívát készül kidolgozni, amely „védelmébe veszi a szivárvány-családok jogait oly módon, hogy szülői státuszuk és azonos nemű partneri kapcsolatuk Unió-szerte elismerésben részesüljön”. Eszerint az Európai Unió bürokratikus diktátuma felülírhatja a családi élettel kapcsolatos döntéseket, amelyeket Magyarország választott parlamentje hoz. A demokrácia szemlátomást mást jelent Brüsszelben, mint amit a szabadságért küzdők nemzedékeinek jelentett az elmúlt évtizedekben.
(...)
Csakhogy hiba lenne valamiféle önbizalomtól duzzadó kulturális uralmi törekvésnek tekinteni az Európai Uniónak azt a hajlamát, hogy normáit rákényszerítse a tagállamokra, kivált pedig a kelet-európai országokra. Az EU-oligarchia valójában nagyon is defenzívában van, ami normatív hatalmi potenciálját illeti. Tisztában van vele, hogy szüntelen legitimációs deficittel küszködik, és hogy nem sikerült megszereznie az európai polgárok bizalmát. A Brexit után pedig a korábbinál is nagyobb aggodalommal tekint erkölcsi tekintélyének válságára.
Magyarország azért vált a nyugati kulturális elit haragjának célpontjává, mert olyan érzéseknek és értékeknek ad hangot, amelyek világszerte sok millió emberben keltenek visszhangot. Arra emlékeztetik az embereket, hogy van a világon egy hely, ahol a biológiai valóság még ma is érvényes, és ahol az identitáspolitikai diktátumok ellenére a kromoszómák közötti különbségek továbbra is számítanak. A nyugati kulturális elitnek feltett szándéka, hogy az efféle felfogás bűnösnek, képviselete pedig elfogadhatatlan minősüljön.
