top of page

A biztonság leple alatt (Németiné Gavallér Erzsébet elbeszélése)






2022. szeptember negyedike van. Ma először jöttem haza Angéláéktól gyalog úgy, hogy nem rohantam, nem siettem, nem kapkodtam, hanem szépen sétáltam. Haza. Már ki tudom mondani. Ide jövök haza a Szent István térre, ide jövök haza ebbe a lakásba. Sétáltam és „láttam” a kerteket, a házakat, a fákat. Volt időm. Volt időm rácsodálkozni az útra, nem kellett gyorsan túllenni rajta, gyorsan hazaérni. Nem diktálódott bennem a megoldandó feladatok sora. Nem igyekeztem, mintha lemaradnék valamiről és nem fáradtam el, tudtam gyalogolni, és jólesett a szélben forgatni arcomat.

Valami nagy-nagy csendesség tört rám.

A minden rendben van érzése.

Valami nagy-nagy nyugalom.

Olyan csendes megadás, mint amikor sorsfordító események érzelmi telítettsége lemeríti teljesen szívedet, lelkedet.

Kiürül belőled még csak az érzés is. Nézel kifele fejedből, de nem érzékeled a való világot.

Valaminek vége van. Visszavonhatatlanul, végérvényesen. Már csak a csendre figyelsz és mérhetetlen nyugalom jár át, valami megbékélésféle tölti el szívedet. Mi ez? Mi történt velem?

Békességben, nyugalomban, lomha bölcsességgel lépkedek. Mint ahogy az öreg Miklóst figyeltem, ahogy sétált komótosan. Sugárzott belőle a biztonság, a bizonyosság, a magabiztosság. Állt a lábán, és láttam, hogy akármi szél el nem fújhatja, tudja merre induljon, biztos magában és hogy mindenhova oda fog érni. Sosem sietett, mégis haladt. Haladt a maga útján, és nem izgatta, ki merre fut, vagy egyáltalán megy-e még ott valaki. Ő biztos volt a dolgában. Ezt vetítette minden lépésével. Emlékszem, elvarázsolt ez a sugárzás, és lenyűgözve, irígyelve néztem 40 év korkülönbséggel azt az embert. Most valami ilyesfélét érzek. Tudom, miért vagyok itt az úton, és hogy itt kell lennem. Most jó helyen vagyok. Minden rendben van.


Hosszú heteken át növekvő feszültség energiái lüktettek ereimben. Amikor a vihar előtti csend döbbenetes ijesztő volta emeli a pulzusod. Nem tudod, mi az, csak azt, hogy készül, készülődik valami. Nem tudod, mire figyelj,de érzed valami készülődik benned, körülötted, a világban, vagy csak a lelkedben, de valami változás lesz! Minden cselekedetem, gondolatom nagyító alá tettem. Mire kell figyeljek! Mi ez? Mit nem veszek észre?

Rosszul alszom már egy ideje. Ezt is egy jelnek tekintem. A felfokozottság érzése nem hagy sokáig aludni. Ébren alszol. Izgatottan kávézom már hajnalban. Egyre többet. Érzem az idegeimben, hogy valami közeleg.

A valami nagy és meleg és hömpölyög.

Rám borul, mint egy felhő. Jól érzem magam benne. Meleg és biztonságos.

Igen, a biztonság leple érkezett meg.

Mitől féltem? Azt gondoltam valami történni fog. Valahol olyan mélyen van bennem a félelem érzése, a zsigereim erre rezegnek, erre lüktetnek.

Már nem kell félni, a már nem történhet semmi rossz érzése nyugtat.


Hazamentem.

Haza, a régi házba, Bánlakra, Újvároson.

A haza – ezért ütött meg úgy új helyemen a gondolat, hisz a haza még mindig ott van.

A régi, fehérre festett, vályogfalú ház. Az udvarán, a gádorral szemben nagy Eperfa állt, amelynek vastag törzsét csak a bátyám tudta megmászni igazán. Nagyon régi fa lehetett, vastag törzséből hosszú ágak íveltek a magasba. Apu mesélte, hogy még az apja ültette. Látszott a sokszori visszavágás a növésén. Az áldásos gyümölcse mellett árnyékot adott a ház előtt. Ott éltük az udvari életet. A fa vastag kihajló „karján” bicikli külső gumiból eszkábált hinta volt felszerelve. Én csak nagy ritkán ültem rá, mert egyrészt nem is volt jó hintázni rajta, hisz nagyon kényelmetlenül vágott az az „ülés”, másrészt Sanyi azonnal hintázni akart, mihelyst én felültem rá, és addig dobált eperrel, míg át nem adtam neki a helyemet.


A Gavallér-testvérek – Erzsi, János és Sanyi – a „zsákon”, az udvaron, az Eperfa alatt.


Ott volt a kis szék, a fa tövén, és sokszor ült ott Mama. „A” kis szék. Ez volt a neve. Mert amiből csak egy darab volt a háznál, azt nem kellett semmilyen módon megkülönböztetni. Annak elég volt az „a”: „a” nagykés, „a” pápaszem, „a” létra, „a” kisasztal, „a” fejsze, „a” bot. A bot a Mama támaszkodó sétabotja. És még annyi, de annyi minden viselte az „a” nevet egész gyerekkoromban.


Az Eperfa alatt a földre egy vászonzsák volt leterítve. Ez volt a hencsergő nekünk, gyerekeknek, mert a föld csupa eper volt, no meg a kiskacsák gyakori fosásával volt tarkítva a terület. Emlékszem, amikor vihar közeledett, a kacsákat gyorsan össze kellett szedni egy dobozba, nehogy elverje őket az eső, mert akkor elhullanak. Ezt azért sokáig nem értettem, hogy az miért nem baj, ha én megázok. A kacsákat mezítláb hujjogva kergettük a kertbe, míg az utolsó is meg nem lett. Mama megszámolta őket, ha megvoltak, akkor mi is bemehettünk. A vászonzsákot a konyhában (amelynek pitar volt a rendes neve), az asztal alá, a földre leterítette, és mi, gyerekek bebújtunk az asztal alá, ott vártuk a vihar elmúlását. Féltünk rendesen a csattogó villámoktól, és a vizes kis pucér lábamra emlékszem, ahogy megpróbálom a lehető legjobban magam alá húzni, és két karommal magamat átölelve remegek a hidegtől és a félelemtől.


Hazamentem. Szépen nyugodtan, biztosan. Ezzel a jelenlegi korommal. Mióta nagymama vagyok és az unokám beszél és kérdez is a „meghalásról”, azóta tudom én is, hogy majd rólam is úgy fognak beszélni, hogy volt, igen volt ő is, és aztán elment.

Nyugodt vagyok. Már mögöttem egy életút és két emberöltőnyi idő.

Megtettem, amit vállaltam.

Ráleltem az útra.

Most lassan, a biztonság leple alatt hazamegyek.

Már nem kell többet félnem. Most már nekem kell a biztonságot, a meleget nyújtani. Már megértem erre, már elég öreg vagyok. Tegnap a Bendegúz születésnapján volt egy hat hónapos kisgyerek. A kezembe adták, hogy fogjam, vigyázzak rá. A gyerek még alaig-alig tud ülni, épp csak picit. Tartani kell a kis hátát. Gyönge kis kezével arcom felé tapogatózott, fekete szemét nagyon tágra nyitotta és mosolygott. Egy idegig nézelődött, hisz nyüzsgés vette körül és sok-sok ember. És egyszerre lehajtotta a fejét a keblemre és jóízűen elpihent. Sokáig fogtam így. A karom már kifáradt, de nem akartam letenni őt. Éreztem remegő kis szívét, a meleg selymes kis bőrét, ahogy hozzám bújt, és átjárt, hogy most én jelentem neki a biztonságot és az egész világot, hisz olyan kiszolgáltatott.


Hazamentem, és az asztal alól kihúztam azt a vékonykarú, fekete, napégett bőrű, kicsit szutykos kislányt, akinek egy csurkába volt kötve a haja a feje tetején.

Olyan kis könnyű volt.

Én voltam.

És megöleltem.

Magamhoz öleltem, ahogy csak tudtam. Teljes testével hozzám ért.

Teljes szeretetemmel öleltem magamat.

Sugároztam magamból a meleget és azt a gyöngédséget, amit a szívem kívánt.

Már nem tudom, hogy a könnyektől volt vizes a kislány, vagy csak még az eső nyomai voltak az arcán, de pipiskedve, a két kis kezével a nyakamat átölelte, és éreztem, hogy megismer. Én vagyok.










404 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK