A hírszerző közösség – védelmezőnk vagy elkövetőnk? (Kayla Carman írása)

Eredeti cikk:

The intelligence community – our protector or the perpetrator?, Kayla Carman, 2025. augusztus 16.

Tallián Hedvig küldeménye

A hírszerző közösség a káosz elleni védőbástyaként mutatja be magát. A valóságban azonban gyakran éppen ez a káosz motorja.

A hírszerzés világában különös alkímia működik. Ha elég sokáig ázik az ember a gyanakvás kultúrájában, a valóság maga is eltorzul. Minden kézfogás kódolt üzenet, minden hallgatás egy összeesküvést rejteget, és minden idegen egy álruhás potenciális merénylő. Ebben a világnézetben az univerzum egy végtelen sakktábla, ahol fenyegetések és ellenfenyegetések váltják egymást – és az egyetlen ésszerű válasz az, hogy mi lépjünk elsőként, erősebben csapjunk le, és soha, de soha ne engedjük, hogy a másik fél meglássa a pillanatnyi habozást.

Ez a gondolkodásmód nem őrzőket, hanem biztonsági engedéllyel rendelkező paranoiásokat szül; nem béketeremtőket, hanem hihető tagadhatósággal felfegyverzett profi gyújtogatókat.

A közvéleménynek azt mondják, hogy ezek az ügynökségek a pajzsunk – az utolsó vonal köztünk és az anarchia között. Végtelen fenyegetésekkel etetnek minket, amelyek mindegyike több titoktartást, több megfigyelést és több mozgásteret igényel a háttérben működő szereplők számára, hogy „megtehessék, amit meg kell tenni”.

A probléma az, hogy a védelmező és az elkövető közötti határ már régóta eltűnt. Azok az intézmények, amelyek azt állítják, hogy biztonságban tartanak minket, gyakran éppen azok, amelyek létrehozzák azokat a veszélyeket, amelyekből aztán hősi módon „megmentenek” minket.

Belföldön céljuk nem annyira a szabadság védelme, mint inkább a lakosság irányítása.

Az FBI COINTELPRO művelete nem terrorista sejtek felszámolására irányult, hanem az ellenzék felszámolására.

Polgárjogi vezetők, háborúellenes aktivisták és szakszervezeti szervezők lehallgatás alá kerültek, beépültek közéjük, és egyes esetekben zsarolással hallgatásra kényszerítették őket. Martin Luther King Jr., akinek bűne az volt, hogy túl hatékonyan szólalt fel az igazságtalanság ellen, olyan megszállott megfigyelés alá került, hogy az már a pszichózis határát súrolta. Az Atlanti-óceán túloldalán, Nagy-Britanniában a Special Demonstration Squad (Különleges Demonstrációs Osztag) évtizedekig beépített ügynököket a tüntetőcsoportokba, akik közül néhányan hamis személyazonosság alatt romantikus kapcsolatokat ápoltak. Amikor az igazság kiderült, az inkább EastEnders és Kafka keverékére hasonlított, mint James Bondra.

Ugyanez a taktika modern formában továbbra is fennáll.

A békés tüntetéseket civil ruhás ügynökök tarkítják, akik rejtélyes módon mindig elsőként dobnak téglát, így kényelmesen provokálva a rendőrség beavatkozását. Mi történt Ray Epps-szel? A 2022-es kanadai teherautósofőr-tiltakozások során nem volt szükség vízágyúkra – a fegyver a pénzügyi rendszer maga lett, amely befagyasztotta a bankszámlákat és elvágta az embereket a saját pénzüktől politikai engedetlenség bűnéért.

Ha viselkedésük otthon aláássa a demokráciát, külföldi magatartásuk egész nemzeteket éget porig.

A CIA és az MI6 ujjlenyomata megtalálható a Teherántól Tegucigalpáig terjedő puccsokban és titkos műveletekben. 1953-ban Irán miniszterelnökét, Mohammad Mossadegh-et nem zsarnokságért, hanem az olaj államosításának eretnekségéért döntötték meg. 1954-ben Guatemala Jacobo Árbenz ugyanarra a sorsra jutott, miután szembeszállt az United Fruit szorításával. Chilei Salvador Allende-t 1973-ban Pinochet váltotta fel, egy diktátor, akinek „gazdasági csodáját” vér és áramütés táplálta.

A minta túl következetes ahhoz, hogy véletlen legyen. Az 1980-as években a CIA fegyverezte fel az afgán mudzsahideket a szovjetek elleni dzsihádjukban, köztük a fiatal Oszama bin Ladent is. Egy generációval később az Egyesült Államok billiókat költött állítólagosan annak a szörnyetegnek a leküzdésére, amelyet saját maga segített kiképezni. 2003-ban pedig egy kétes jelentés Irak állítólagos tömegpusztító fegyvereiről lett a háború indokául, amely több százezrek életét követelte, destabilizálta a régiót és utat nyitott az ISIS előtt.

A 21. század sem hozott visszafogottságot.

A 2014-es ukrajnai Majdan-felkelés nem spontán népi lázadás volt; kiszivárgott telefonbeszélgetésekből kiderült, hogy az amerikai tisztviselők úgy választották ki a kívánt vezetőket, mintha egy étlapról választanák ki a fogásokat.

Ukrajna ma a NATO és Oroszország közötti proxy háború frontvonala, városait bombázzák, fiatal férfiait a geopolitika húsdarálójába taszítják.

2022-ben felrobbantották a Nord Stream gázvezetékeket – ez egy precíziós csapás volt Németország energiaellátására. Hivatalosan senki sem tudja, ki tette. Nem hivatalosan Washington hallgatása sokatmondó.

És akkor ott van még Gáza.

Az a gondolat, hogy Izrael hírszerző hálózatát, amely a világ egyik legkifinomultabbja, október 7-én teljesen felkészületlenül érte a támadás, olyan hihetetlen, hogy csak egy Marvel-filmben lehetne elképzelni. Különösen, ha megvizsgáljuk az október 6-i spekulációkat a tel-avivi tőzsdén.

A milliárdosok nyilvánvalóan mind olyan isteni kinyilatkoztatásban részesültek, amelyekről a Moszadnak fogalma sem volt. A Hamász, amely messze nem egy megmagyarázhatatlan mumus, évtizedek óta csendben táplálkozik Netanjahu és a Likud által, akik több millió dollárral támogatják, mint hasznos ellenséget a palesztinok megosztására. Amikor eljött az elkerülhetetlen támadás, azt tömeges pusztításra adó zöld lámpának tekintették – a palesztin területeket romba döntötték, több ezer civilt mészároltak le, mindezt „önvédelem” néven szentelték.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan válik egy ilyen viselkedés nemcsak elfogadhatóvá, hanem rutinná, meg kell vizsgálnunk a hírszerzői gondolkodásmód pszichológiáját. Ez egy hermetikusan zárt környezet, ahol az ellenség mindenhol ott van, a bizalom gyengeség, a moralitás pedig akadály. Az ellenséges attribúciós torzítás – azaz a kétértelmű cselekedetek ellenségesnek való értelmezésének tendenciája – válik az alapértelmezett működési rendszerré. A csoportpolarizáció az ügynököket egyre szélsőségesebb intézkedésekre készteti, amit megerősít az a hit, hogy ellenfeleik pontosan ugyanezt teszik, valahol a háttérben. Egy ilyen világban a kínzás „fokozott kihallgatás”, a zsarolás „tőkeáttétel”, a külföldi vezetők meggyilkolása pedig csupán „kinetikus akció”.

Ez a logika alig hasonlít a hétköznapi polgárok erkölcsi világára. A legtöbb ember nem titokban tervezi a helyi önkormányzat destabilizálását. Nem zsarolják a postást, hátha egy rivális kézbesítő szolgálatnak dolgozik, és nem mérgezik meg a szomszéd kutyáját „minden esetre”. Az átlagember elsétálhat egy idegen mellett anélkül, hogy titokban profilozná őt a titkosszolgálat számára. De ha a paranoia intézményesül, akkor bármilyen kegyetlenséget igazolhat egy képzeletbeli fenyegetés megelőzése érdekében – és ezzel pontosan azokat a szörnyeket idézi meg, amelyeket állítólag üldöz.

A legpusztítóbb fegyver ebben az arzenálban nem a drónok vagy a titkos merényletek, hanem az észlelés manipulálása. Ha az elbeszélést ellenőrzés alatt tartják, a valóság is engedelmesen követi. A CIA hidegháborús programja, az Operation Mockingbird, amelynek célja volt, hogy ügynököket építsen be a sajtóba, hivatalosan ugyan „visszavonult”, de szelleme tovább él. Ma egész hírciklusok ismételgetik „hírszerzési tisztviselők” névtelen állításait, mint evangéliumot, kihagyva azt a kis részletet, hogy ezeknek a forrásoknak érdeke fűződik a történet alakításához.

Az eredmény egy olyan lakosság, amely hajlamos elfogadni a háborút békének, a megfigyelést biztonságnak, az állami bűnözést pedig szükségszerűségnek.

Ez egy tökéletes körforgás: instabilitást teremtenek, felerősítik a félelmet, majd beavatkoznak a „megoldással” – egy megoldással, amely elkerülhetetlenül több pénzt, több titoktartást és több büntetlenséget jelent azoknak, akik a káoszt okozzák.

És amikor a manipuláció már nem működik – amikor a propaganda nem tud megnyugtatni vagy megijeszteni –, akkor lekerül a gondoskodás és az aggodalom álarca. Akárcsak a sarokba szorított nárcisztikus személyiség, akinek a varázsa dühbe fordul, az állami hatalom is erőszakhoz folyamodik. A tüntetőket bekerítik és megverik. A visszaéléseket bejelentőket száműzik vagy magánzárkába zárják. Azok az újságírók, akik túl mélyre ásnak, olyan vádakkal találják szembe magukat, amelyeknek semmi köze a riportjaikhoz, viszont minden köze van ahhoz, hogy elhallgattassák őket.

Ha van módja ennek a körforgásnak a megtörésére, az nem a árnyékból fog jönni. A valódi védelem napvilágra kell kerüljön: átláthatóság, felügyelet és olyan külpolitika, amely a stabilitást tartja fontosabbnak a dominancia mellett. Azokat a hírszerzési tevékenységeket, amelyek nem állják ki a nyilvánosság ellenőrzését, le kell állítani, nem pedig dicsőíteni. Az etika ugyanolyan mélyen kell gyökerezzen, mint a kémkedés mestersége. És mindenekelőtt

ezeknek a szervezeteknek a célja a kevesek előnyeinek biztosításáról a sokak jólétének védelmére kell átalakulnia.

A hírszerző közösség a káosz elleni védőbástyaként mutatja be magát. A valóságban azonban gyakran maga a káosz motorja – a róka nem csak őrzi a tyúkólat, hanem globális baromfi-destabilizációs programot működtet, és a húst a legmagasabb ajánlatot tevőnek adja el. Amíg ezt nem ismerjük fel, és nem követeljük, hogy intézményeink tükrözzék azoknak az embereknek az erkölcseit, akiket állítólag védenek, addig továbbra is csapdában maradunk, és az a veszélyes abszurd helyzetben találjuk magunkat, hogy

védelmünk egyre nagyobb veszélybe sodor minket.

De van egy másik út is – egy olyan, ahol a hírszerzés inkább előrelátást jelent, mint intrikát, ahol a biztonság mértéke nem a titkosszolgálat költségvetése, hanem a feleslegesen magunknak teremtett ellenségek hiánya. Ez azzal kezdődik, hogy felismerjük: a jelenlegi rendszer nem romlott meg, hanem pontosan úgy működik, ahogy tervezték. És ha túl akarjuk élni, akkor

abba kell hagynunk, hogy a vállunkon lévő kezet útmutatásnak vegyük, amikor valójában egyenesen a szakadék felé terel minket.