A járvány miatt odaveszett a társadalmi mobilitás is…
Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!
Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger
Egyszerű falusi gyerekként továbbra is folyamatosan figyelem, hogy a társadalmi mobilitás hogyan változik az országban. Ezt az országot csak jól sikerült humán erőforrás-gazdálkodással lehet kimozdítani mostani helyzetéből és ebben a folyamatban a társadalmi mobilitás az egyik legfontosabb eszköz.
Nyugati jelenség, hogy a társadalmi mobilizáció leállásával a társadalmak egyre zártabbá válnak. Igen, jól látja a kedves olvasó. A nyugati társadalmakban uralkodó közbeszéd arról próbál bennünket meggyőzni, hogy a bevándorlással, a fehér felsőbbrendűség megszüntetésével és az LMBTQ közösségek jogainak túlértelmezésével lehet a társadalmat nyitottá tenni.
Ez egyszerűen hazugság, vagy „társadalmi vezércsel”. A társadalom azonos csoportjait mondvacsinált indokokkal állítják egymással szembe, azok így sosem fognak közösen fellépni az érdekeik mentén.
Amíg mindenki azon vitatkozik, hogy mennyi társadalmi nem is van valójában, nem kell azokra kényes kérdésekre válasz adni, hogy a termelőeszközök miért csak egy szűk csoport tulajdonában vannak (hogy került a kezébe, milyen eszközök felhasználásával tartja fenn az ellenőrzést) és az sem lesz a közbeszéd része, hogy ez a csoport miért hagyja figyelmen kívül a többségi társadalom jelenlegi és jövőbeli érdekeit.
Egy társadalmat az tesz nyitottá vagy zárttá, hogy működik-e az adott közösségen belül a társadalmi mobilitás, vagy sem. A társadalmi helyzetet meghatározhatja az iskolai végzettség, a munka, a jövedelem nagysága. Társadalmi mobilitásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az egyén vagy a család társadalmi helyzete megváltozik. Klasszikus példája az, ami velem történt, amikor paraszt-munkás család gyermekéből egyetemen tanító értelmiségi lett. Ha egy társadalom felismeri és használja a saját emberi erőforrásait, akkor feloldja a belső feszültségeket és felemelkedik. Ha ez a folyamat leáll, akkor a saját létét kockáztatja.
Vertikális mobilitásnak nevezzük, amikor a társadalmi hierarchiában fölfelé vagy lefelé mozgás történik. A demokratikusoknak mondott rendszerekben fontos elem, hogy a tehetség tanulás útján felemelkedhet és előreléphet, a lehetőségeivel és képességeivel rosszul gazdálkodó pedig lesüllyedhet.
Horizontális mobilitásnak tekinthetjük azt a helyváltoztatást, amikor például a gépkocsiszerelő foglalkoztatást változtat és gépkocsivezető lesz. Ez a két foglalkozás nagyjából azonos szinten van a társadalmi hierarchiában.
Nemzedékek közötti (intergenerációs) mobilitásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor valakinek a társadalmi helyzete a szüleihez képest változik meg, például a munkás fia mérnökké válik.
Nemzedéken belüli (intragenerációs) mobilitásról akkor beszélünk, amikor valaki foglalkozási életpályája folyamán lép át másik társadalmi helyzetbe, például egy szakmunkás elvégzi a műszaki egyetemet és mérnök lesz.
Házassági mobilitás fogalma alatt azt értjük, ha valaki házasságkötésével lép át másik társadalmi helyzetbe, például egy asszisztensnő házasságot köt egy orvossal.
A „szabad világba” történő átlépésünk után a társadalmi mobilitás folyamata lelassult. A „lehetőségek kapuja” csak ideiglenesen volt nyitva. Amint a kapu elé érkeztünk, az be is csukódott előttünk.
Az ellenzék szereti hangoztatni, hogy a magyar társadalom a társadalmi mobilitást tekintve Európa legzártabb társadalma lett. Egy szegény családból származó fiatalnak itt van a legkevesebb esélye a felemelkedésre. A horizontális mobilitás kivételével minden folyamat leállt. Kasztjellegű társadalom alakult ki.
A magyar társadalom nem 2010 után lett az EU legzártabb társadalma, hanem már előtte az volt. Az Eurofound 2010-ben és 2017-ben elvégzett kutatásai jól rávilágítanak a történésekre. Hazánk az Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének kormányzása alatt lett a társadalmi mobilitás utolsó helyezettje (három helyet rontva).
Az Európai Unió 2010-es kutatása valójában a Medgyesi-Gyurcsány-Bajnai kormányzatok szegénységi bizonyítványa is volt.
Az Eurofund a tagállamok mobilitási folyamatait hasonlította össze a 2002 és 2010 között felvett adatok alapján. A kutatás Magyarországra vonatkozó következtetései egészen lesújtóak voltak. A magyar az Európai Unió legzártabb társadalma. A Magyarországon élőknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy abban a helyzetben maradjanak, amiben a szüleik voltak. Ha a nemek szerinti bontást vizsgáljuk, a kép semmivel sem vidámabb: mind a magyar férfiak, mind a magyar nők az utolsó helyen állnak. Mindez azonban nem az ő hibájuk. A hiba a „rendszerben” van. A hiba az esélyteremtést lehetővé tevő társadalmi struktúra hiányában van.
A jelentés alapján egy jéggé fagyott társadalom képe bontakozik ki, egy kifejezetten zárt, már-már kasztszerűen merev társadalomé. Az ilyen társadalmakban az előrejutás elsősorban nem az erőfeszítések, a teljesítmény, az érdemek eredménye, hanem annak következménye, kinek hová (milyen családba) volt szerencséje (vagy szerencsétlensége) megszületni.
Igazságtalan, mert az esélyek egyenlőtlensége a felemelkedni kívánó sokak elé falakat emel, de igazságtalan ez a társadalom azért is, mert az esélyek szélsőséges egyenlőtlensége nem akadályozza meg a rosszul teljesítők, a semmit sem teljesítők kihullását. Semmi sem ösztönzi őket erőfeszítésre, érdemi munkára, teljesítményre. Fenntartja őket a család, megvédi őket a papa vagy a mama kapcsolatrendszere, hatalma, manőverező képessége.
Ha a társadalomban nincs teljesítménymérés, nem számít az elvégzett munka minősége, akkor az a feltörekvőket is inaktívvá teszi. Az innovatív személyek és folyamatok kizárásával felszámolásra kerülnek a társadalom tudományos, kulturális és gazdasági „műhelyei” is, a közösség értékvesztő pályára áll.
„Ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól: legnagyobb szomorúság és a legnagyobb keserűség tölt el. Az a hallgatóság, amelyet a kezem alá a középiskola küld, minden vele született tehetsége mellett is, kevés kivétellel, nem csak tudós képzésre, hanem minden nemű felső kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: az operáció sikerült, a beteg meghalt. A tanítás jó volt, a gyermeket megölték, abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést. Azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát valami állami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és nyűgét az állam nyakába varrja.”
Szentgyörgyi Albert (1930)
Míg a nyugat a „nők helyzetének javításáért küzd” addig hazánkban lassan a férfiakat kell „védetté” tenni. Magyarországon a férfiak mobilitási mutatói még elkeserítőbbek, mint a nőké. Magyarország egyike azon öt országnak, ahol a férfiak társadalmi lecsúszásának (jelentős helyzetromlásának) aránya nagyobb, mint a férfiak közötti társadalmi emelkedés (jelentős helyzetjavulás) aránya.
Ha valaki olvasta Thomas Piketty Tőke a huszonegyedik században című könyvét, akkor tisztában van azzal, hogy annak a kapitalizmusnak, ami a nyugati országokban és nálunk működik, alaptermészete, hogy egyre inkább szétszakítja a társadalmat, a leggazdagabb réteget egyre gazdagabbá teszi, felszámolja a középosztályt és mélyszegénységbe taszítja a szegényebbeket. Ne legyenek illúzióink.
A magyar kormányzat családtámogató intézkedései 2015 után lassították, a társadalmi mobilitás egyes elemeiben meg is állították ezt a negatív spirált, de a helyzeten javítani nem tudtak.
Korábban már írtam arról, hogy Dél-koreai szakértők előre jelezték: a járványhelyzet és az online oktatás oda vezethet, hogy a tanulók közötti különbségek fel fognak erősödni. A jobb anyagi helyzetben lévő családok gyermekei megközelítőleg hasonló tanulási ritmusban fognak haladni, mint a járvány előtt, míg a szegényebb családok gyermekeinek majd éveken keresztül kell pótolniuk a lemaradásaikat. A nemrégiben lezajlott középiskolai felvételik eredményei jól mutatják a folyamat eredményét. Rengeteg tehetséget veszítettünk el.
A járvány és az azt követő válság (ez is évekig fog tartani) optimista becslések szerint is legalább egy újabb évtizedre bebetonozza a jelenlegi állapotot.
Mi, a magyar súdrák és páriák (dalitok) leszármazottai nem felejtettük el, hogy honnan érkeztünk, és amíg világ a világ, tudni fogjuk, hogy mi a dolgunk. A magyar közösség megmaradásának egyik legfontosabb feltétele, hogy erre a problémára megoldást találjunk. A megoldást megtalálhatja egy kormány is, de ha ez nem megy, akkor – a mindenkor uralmon lévő elitek akarata ellenére – majd megoldjuk mi magunk.
„Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi az után tanítjuk, tanítjuk és tanítjuk őket. És amikor az után további 5 év alatt végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkodás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.”
“Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok és a tudományhoz nem értenek.”
Szentgyörgyi Albert (1930)
Forrás:
