A LÉLEK MÉRHETETLEN SÚLYA (Deli Mihály elbeszélése)

Ali bácsi, a ’néhai gróf’ (ahogy ön ironikusan meghatározta státuszát), egyidős volt a fiú apjával, és mivel nem volt gyereke, egy kicsit a sajátjának tekintette őt. Mindenesetre (meglepő módon), mint egy valódi szülő, feltétel nélkül a bizalmába fogadta. Ez imponált a fiúnak, de később, alaposabban megismerve az öreget, kiderült, az a lelki-szellemi összetartozás, ami az embert a valódi szüleihez köti, ami egy vérszerinti kötelékben számon kérhetetlenül oda-vissza tükröződik és hadakozik, őközöttük nem működhet. Kapcsolatuk ennek ellenére lassan elmélyült. Ugyanabban a szobában ültek a múzeum padlásán, együtt rendezték a hagyatékokat, könyveket, sokat beszélgettek. Érezte, ahogy Ali bácsi öregszik, egyre jobban szüksége van rá, és ő szívesen segített, amiben tudott, jólesett örömet szereznie. Pedig az öreg mindig csak a legvégső esetben fordult hozzá, kéréseit sosem vitte túlzásba. Ugyanis büszke volt, erős és leleményes. Kitanulta az életben a túlélés szabályait.

Amikor elvégezte a jogi egyetemet, a Fővárosnál kapott állást. Szépen araszolt a ranglétrán; megnősült, bálozott, beutazták fél Európát, és amikor kitört a háború, természetesen azonnal jelentkezett katonának. Rögtön (iskolai végzettsége és társadalmi összeköttetései miatt) karpaszományos tiszt lett belőle. Kellemes társaság állt össze, csupa jó barát és cimbora, végigröhögték a kiképzést, és már indultak is a frontra. Aztán hamar elkomorult a világ, két év frontszolgálat és öt év hadifogság után, ahogy mondani szokták, „a csodával határos módon” jutott haza. De alig örülhetett, csöbörből vödörbe került. Kiderült, hogy a felesége nem várta meg; már a második napon megindították a válópert, és mire kimondták a válást, jött a teherautó, és mint osztályidegent, a nép ellenségét, kitelepítették a Hortobágyra. Amit az első felesége nem adott és nem vitt el, azt most részben állami tulajdonba vették, illetve ellopta az a család, amelyik beköltözött a lakásába. Egy kurta éjszakája maradt, hogy a gyorsan mozdítható dolgokat a nővérénél, illetve a legjobb barátjánál elhelyezze. Két év múlva került vissza Pestre. Csak tetőfedő bádogos segédmunkásként alkalmazták. Újra megnősült, és számára ekkor kezdődött el a harmadik világháború. Mert a felesége mellé egy anyóst is kapott hozományba. Ha csak a fele volt igaz annak, amit az öregasszonyról mesélt, már az is elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, miért inkább azokat a groteszk-abszurd-fanyar történeteket kaparja ki a hadifogság és a kitelepítés éveiből, amikkel részben kollégáit, de talán inkább önmagát szórakoztatta. Szóval, hogy a kínzások, a vérhas és a tehénszar-lapátolás nem a legalsó réteg az ember nyomorúságában és szenvedésében. Még a fiú sem tudta az anyósa nevét, mert csak poloskának hívta.

Mire idáig jutott életében, egy szurkálós, cinikus, gúnyolódó, fanyalgó, kárörvendő, kaján, csípős, rosszmájú, szarkasztikus emberré vált, valami elpusztíthatatlanul arisztokratikus, fölényes, távolságtartó eleganciával odavetve. Mindent lepöckölt, széttaposott maga körül, és nem lehetett visszavágni, nem volt rajta fogás. Vagy megöli az ember, vagy elviseli, vagy elfut előle – ezek közül lehetett választani. S miközben így lelkileg is ledarálta a történelem, fizikailag sem volt menekvés: egyszer leszédült a tetőről, – de ahogy a zuhanást, úgy egy későbbi infarktusát is megúszta. Ekkor került a múzeumba, amolyan mindenesnek. Takarított, kézbesített, a raktárban létrázott, de ha valaki nem boldogult egy német, francia, vagy latin szöveggel, nyomdakészen diktálta a fordítást. Amikor már engedték nyugatra, mindig befizettek (kinti rokonok támogatásával) egy-egy kis európai körutazásra. „Addig sem szagolom a poloskát; és hátha, hátha, hátha arra érek haza, hogy kinyiffant!” De hiába reménykedett. „A végén még képes lesz télvíz idején megdögleni, hogy hajadonfőtt álljak a gödörnél!” És úgy is lett; aztán még három évig hallgatták kollégái a „poloska-történeteket”, mert szegény csak ennyivel élte túl a boszorkányt.

Már csak e miatt a pokoli élet ellen kiépített védőburok miatt sem lehetett közel férkőzni hozzá. Elegánsan pokróc modorával palástolta a semmit, azt, hogy valójában egy lelki analfabéta volt. Érzelmileg egy bunkó, egy katona lelkű, érzéketlen, tahó kan. Nagyon ügyesen rejtegette; mintha egész életének (és előkelő családjának) a meséjét csak arra használta volna, hogy ezt elfedje. A fiú hamar rájött e csalafintaságra, és fájlalta benne ezt a hiányt, mert rettentő volt látni azt a mérhetetlen szenvedést, amit ez a siváran viccelődő üresség vastagon betakart. Százszor is megpróbált a mélyére ásni, de csak kongott, ásítozott, visszhangzott. Pontosabban: ott volt benne csökevényesen, (hiszen minden ember szakadék, ahogy Büchner mondja, vagyis egy óriás, egy isteni lény, egy titokzatos fájdalom, egy sebzett, törékeny lélek), de nem tudta kifejteni, kibontani, használni; csak elegánsan eltáncolt mögüle. A neveltetéséből adódó, és a családi-baráti körből hozott charme mozgatta és tette elviselhetővé az emberek között; az maradt minden vagyona, átlátszóan halovány titka.

A nyirokmirigy rák diagnosztizálása után még két évig élt. A kezeléseket hősiesen viselte, mint egy afféle Gulágot megjárt frontharcos, törhetetlen tartású arisztokrata. Amikor már érezte, hogy lassan a végéhez közeledik, megkérte a fiút, hogy vigye el a nővéréhez, lezárni a családi ügyeket, de tulajdonképpen elbúcsúzni. Loncika kilencven éves múlt, egész nap egy bilis tolószékben ült, és egyfolytában régi lemezeit, meg a Bartók rádiót hallgatta. Magázódtak. Ali bácsit szinte ölben kellett fölvinnie a harmadik emeletre, mert a kemoterápiás kezelésektől duplájára dagadtak a lábai, és alig tudott lépni. Becsöngettek. Hallották bentről a kerekes szék nehézkes kattogását-nyikorgását. Ali bácsi türelmetlenül toporgott, szitkozódott. A kilincs lötyögött, a zár nehezen nyílt, a biztonsági lánc beakadt, Loncika is ügyetlenkedett, – a vége az lett, hogy Ali bácsi dühében majdnem bedöntötte az ajtót. Loncika méltatlankodott, de ismerte az öccsét. Ali bácsi botladozva, sántikálva tört a WC felé. – Minek kell ide szőnyeg, csak felbukik az ember! – dohogott, miután elvégezte a dolgát.

Nem értek egymáshoz, távolságtartóan és kimérten viselkedtek, néha türelmetlenül szurkálták egymást. Mivel egyiküknek sem született gyereke, lassan minden maradék családi értéket eladogattak. Nem volt min osztozkodni, huzakodni; egymás vackain gúnyolódtak, megrögzött szokásaikat csúfolták. Közös emlékeiket pofozgatták, egymás ballépéseit szidták. De végül – egy jó másfél óra után – elcsendesedtek, elhallgattak. Ali bácsi a zsebeit rendezgette, mindenféle gyűrött papírokat rakosgatott egyikből a másikba, Loncika hosszasan keresett egy lemezt. Mikor végre megtalálta, feltette az ócska Supraphonra, és azt mondta: – Hallgassuk ezt meg. – Ali bácsi felfortyant: – Jaj, hagyjon már ezekkel a marhaságokkal, nincs erre idő! – Loncika beindította a lemezt, és halkan suttogta: – Dehogy nincs, már csak erre van.

Egy komor, mélységesen telt, meleg, súlyos Mahler-darabot talált búcsúzóul. Ali bácsi úgy tett, mintha nem érdekelné, azt játszotta, hogy elfáradt a pakolászásban. Ült, maga elé (vagy inkább magába) nézett, és hallgatott. Loncika lehunyta a szemét, csak a szája remegett egy kicsit jobban. Gyönyörűek voltak. Gyerekkoruk, ki nem mondott szavaik, elszállt reményeik, lassan rájuk száradó fájdalmuk kavargott a zenében. A darab végén Ali bácsi magához tért, fintorogva a fiúra sandított, és egy jó nagyot bandzsított.

Még piszkálódtak kicsit, de már szinte csak morogva, maguknak, magukban. Aztán Ali bácsi Loncikához bicegett, megszorította a karját. Loncika a másik kezével odanyúlt és meglapogatta az öccse hatalmas, májfoltos, ráncos kézfejét: – Szervusz, Alikám. – Ali bácsi nem tegezte vissza, csak annyit mondott: – Na, jól van, jól van…

Két hónap múlva meghalt. Loncika egy évre rá.

Ali bácsinak nem volt temetése, elhamvasztották, majd egy gyászmise keretében vettek búcsút tőle. És tulajdonképpen ez rendítette meg a fiút. Ugyanis az öreg, fél évvel a halála előtt üzent, hogy a felesége pár napra elutazott, nyugalom van, ha tud, ugorjon fel hozzá, valami fontosat szeretne mondani. A fiú még aznap föl is ment. Ali bácsi megkérte, hogy a lakás egy elérhetetlen pontjáról, a redőnytokból vegyen elő egy csomagot. A gondosan leragasztott dobozban több mint száz, sorba rendezett szerelmes levél lapult, különös, erotikus fényképekkel, apró emléktárgyakkal keverve. Ezek egy kb. húsz évig tartó titkos szerelemnek még titkosabb dokumentumai voltak. Ali bácsi a fiúra bízta. Azt mondta, bármikor meghalhat, nem szeretné, ha illetéktelen kezekbe kerülne, de nincs szíve elégetni. Tegyen vele akármit, nyugodtan elolvashatja, és ha majd meghal, mindenképpen eméssze el. A fiút meglepte a szokatlan érzelgősség. Eltette a csomagot, és hiába kapott felhatalmazást, valahogy indiszkréciónak érezte kibontani, amíg az öreg él.

A gyászmise előtti napon azonban elővette… és beleborzongott. A titkok mélye mindig magával rántja, megszólítja az embert. Egy mesebelien szép és egzotikus, húsz évvel fiatalabb, háromgyerekes asszony szerelmes vallomásai, letisztult és költői gondolatai, rajongóan odaadó lelkesedése lapult a dobozban. Eredetien stílusos betűvetéséből kulturáltság, intelligencia, olvasottság, áradóan boldog energikusság sugárzott. Húszévnyi szerelem, majd százötven levélben. Úgy vette ki, az első években viszonylag sűrűn találkoztak, havonta egyszer mindig, de volt, hogy háromszor is; később aztán ritkábban. Az első gyerek születése után ismerkedtek össze, és akkor nagyon borotvaélen táncolt a kapcsolatuk, (vagyis az egész szerelmi háromszög), de az asszony nem akart „asztalt borítani”, sem akkor, sem később. Elsősorban a gyerek(ek) miatt, aztán a család miatt, meg a férje miatt sem, akivel – Ali bácsi ellenére is – nagy harmóniában és szeretetben éltek. Elolvasva a leveleket, a fiú kénytelen volt szembenézni önmagával. Ha egy ilyen szokatlanul érzékeny, érzéki, jó megfigyelő, gondolkodó asszony húsz éven keresztül vállal, és teljes odaadással megél egy ekkora szerelmet „egy ilyen emberrel”, akkor ő itt valamit nagyon nem vett észre, nagyon rosszul látott, nagyon mellé fogott. Mi lehetett Ali bácsi titka? Hiszen kb. akkortól ismerte őt, mint az asszony. Tehát „ereje teljében”; még nem ismételgette unalomig vicces-tanulságos-szórakoztató történeteit, még alakult, alakítgatta életét, még volt mozgástere. Sokat kirándultak, imádtak az erdőben szeretkezni. Ali bácsinak „szerencséje” volt a feleségével, és így az anyósával is, mert az öregasszony betegebbnek tettette magát, mint amilyen valóban volt, és ezzel magához láncolta a lányát, Ali bácsi meg erre való hivatkozással elmenekülhetett otthonról. Külföldre is jártak, egy-két napra Bécsbe, Grazba, Kassára, Pozsonyba. Nagy kandúr volt, mestere a szerelemnek, tapasztalt szerető, és mindez valami elegáns-előkelő stílusba vegyítve, ’von Haus aus’ kultúra, műveltség, tájékozottság… Ez fedte és helyettesítette azt a lelki/érzelmi űrt, amit fájlalva hiányolt benne a fiú. Ezt már sosem fogja megtudni. Talán kicsit az asszonnyá kéne válnia, hogy megérthesse. Mindenesetre nagyon szimpatikus volt számára; értetlenségébe halvány féltékenység is vegyült. …És ahogy kollégák, volt kollégák, ismerősök ültek egymáshoz dőlve a gyászmisén, a fiú véletlenül hátranézve, az utolsó sorban, árnyékba húzódva meglátta őt! A fényképek alapján azonnal ráismert; összeakadt a tekintetük. Az asszony is fölismerte, mert Ali bácsi egy őrült fényképész volt, mindent lekattintott, kinagyított, albumba ragasztott, nyilván őt is (mint „fogadott fiát”) megmutatta neki. Nem bírta megállni, többször oda lesett, pedig látta, hogy az asszony zavarba jön, szinte megijedt. A mise vége felé a fiú hátra lopakodott, mindenképpen beszélni akart vele, de mint ahogy légüres térben a láng ellobban, úgy tűnt el ő is. Kiszaladt az utcára, körbe járta a templomot, hiába. Másnap tüzetesen újra átnézte a leveleket, ám sem borítékok, sem nevek, sem utalások, semmi nyom, semmi árulkodó jel, sehol.

Mit akarhatott volna? Megkérdezni, hogy mit szeretett Ali bácsiban? Vagy tovább szeretni őt Ali bácsi helyett? Vagy csak úgy mellé bújni, vigasztalni és vigasztalódni? Leborulni elé? Megölelni?

…Látszólag így van vége mindennek, mert a halál ilyen könyörtelenül egyszerű, és végleges, és kietlen. Eltüntet maga után mindent. Hiába írják le, az írás is elvész, az egyelőre itt maradt szereplők is elvesznek. Minden eltűnik a semmibe. Csak az azonnal múlttá váló pillanat „marad” egy kis ideig, árnyékot vetve maga köré, száraz levendula illatával. És kész. És semmi. Fakó emlékeinket sarokba fújja a szél.

Talán bennünk van a titok. Ott kell kopogtatnunk. Talán maga a megfoghatatlanság a lényeg. A dolgok múlása. A megsemmisülés mélységes csöndje. A lélek mérhetetlen súlya.

Amanda Blake:

Szerelmes leveleiből és cseresznyevirágokból készített szárnyakat

(a kép forrása: itt)