A magyar Magyarországért harcolt – A Csurka-emlékkönyv kapcsán (Sütő Gábor írása)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Az írás a KAPU folyóirat 2013. márciusi számában jelent meg először.

Kapcsolódó írásunk:

Beharangozó. Főszerkesztői gondolatok három remek írás leendő közlése előtt

Elmúlt egy éve, hogy Csurka István kezéből kiesett a toll. A saját lapján és néhány harcostársán kívül más talán nem is emlékezett rá az évfordulón. Ők is csendben tették.

A magyar nemzet elfelejtette volna Csurka Istvánt?

Értem, hogy azok, akik kis- és nagytételekben árulják e hazát, no meg a vevőik, hallgattak. Bár a magyar magyarokat nagyon is számon tartják, és rasszizmust, „listázást” kiabálnak világgá, ha ilyesmi a mi fejünkben is megfordul. Nem értem viszont, hogy mi, magyarok miért hallgattunk. Olyan hazánkfiáról van szó, akinek történelmi tettei voltak, és történelmi mulasztásai. S ha a jövőnket magyarnak akarjuk tudni, egyiket sem feledhetjük.

Ezért szólalok meg.

Személyesen kissé megkésve ismerkedtünk össze, de Csurka István műveit ismertem, s ahogy később tőle magától megtudtam, ő is észre- észrevette írásaimat. Nyílván ez magyarázza, hogy a legelső személyes találkozásunkon, a nevemet meghallva, üdvözlést és minden formaságot mellőzve, rám ripakodott: „Írjál, írjál, írjál! Neked írnod kell!” A későbbiek során soha nem dicsérte, vagy bírálta az írásaimat (Még a „Dr. Utólag visszaemlékezése” c. könyvéről írott, az ő személyes drámájával foglalkozó szókimondó recenziómra sem reagált), de az ilyesféle bátorítást nem mulasztotta el. Kinek ne esett volna ez jól? Ösztönzését gondolatvilágunk, céljaink közeliségének, azonosságának elismeréseként fogtam fel, jól tudva, hogy az ő nagy ívű írás-áradata mellett az én írásaim a szerénynél is szerényebbek. Ez azonban engem nem zavart, most sem zavar. Azt is láttam, ő egyedül is képes megvívni csatáit, szellemileg senkivel szemben nem marad alul; nekem szövetségesek kellettek. Amikor pedig a sűrűsödő találkozásaink során az is kiderült, hogy mindössze egyetlen nap korkülönbség van közöttünk, jót derültünk rajta és közelebb kerültünk egymáshoz. Így jutottunk el odáig, hogy a 2009-es Európai Parlamenti választásokra a MIÉP, anélkül, hogy tagja lettem volna, tekintettel diplomata múltamra – ám úgy is mondhatnám, hogy annak ellenére – felkért listavezetőjének, amit megtiszteltetésnek tartottam, és az alábbiak ellenére változatlanul annak tartok ma is. Csurka István, mint általában sokminden mást, hallgatag elégedettséggel fogadta az igenemet. A kérdéshez kapcsolódó egyetlen megbeszélésünkön – hívatásának magaslatára emelkedve – nem a MIÉP, hanem Magyarország, népünk, nemzetünk érdekeinek képviseletét kérte tőlem, amit önmaga is tett.

A jelöléssel egyetértő közös barátaink közül, mindkettőnk iránti őszinte jóakarattal, többen intettek, hogy „Pista” rossz társalgó, leginkább csak hallgat, nehéz lesz vele a beszélgetés, az egyeztetés, az együttműködés. Volt ebben igazság, ám közöttünk ebből nem keletkeztek gondok. El tudtunk beszélgetni, de jól tudtunk hallgatni is együtt, amikor úgy éreztük, hogy hallgatni kell, mert a gondolataink csendes rendezése, érlelése most fontosabb, mint a hangos eszmecsere. Mi több, számomra élményszámba ment, hogy a választási kampányunk során soha, egyetlen szóval sem egyeztettünk, mégis szinte mindig teljes összhangban beszéltünk Kalocsától Sajószentpéterig, Szentestől Sopronig. Soha a legkisebb kísérletet nem tette rá, hogy befolyásolja a mondanivalómat. Még olyan kulcsfontosságú rendezvényen sem, mint a Hősök terén tartott kampánygyűlésünk. Viszont igény tartott rá, hogy a kampány alatt sorra kerülő vidéki ebédek-vacsorák alatt mellette üljek, és ő rendeljen mindkettőnknek. Általában egy jó csülköt, amelynek a nagyobbik felét mindig nekem szánta, de korlátolt teljesítőképességem miatt neki kellett elfogyasztania. Ment is, ha volt hozzá kovászos uborka, és bánkódtunk, ha nem volt. A vörösbor önmagában nem helyettesítette. S mivel azzal az egy nappal én voltam idősebb (Ő egy nappal utánam, a később – milyen szimbolikus véletlen – színházi világnappá nyilvánított március 27-én született), az első liter után tréfásan bátyámnak szólított, én meg őt öcsémnek. S bár később egy harmadik személy, mivel többször szó lesz róla, nevezzük egyszemélyes háttérhatalomnak (bár időszakonként akadt egy-két kényszerhelyzet-szülte kisegítője), önkényes eljárása megzavart bennünket, kapcsolataink megritkultak, ami nekem fájt bizony – merem remélni, valamicskét neki is –, de az öcsém-bátyám viszonyunk megmaradt.

S hogy ki az egyszemélyes háttérhatalom? Azt hiszem, kevesek előtt titok, hiszen a sajtó név szerint sokszor szellőztette. Felesleges is lenne kerülgetnem, vagy körülírással próbálkoznom: Csurka István élettársáról van szó. Érzelmi kérdésekbe azonban nem kívánok belebonyolódni, senkit nem áll szándékomban megsérteni, a személyeskedést is el akarom kerülni, ezért nevezem egyszemélyes háttérhatalomnak, ami politikai értelemben a legközelebb áll ahhoz a kártékony szerephez, amit játszott, vagy – ahogy sokan vélik – játszattak vele.

Túl azon, hogy a MIÉP-nek nem voltam, nem vagyok tagja, ami eleve szabad kezet ad nekem, Csurka Istvánnal a legtermészetesebb módon kialakult emberi közelség okán érzek rá jogosultságot, hogy szóljak azoknak a majdhogynem nyílt titkoknak egy részéről, amelyek a közelmúltban megjelent „Csurka István emlékére” című emlékkönyvből kimaradtak. A MIÉP politikai-szervezeti válságfolyamatának azon eseményeiről, amelyek listavezetőjének minőségében engem is érintettek. Annál inkább megtehetem, mert mindezt Csurka Istvánnak fájdalmas négyszemközti beszélgetésen nyíltan elmondtam, majd a MIÉP Elnökségének hosszú tanulmányban is kifejtettem. Mivel azonban majdnem biztosra vettem, hogy háttérhatalom érintettsége miatt az Elnökséghez nem jut el, jeleztem Csurka Istvánnak, hogy egy idő után közkinccsé teszem. Becsülöm, hogy nem volt ellenvetése. Mégis mostanáig halogattam.

Nem hiszem, hogy ennél többet kellene bevezetőként elmondanom, vagy bármivel is igazolnom kellene jelen írásomat.

Magáról az esetről pedig röviden a következőket érdemes tudni.

A MIÉP XVI. Országos Gyűlése küldötteinek egy része akkor találkozott velem először, amikor 2009 februárjában mint listavezetőt bemutattak és ennek kapcsán programbeszédet mondtam. Írásaimból azonban sokan ismertek. Rövid idővel előtte jelent meg a Havi Magyar Fórum 2008. novemberi számában az egyik legsikerültebb írásom, „A goj” című elbeszélés, amellyel kapcsolatban Csurka István nemegyszer dörmögte az orra alatt: „Mióta megírtad A gojt, te vagy a pártban a félisten!” (Bár ilyen szándékaim nem voltak, de ha valami mégis erre utalt volna, abban neki volt nagy érdeme, mert ekkor már nem akart Isten lenni a saját pártjában. Viszont a párt vezetését önhatalmúan magához ragadó háttérhatalom e szavak hallattán rosszat neszelt, gyanút fogott, hogy valaki vele szemben akar félisten lenni, és lépett is! De erről pár sorral alább.) El kell ismernem, sőt méltatnom kell, hogy a küldötteknek teljes őszinteséggel, a valóságnak megfelelően, népi származású, baloldali indíttatású, a nemzeti érdekeket védelmező külpolitikai szakértőként mutattak be, és ezt a kampány során végig nyíltan hangsúlyozták is. Mély benyomást tett rám, s a párt tagságának és közvéleményünknek a politikai érettségét mutatja, hogy ez senkinek nem okozta a legkisebb problémát sem. Megértették a nyitás szükségességét, s hogy az adott nemzetközi és belpolitikai helyzetben a nemzeti érdekek és értékek védelme mindennél fontosabbá vált. Kifejezett örömmel töltött el, hogy párt azon vezetői és tagjai, köztük magas műveltségű értelmiségiek, akikkel addig nem volt személyes ismeretségünk, ugyancsak az első perctől kezdve minden fenntartás nélkül elfogadtak, érdeklődéssel, megbecsüléssel vettek és vesznek körül ma is, s teljes erővel támogatták kampányunk sikerét. Ennek folyamán sok ismerőst, barátot, küzdőtársat nyertem, s a magam részéről megmásíthatatlanul nagyra értékelem, hogy e közösség tagjává válhattam pártonkívüli minőségemben is. Ma is hálás vagyok mindenkinek, és – úgy érzem – kölcsönösen reméljük, hogy közös ügyünk folytatása nem várat magára.

A párt nagy lelkesedéssel vett részt az EU parlamenti választás előkészületeiben, és összegyűlt a kellő számúnál több kopogtatócédula. Mivel azonban a háttérhatalomnak az volt a feladata – ami az előző választásokon sorozatban bebizonyosodott –, hogy biztosítsa a MIÉP startját, de akadályozza meg a finisét, ezt ezúttal is teljesítette. A párt Országos Gyűlésének a határozatát illetéktelenül felülbírálva, százak és százak lelkes, odaadó munkájának, országosan ismert, de szintén nem párttag politikusok, valamint szervezetek támogató erőfeszítéseinek eredményét önkényesen kidobva az ablakon, a MIÉP Elnökségének, s a listavezetőnek a feje felett, az utolsó napon önhatalmúlag kiadott egy szörnyszülött közleményt, miszerint a MIÉP nem vesz részt tovább az EP-választásokon az alábbi okok miatt.

1) Az EP azért változtatta meg házszabályát, hogy Jean-Marie Le Pen ne tölthesse be a korelnöki tisztséget (Barroso újraválasztásig), s ez a "súlyos diszkrimináció … erkölcsileg és politikailag lehetetlenné teszi", hogy a MIÉP induljon a magyarországi EP-választásokon. – Ez egyrészt pontatlan, mert a MIÉP nyilvántartásba vétette magát az indulók között, kampányolt, és a siker pillanatában ezzel az illetéktelen közleménnyel léptette vissza. Másrészt, bár az EP hivatkozott lépését politikailag helyesen ítéli el, annak semmi, de semmi köze a MIÉP-hez; nem azért indultunk, mert arra számítottunk, hogy Le Pen egy pár napra átmenetileg korelnök lehet – eszünkbe sem jutott –, hanem mert be akartunk kerülni az EP-be, képviselni akartuk a magyar utat, s ott akartunk harcolni, többek között éppen az ilyen diszkriminatív lépések ellen. A MIÉP-től teljesen független, külföldi esemény miatt oktalan volt felülbírálni az Elnökség és az Országos Gyűlés döntését. De ők csak a másnapi újságokból értesültek a "saját" döntésükről, azaz arról, hogyan döntött sokadszorra a háttérhatalom a fejük felett. Csurka István azonban még aznap este otthon megtudhatta.

2) Az autófeltörés miatt elveszett ajánlószelvényeket nem sikerült pótolni, csak 20.058 ajánlószelvény gyűlt össze, ezeket pedig, a párt híveit védendő, nem teszi ki "piszkos kezek vizsgálódásainak".

Nos, e kezek tisztaságát illetően tényleg nem vitatkoznék, de ez mégis félrevezetés, mert ott és akkor nem erről, hanem a MIÉP ellehetetlenítéséről volt szó. Ezért a "piszkos kezekre" hivatkozás naiv, átlátszó ürügy. 25.000 hívünket kiadott volna "piszkos kezekbe", de 20.058-t nem? És ilyen politikai ostobaságot hivatalosnak szánt közleményben jelentet meg. Ha más tény nem állana rendelkezésre, önmagában az illetéktelen döntés mesterkélt indoklása mindent elmond a MIÉP finisbe jutásának megakadályozását célzó háttérhatalmi szándékról. De, még ha valóban csak 20.058 lett volna, azt is le kellett volna adni; viseljék az ódiumot a "piszkos kezek"! De ez az adat nem igaz, bőven összegyűlt a megfelelő számú kopogtatócédula. Mindezt azonban egyedül, kizárólag és egész idő alatt az egyszemélyes háttérhatalom kezelte, s többszöri kérésemre sem mutatta meg a kimutatásokat. (Maga az autófeltörés is bizonyítatlan, akárcsak az előző betörések és iratrablások).

Így aztán a MIÉP ismét startolt, de nem finiselt! Ennél szemléletesebben nem lehetne bemutatni a háttérhatalom gátlástalanságát. (Az egyszemélyes háttérhatalmat nálam közelebbről ismerők megpendítették, lehet azért is történt e szabotázs, mert nem ajánlottam fel előre, hogy abból az erkölcstelenül magas fizetésből, amelyért az EP-képviselők – főleg a szocialisták – árulják a hazát, neki is juttatok. A körülményeket ismerve, lehet, hogy ennek van is némi alapja).

Ezt követte az említett fájdalmas négyszemközti beszélgetésünk Csurka Istvánnal, melynek során ő csak tudomásul vette az általam közölteket, hümmögött, kissé csodálkozott, mintha bizonyos dolgokat tőlem hallana először, a háttérhatalom egyik meghökkentő lépésére – amiről, a jelek szerint, tudomása sem volt – még rá is kérdezett, de érdemben semmit nem válaszolt. Ekkor én is megéreztem, hogy nem volt mások előtt kitárulkozó, lelkiző típus. Értettem is (hiszen érzelmileg elkötelezett volt a háttérhatalom iránt, amit tiszteletben kell tartani), meg nem is (mivelhogy sorsára hagyta a saját pártját, amit nem lehet eléggé elítélni). Mindössze megkért, hogy vegyek még részt a betervezett két utolsó választási rendezvényünkön, Hódmezővásárhelyen és Gödön. Nemet akartam mondani, mert ennek már semmi értelmét nem láttam, ám kiéreztem belőle, bár ő is így gondolja, azt nem akarja, hogy a kapcsolatunk drámaian megszakadjon. Azzal a feltétellel vállaltam hát, hogy bírálóan szólok a történtekről. Semmi kifogása nem volt ellene. Meg is tettem. Hódmezővásárhelyen a háttérhatalom a nézőtéren, a hallgatók között figyelt. S mit ad Isten, a párt két vezetője, egyikük maga Csurka István, a színpadon megölelt és megköszönte, hogy bíráltam a történteket. Nem zárhatom ki, hogy valamennyi őszinteség vegyült a köszönetükbe, tetszhetett nekik, hogy az őket bábként rángató háttérhatalomnak helyettük oda mertem szólni. Én azonban tudtam, hogy ezzel ők semmit meg sem változtatnak, a játszmának vége. Ez volt életemben az egyetlen olyan eset, amikor fájt a köszönet.

Az emlékkönyvre rátérve, osztom a bevezető írásának gondolatát, miszerint Csurka István „bírált, de soha nem tett rosszat senkinek”. Sajnos azonban, ez inkább vitapartnereire, ellenfeleire igaz, a követőire, híveire aligha. Hagyta, hogy a háttérhatalom rosszat tegyen nekik, neves értelmiségieket űzzön el a pártból, ellenséggé nyilvánítva őket már akkor is, ha csak kérdezni mertek, s ezzel jóvátehetetlen kárt okozva önmagának, a MIÉP-nek, áttételesen nemzetünknek is.

Legyen világos, nem áll szándékomban sem az emlékkönyv, sem a félszáznyi szerzőjének bírálata. Ők a leglényegesebbeket őszintén, hitelesen leírták, tiszteletben tartva, hogy a műfaj által megkövetelt szerkesztési igényeknek eleget kellett tenniük, s hogy az emlékkönyveknek nem a bírálat a célja, s természetszerűleg főleg a művészeti vonatkozásokról szól, nem pedig a politikaiakról. Az emlékkönyv megállja a helyét, találó megállapítások, szép és jó gondolatok sorakoznak benne. Méltó emléket állít Csurka Istvánnak, az évtizedek, ha nem évszázadok óta folyó magyarellenes szellemi terrorizmussal és környezetszennyezéssel szembeni küzdelmünk előharcosának. Bemutatja, hogy mindig világosan rámutatott a jelenségek összefüggéseire, levonta a várható következményeket, s néha szinte látnoki erővel fogalmazta meg a teendőket. Napjaink zavaros fejleményeit látva is megfogalmazná, például, véleményét a neoliberális, hazafiatlan erők által uszított és alantas célokra felhasznált, a tanulás helyett immár hónapok óta hőbörgő tanuló ifjúságnak. (Így mondaná: hőbörgő, annak ellenére, hogy uszítóik befolyása alatt ők ezt politizálásnak vélik) Elmagyarázná, nem szabad forrófejűen beugrani a neoliberális provokációknak, idegenek sugalmazásának; olyan ésszerűtlen és hazafiatlan követelésekkel fellépni, hogy kedvezményes, vagy ingyenes tanulást biztosítsanak részükre ahhoz, hogy a megszerzendő tudásukat külföldön, csakis a személyes érdekeiket követve, s idegen ország javára hasznosíthassák. Mert ha nem, akkor „Égjen a város!” Akik erre az útra lépnek, s röghöz kötöttségnek minősítik az őket nemcsak a tanulásban, hanem mindenben segítő családjuk és hazájuk szolgálatát, messze állnak a hazafiságtól. Szentségtörés, hogy az 56-os pesti srácokra hivatkoznak. A kormány mégis jól teszi, hogy türelemmel van a politikailag edzetlen és kiszolgáltatatott diákság iránt, ám ismertté vált (főleg amerikai) pénzelőik és (főleg kisebbségi-mássági) uszítóik remélhetőleg nem ússzák meg szárazon, mert nemcsak a diákok, hanem országunk, nemzetünk ellen dolgoznak.

Ezt mondaná nekik Csurka István. És sajnálatos, hogy az ő hiányában senki sem mondja.

Nagy űr tátong hát „István öcsém” távoztával. Ám ha sokan nekiveselkedünk, talán betölthetjük. Azt tartja a magyar ember, hogy halottakról jót vagy semmit. Ez azonban inkább csak a temetési beszédekre vonatkoztatható, hiszen különben sem a hősöket, sem az árulókat nem nevezhetnénk meg. Ha így járnánk el, az tényleg „a történelem vége” lenne, s e cikknek sem lenne semmi értelme. Természetes tehát, hogy a Csurka István temetésén elhangzott búcsúbeszédek sem tartalmazták a kínos politikai tanulságokat. Még utalásszerűen sem. Máig sem. Ezek ki nem mondása azokon múlik, akik – legyenek akárkik – nem Csurka Istvánt, hanem a MIÉP-be befurakodott háttérhatalmat képviselik. A népi-nemzeti erőknek a hasonló, mindenüvé beférkőző háttérhatalommal tudniuk kellene már kezdeni valamit. Abban a szellemben, ahogy Petőfi is figyelmeztetett bennünket a belső bitangokra, akik miatt „volt is, nem is miénk ez az ország”, s akik ma azon görcsölnek és iparkodnak, hogy végleg el is veszítsük. Ezért kövessük inkább a közmondásnak azt az ugyancsak létező változatát, hogy halottakról az igazat, vagy semmit!

Induljunk ki abból, amit már leszögeztünk: nincs semmi baj azzal, ami az emlékalbumban van. (Kivéve a borzalmas minőségű rozsdabarna fényképeket.) E könyvet – de főleg Csurka István írásait – nemcsak olvasnia kell minden magyarnak, aki magyar akar maradni, s kész küzdeni a magyar megmaradásért, hanem nemzeti hitvallásként kell forgatnia. Ugyanis Csurka István elemzései, figyelmeztetései nélkül a magyar nemzeti tudat rosszabb állapotban lenne, gyengébb alapokon állana, s a magyar Magyarországért folyó harcban – mert napjainkban hangsúlyozottan erről van szó – kedvezőtlenebb pozíciókban lennénk. Csurka Istvánt, a magyar hazafit, a nemzeti erők, pártállástól függetlenül is, mindig a zászlajukra tűzhetik.

Ám ez együttvéve sem minden, ami Csurka István kapcsán a népi-nemzeti álláspontot képviselők számára a jövőre vonatkozóan elmondandó, tudatosítandó. Nyilvánvaló, hogy a művészeti elemzésekben az általános emberi értékek a döntőek, míg a politikai véleményekben az egyéni meglátások jutnak nagyobb szerephez. Ezért viszonylagosabbak, megkérdőjelezhetőbbek, támadhatóbbak. Amit itt kifejtek, a tények erejénél fogva ez utóbbi kategóriába esik, ezért egyes érintettek ilyennek is találhatják. Magától értetődő, hogy nem én bírálom el, vagy teszem helyre Csurka István politikai szerepét, ezt elvégezte Csurka István önmaga, és a történelem majd kiforrja, véglegesíti. A mondanivalóm azonban ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik. Mindazok után, amit együtt átéltünk, nehezemre esik véleményt mondani Csurka István politikai tevékenységéről, mégis megteszem, mert a magyar nemzeti érdekek és értékek védelméhez oly szorosan kötődök, hogy nem létezett, nem létezik olyan akadály, és nem is történhet olyasmi, ami engem ezzel a gondolatvilággal szembefordíthatna, vagy akárcsak a legkisebb őszintétlenségre kényszeríthetne. Ebből következően az a célom, hogy, akik magyar úton akarnak haladni, nemzetünk, országunk érdekeit akarják védelmezni, ne kövessenek el ugyanolyan, vagy hasonló hibákat, amelyekre itt, ha vázlatszerűen, vagy áttételesen is, de rámutatok. Ezek az emlékkönyvből természetszerűleg maradtak ki, ám a népi-nemzeti erők kárát látnák, ha végleg a történelem süllyesztőjébe kerülnének, s a mára és a jövőre vonatkozólag nem vonhatnánk le belőlük a nagyon is szükséges következtetéseket.

A Csurka István és később elűzött harcostársai által létrehozott MIÉP történelmileg beérett küldetését jól szemlélteti, hogy eleinte tömegével nyerte el a fővárosi és a vidéki értelmiség igen jelentős részének támogatását, hogy majd egyenként elveszejtse, vagy elveszítse őket. A kulcspozícióba betelepített háttérhatalom, anélkül, hogy kezdetben választott tisztséget töltött volna be a pártban, gátlástalan következetességgel dolgozott ezen. Sokan önként távoztak, mert kilátástalannak ítélték a helyzetet, látták, hogy a párt elnöke hallgatólagosan feladja az eredetileg kitűzött célokat, s a bizalmával visszaélve, a háttérhatalom mindenre ráteszi a kezét, megakadályozza, hogy a párt pártként működjön. Az eredmény az lett, hogy a 1993-as 17 alapítóból – ha jól számolom – talán, hárman ha maradtak. Megszűntek a Magyar Út Körök (amelyeknek kezdetben Dr. Hegedűs Lorant, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke volt a tiszteletbeli elnöke), az eredményesen dolgozó ifjúsági tagozatok, a tagság a negyedénél is kevesebbre csökkent. Végül, 2002-ben, a párt kiesett az Országgyűlésből. Érthetetlen és értelmetlen jelenségek ütötték fel a fejüket. Fokozatosan és az ellentámadásokkal szemben magától Csurka Istvántól is védelmet kapva, éppen az az idegen érdekeket követő háttérhatalom vette át az irányítást, amely ellen a MIÉP eredetileg harcba indult. E folyamatban úgy Csurka István, mint saját gyermeke, a MIÉP, elárvult. Mert hagyták magukat. Nem a háttérhatalmi ellenfél volt erős, hanem ők bizonyultak gyengéknek, amire nincs elfogadható magyarázat. A szellemileg legyőzhetetlenek a politikai gyakorlatban szinte szánalmasan védtelennek és gyarlóknak mutatkoztak. Megbocsáthatatlan? Azt hiszem, igen. Ha valaki létrehoz egy pártot, amely sikeres és bekerül az Országgyűlésbe, az már nem egyetlen ember pártja, hanem ezreké, és a mégoly tekintélyes alapítójának sem áll jogában elhervasztani, párttársait, harcostársait cserbenhagyni. Sem érzelmi, sem más okból. Ha pedig belefáradt a politikába, le kellett volna mondania, s át kellett volna adnia a párt vezetését másnak, avagy feloszlatni a pártot. Ám a pártra, mint jogcímre, a háttérhatalomnak nagy szüksége volt. Csurka István éles magyar szemmel azt jól látta, hogy közéletünkben a magyar hazafiúi szellemi jelenlét hihetetlenül fontos, ha nem a legfontosabb, és ezt hihetetlen szívóssággal el is érte. Találkoztam olyan véleményekkel, hogy a Csurka Istvánt a szó legszorosabb értelmében mindenéből kiforgató háttérhatalom csak éppen ettől az egytől, a magyar indíttatású nézeteitől nem tudta őt eltántorítani. Ez utóbbi tényt joggal nevezhetjük Csurka István történelmi érdemének, ám ez éppen történelmileg bizonyult elégtelennek, mert a politikát formailag a pártpolitikai keretek uralják, azokat pedig átengedte a háttérhatalomnak. Csurka István ellen sokan lázadtak a MIÉP-en belül, pedig nem az volt a baj, hogy ő vezette a MIÉP-et, hanem az, hogy nem ő vezette. Ez ugyanolyan történelmi hiba volt részéről, mint amilyen történelmi jelentőségű, hogy mindvégig eredményesen harcolt a magyar szellemi jelenlétért. A történelem a politikai pártoknak fel-felteszi a kérdést: Merre tovább? S e kérdésre a párt vezetőségének és tagságának, a fejüket összedugva, képeseknek kell lenniük mindig helyes és valós válaszokat adni, különben a történelem egyszer csak másképpen teszi fel a kérdést, ahogy a MIÉP esetében is történt, éspedig, hogy: Van-e tovább?

A bekövetkezett bajt évek elteltével látványosan jelezte, hogy a MIÉP szárnyai alól kinövő ifjúsági alakulat, amely Jobbik néven párttá szerveződött, átvette a MIÉP ideológiáját, sőt a tagságának egy részét is, és sokkal átütőbb sikert ért el. Ám ebben éppen a nemzeti szempontból legfontosabb, a MIÉP által képviselt gondolatkör történelmi elhívatottsága és beérettsége tükröződik. Azt az örvendetes igazságot bizonyítja, hogy a magyar megmaradást zászlajára tűző népi-nemzeti mozgalom, s a magyarság szellemi önvédelme széles társadalmi támogatottságra számíthat, ha nyíltan kiáll a magyar érdekek és értékek mellett. A hazai és a külföldi neoliberális, álszocialista, kozmopolita és más nemzetellenes erők ezért fognak össze ellene, és vetnek be vele szemben válogatás nélkül minden eszközt. Mi több, nemcsak ellene, hanem minden népi-nemzeti erő, sőt a legkisebb magyarnak minősíthető kezdeményezés ellen is. Azt akarják, hogy senkinek érezzük magunkat, s meg sem merjünk szólalni a saját hazánkban. Talán még kevesen veszik észre, de már-már élet-halál harcra kényszerítenek bennünket azok az idegen erők, amelyek még ezt a csonka hazát sem akarják magyarnak tudni. Mi több, sokasodnak a félreérthetetlen jelek, hogy sajátjuknak akarják, és külföldi segítséggel fokozatosan intézményesítik Magyarországon a magyarellenességet.

Ennek fényében, bár mostanában sűrűn halljuk, hogy Magyarországon „hite, meggyőződése, vagy származása miatt senkit sem érhet hátrány”, ki kell mondani, ezzel három nagyon nagy baj van. Mindenekelőtt a mára kialakult körülmények között megvalósíthatatlan. Ugyanis, ha bizonyos kisebbségekhez tartozó személyeket felháborító és nyilvánvaló antiszociális és magyarellenes tetteik miatt bírálunk, velük együtt ugyanazok a kormánytényezők és hírközlő eszközöket uralók támadnak ránk, akik a fenti kijelentést büszkén hangoztatják. Másodszor, az előbbiekkel okszerűen összefügg, hogy sohasem a magyar többségre, hanem kisebbségekre és másságokra vonatkozóan hangzik el. Végül pedig, nem sokat ér, ha nem teszik hozzá, hogy hite, vagy származása miatt előnyben sem részesülhet senki. Ez utóbbi gyakorlati megakadályozására a hatalomra kerülők semmit sem tettek és tesznek, ellenkezőleg, igaz, hogy nagy hazai és külföldi nyomás alatt, de inkább elősegítik. Ennek eredménye, hogy mára „az egyenlőbbek” halmozottan előnyös, a magyarok pedig a saját hazájukban halmozottan hátrányos helyzetbe kerültek. E folyamat már zajlott a szocializmusban is, a kapitalizmusban még gátlástalanabbul folyik.

E folyamatban Csurka István maga is áldozattá vált. A drámaíró drámájának nevezhetnénk: a szocializmusban, amely ellen harcolt, művei áttörték az Aczél-féle három T szellemi korlátait, tulajdonképpen általános elismerésben részesültek. A budapesti és a vidéki színházakban szinte folyamatosan, nagy sikerrel játszották a drámáit, sőt az „Eredeti helyszínt” 1979-ben a Moszkvai Akadémiai Művészszínházban is bemutatták, amelyre meghívták magát a szerzőt is. A rendszerváltást követően, a kapitalizmusban pedig, amelyért – ahogy tűnhetett – harcolt, folyamatosan támadták, elszigetelték és alig-alig játszották a darabjait. Ezért a fent említett propaganda-ízű jelmondat a gyakorlatban – ismételgesse és szentesítse akárki, s akarja, vagy nem akarja – végső sorban magyarellenességet takar. Azt, amit Csurka István is tapasztalt: ugyanazokkal találja szemben magát, akik ahogy a múlt rendszerben, ma is monopolizálják a társadalmi véleményt, mindenki mást igyekeznek elszigetelni még a megjelenési lehetőségektől is. Ugyanazok torzították el a múlt rendszert is, akik a mostanit is, ránk szabadítva a vadkapitalizmust. Neki, mint nemzeti elkötelezettségű írónak, összetűzése akkor is főleg azokkal keletkezett, akik nemzetidegenné tették azt a rendszert, most meg ezekkel, akik ezt a rendszert teszik nemzetidegenné. Így azon már meg sem döbben, hogy „az ezek” és „az azok” – ugyanazok! Csurka István ezt nemcsak meglátta, hanem harcolt is ellene. Személyes drámája mának, nekünk szóló üzenete éppen ez: magyarságát, bátor kiállását a magyar érdekekért, a magyar megmaradásért valakik – a kisebbségi-mássági háttérhatalom képviselői – egyik társadalmi rendszerben sem bocsátották meg neki. Itt, Magyarországon! Ezért ez nemcsak az ő drámája, hanem a magyarságé, és nemzeti tragédiává fejlődik, ha nem teszünk ellene.

Mindennek, főleg az említett úttévesztésnek okán alakultak ki az írásai és a politikai magatartása között feszülő, áthidalhatatlannak és megmagyarázhatatlannak látszó ellentmondások. Ezekre feltehetőleg hiába keressük a konkrét magyarázatot, mivel azt talán csak maga Csurka István, de teljes bizonyossággal a háttérhatalom ismerte. Csurka István elvitte magával a sírba, a háttérhatalom pedig nem adja ki. A tények ismerete nélkül viszont a feltételezéseknek nincs sok értelme. Legfeljebb ismét óhatatlanul maga a dráma csapódik az ember eszébe, a színjáték, ami Csurka Istvánnak a lételeme volt, olyannyira, hogy – tévesen – a politikát is annak vélte. Az utolsó felvonásait azonban nem ő rendezte, és főszereplő is csak látszólag volt ő. Tudatában volt, vagy nem? Nehéz eldönteni. Kínzó és keserves, de intelligenciáját ismerve, az igen mellett szavazok, s azt hiszem, nem volt már akarata, sem ereje a változtatásra. A jövőnkre vonatkozó végkövetkeztetés tehát csak az lehet, hogy a politikában nem szabad elindulni a lejtőn.

A neoliberális, álszocialista, magyarellenes erők Csurka Istvánt nacionalizmussal, antiszemitizmussal vádolták. Hazafi értelemben nacionalista volt (nem is baj az, ha az ember csak a saját nemzetét szereti, a többieket pedig tiszteli), ám sokkal magasabb szellemi szinten állt annál, mintsem hogy antiszemitizmust engedjen meg magának. Viszont magyarként őszinte volt, világosan, egyértelműen, bátran beszélt és írt. Bárki visszaemlékezhet rá, mellébeszélés nélkül kimondta, hogy nem általában a növekvő számban betelepülő és hatalmi pozíciókat meghódító idegenek, hanem a társadalmi életünket eltorzító, gátlástalanul kiügyeskedett túlhatalmuk ellen hadakozik. Rámutatott: a magyarságtól egyre inkább és nyíltan elkülönülő zsidó túlhatalom pénzügyi, gazdasági és hírközlési vonalon tönkreteszi az országot, mert nem a magyarság érdekeit, még csak nem is általános emberi értékeket, hanem a saját szűk talmudista céljait tartja szem előtt, s ezt ma már szinte nem is titkolja. A magyar érdekekért, megmaradásunkért harcolt, s a körülmény, hogy ezért nevezték antiszemitának – sőt akadtak, akik a náci, vagy neonáci jelzőt is igyekeztek ráaggasztani –, világosan utal rá, kiknek az érdekeit sértette, azaz mennyire célba találtak a megállapításai. Minősítgetéseik ezért nem is zavarták Csurka Istvánt; tudta jól, hogy igaztalanok. Még arra sem vette a fáradságot – helyesen – hogy szavakban vitatkozzon velük.

Ám az egyik, talán a legfontosabb levonandó következtetésnek mégis annak kell lennie, hogy a MIÉP-et nem a Csurka István által bírált zsidó túlhatalom, hanem a támadhatatlan helyre, kulcspozícióba beépített, kínos kimondanom, de keresztény háttérhatalom verte szét, és, fájdalom, de a pártpolitikai kérdésekben neki teret biztosító, sőt engedelmeskedő keresztény Csurka István hagyta ezt, s ezzel önmagát is likvidálta, mint politikust. Ahogy a Népszabadság a 2002. december 30-i számában megírta: „Csurka leszögezte: elképzelhetetlennek tartja, hogy élettársa, Papolczy Gizella befolyása csökkenjen a pártban. A MIÉP belső ellenzékének szervezett fellépése véleménye szerint nem változtathatja meg a párt jelenlegi struktúráját, »mert az így helyes«." Lebecsülném hát, ha azt próbálnám elhitetni, hogy mindezt ő nem is látta, vagy nem volt tudatában annak, hogy mi történik a pártjában. Az erkölcsi határokat hírből sem ismerő, a gátlástalanságban utolérhetetlen háttérhatalom pedig dörzsölte a kezeit. Ezt a politikai öngyilkosságot az újjászerveződő MIÉP és más népi-nemzeti irányultságú pártok, szervezetek és erők nem követhetik el.

Az élő politika nem színdarab, ahol bármi megtörténhet, ám nem jár társadalmi következményekkel. A színdarabban még erényt is lehet csinálni az erénytelenségből, és a nézők nem botránkoznak meg rajta, s következmények sincsenek. A politikában is lehet ugyan, de itt súlyos következményekkel jár. S ez történt, mert a háttérhatalom Csurka Istvánt hazugsággal vette körül, amelyeknek ő maga is óhatatlanul a részesévé vált, s a dolgok logikája okán egy idő után már segítenie is kellett az összetákolásában. Elszigetelődött a saját pártjától, annak elnökségétől, harcostársaitól. Egyben sikeresen lehetetlenítette el a nemzeti jobboldalt, olyannyira hogy – ismételjük meg a tanulságos következtetést – az ideológiáját és a párttagsága egy részét is másik párt, a Jobbik vette át, s még nagyobb sikerre vitte. Ezzel bizonyította, hogy a MIÉP által eredetileg képviselt politikai vonalnak nagy a létjogosultsága. Ezért kellett tönkretenni a startoljon, de ne finiseljen stratégiával. Azaz, bármilyen áron és bármilyen módszerrel. Ahogy jelenleg hazai és külföldi erők elvtelen összefogással teszik ezt a Jobbik ellen, s általában minden igaz magyar kezdeményezéssel szemben.

Csurka Istvánnak ezt ugyanolyan világosan kellett látnia, ahogy világosan látta és írta, hogy az MSZP akkori vezetői (de az elődjeik és az utódjaik is) elvesztették magyar nemzeti elkötelezettségüket (az SZDSZ és utódpártjai pedig eleve „mentesek” az ilyesfajta elkötelezettségtől), amit az EU-ban tevékenykedő képviselőik látványosan bizonyítanak azzal, hogy következetesen Magyarország ellen hadakoznak. Mutatja az is, hogy ismét izraeli szakértőt hívnak választási kampányuk segítésére, amivel biztosítják Izrael még fokozottabb beavatkozását a belügyeinkbe. Értésünkre adják, hogy nem a magyar választók akaratának, hanem külföldi erők érdekeinek fognak engedelmeskedni. 2014-ben ennek a tudatában húzzuk majd az x-t máshová! Ez már nemcsak nemzetbiztonsági kockázat, hanem kifejezett nemzetbiztonsági fenyegetés és veszély, mégsem éri semmiféle komolyabb támadás, vagy ellenintézkedés sem a kormány, sem más pártok, sem a közvélemény részéről. Elvesztettük a veszélyérzetünket, a méltóságunkat? Nem lennének már hazánkban csurkaistvánok, akik a hazaárulás ellen szót emelnének és tenni is tudnának valamit? Magyar szellemű értelmiségi vezetők kellenek, akik az Aczél György hazai szerepét nemzetközi szinten átvevő Viviane Reding, az Európai Unió alapjogi biztosának talán még kirekesztőbb, mert kifejezetten magyarellenes T-jeivel szembe mernek szállni. Reding asszony ugyanis már azt is meg kívánja határozni, hogy egy-egy magyar újságíró mit írhat, mit nem. Nesze neked eszmék szabad áramlása! Miközben a tőke tényleg szabadon áramlik, főleg kifelé az országból.

Országunknak, nemzetünknek vannak tehát külső és belső ellenségei. A legnagyobb veszélyt azok jelentik, akik elfelejtik, hogy mi, választók, miért helyeztük őket bizonyos posztokra, avagy annyira nem rendelkeznek politikai tájékozódó képességgel, hogy a Jobbik más, akár az ellenzék által istenített országokban is, megkérdőjelezhetetlenül érvényesülő ésszerű felvetéseinek az elítélésében versengenek. A belügyeinkbe beavatkozó külföldi szövetségeseikkel együtt szélsőségesnek minősítgetik, de valójában a magyar nemzeti elkötelezettség miatt szeretnék felelősségre vonni, sőt betiltani! (Kíváncsi lennék rá, meg tudnák-e értelmesen fogalmazni, hogy egy-egy történelmi helyzetben mi a szélsőség, vagy csak szajkózzák). A nyilvánvaló izraeli beavatkozásokat (aminek felháborító példáit immár minden téren és naponta tapasztaljuk) és az EU-nak az előbbiektől nem független jogtalan támadásait pedig szó nélkül hagyják. Ha még a nemzeti érdekeink iránt az elődeinél érzékenyebb mostani kormányunk, vagy a jobboldalinak tartott hírközlő szerveink sem teszik meg a parancsolóan szükséges lépéseket, akkor tegyük meg mi, a kétharmad birtokosai, amit a megmaradásunkért meg kell tennünk. Mert a kétharmad mi, szavazók vagyunk, nem pedig azok néhányan, akik a szavunkra sem figyelve, de a nevünkben, idegenekre kacsingatnak. Keljenek ki az elvetett magok, szülessenek és lépjenek elő az újabb petőfik, bethlengáborok, kossuthok, adyk, szabódezsők és csurkaistvánok, mert égető szükség van rájuk. Velük együtt mi magunk határozzuk meg a saját történelmünket, ne pedig az egyre nagyobb hatalmat gyakorló idegenek, akik ma már nem is titkolják, ők akarják diktálni múltunkat, jelenünket, jövőnket.

A magyar hazafi Csurka István emlékét soha nem fogjuk és soha ne is hagyjuk gyalázni, ám a népi-nemzeti áramlatunknak nem érdeke a tények és a tanulságok elhallgatása. Ha a népi-nemzeti vonal újjá akar születni (ehhez nagyon hiányzik a fénykorabeli MIÉP), az itt körvonalazott súlyos betegségből eleve kigyógyultan kell nekivágnia a minden más szempontból is nehéz, sokszor majd fájdalmasnak, áldozatosnak bizonyuló útnak, a magyar útnak, amelyet a legjobb koponyáink sokszor harmadik útnak is neveznek, s amely a magyar megmaradás egyetlen útja. Az állandóan változó helyzetben elsőbbséget – a körülményekkel mindig számolva, de mégis mindenre és mindenkire való tekintet nélkül – a magyar nemzeti érdekek élveznek. A politikai párt, a politikus, a közéleti személyiség és az állampolgár is csak akkor lehet sikeres, ha ennek a tudatában cselekszik, s a mindennapi politikai-szakmai gyakorlatát e cél szolgálatába állítja. Pártpolitika nem bukhat meg emberi gyarlóságokon, ha azok mégoly természetesek is. Még kevésbé a nemzetpolitika, amely ha egyszer startol, akkor finiselnie is kell. Ha elindul, nem állhat meg félúton, mert nagyobb kárt okozhat, mintha el sem indult volna. Ne utólag legyünk okosabbak ismét. A történelmünket sajátmagunknak kell írnunk. Különben mások diktálják.

***

Azt a címet is adhattam volna az írásomnak, hogy Kiáltvány a nemzeti megmaradásunkért, de ezzel túlértékelném a szerepét, bár a szívem-lelkem, az eszem szerint ilyen értelmű kiáltványnak szeretném szánni. Mert eljött az ideje. Dr. Hegedűs Lorant közelmúltban elhunyt püspökünknek (aki a MIÉP színeiben az előző EP-választásokon indult, de a háttérhatalom őt is megakadályozta abban, hogy kijusson Brüsszelbe), a 2012-es Szittya Világtalálkozó által is kölcsönzött jelmondata szerint, amelyet minden magyar, hívő és hitetlen, egyaránt irányelvként fogadhat el: „Isten mindent megtesz értünk, de semmit sem helyettünk.” Ennek szellemében mondom a népi-nemzeti erőknek, nem baj, ha nem ideológia vagy pártfegyelem köt össze bennünket, hiszen a magyar érdekek és értékek védelme sokkal erősebb, megbízhatóbb, s örök kötelék és iránytű. Ha tántoríthatatlanul ragaszkodunk ezekhez, akkor biztosak lehetünk egymásban minden szervezeti-ideológiai kötelék nélkül is. Égető szükség is van rá, mert amit most átélünk nem jobboldaliság vagy baloldaliság harcának kérdése, hanem – ha nem is vagyunk teljesen a tudatában – élet-halál harc, amelyben azért vagyunk hátrányban, mert – Ady szavaival szólva – „most alszik a magyar a magyarban”. E sorokkal ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy felébredjen. Ahogy Csurka István is tenné, aki, a saját drámáját élve is, de mindig a magyar megmaradást tűzte a zászlajára.

Most rajtunk a sor.