A PÁRDUC PÁRIZSBAN (Deli Mihály elbeszélése)

A Rolls méltóságteljesen a járda mellé úszott, a sofőr kimért eleganciával megkerülte a kocsit és kitárta az ajtót. Halványan meghajolt. A nő kilépett, kezében vastag csontkarikákkal és bőrrel font nyakörv feszült; rövidre fogta, mert a végén egy fekete párduc kölyök rakoncátlankodott. Szelíden, de határozottan magához húzta, beszélt hozzá, megvárta, míg megnyugszik, csak akkor indultak el. A Rolls észrevétlenül, csöndben tovasiklott.

A nő harminc éves lehetett, karcsú és sudár. Lábán szandál, napbarnított testén halvány rózsaszín, fátyolszerű dressz, amely csípőtől fölfelé átlátszott. Nem sejtelmesen és nem titokzatosan, hanem szemérmetlenül és festőien. Mellei egészségesen, telten és ruganyosan rezdültek a fátylak alatt. Nyakára selyemkendő fonódott, sötétbarna haja lágyan kavargott vállai mögött. Testét egy vékony elefántcsont gyűrűn kívül semmi ékszer nem díszítette. Nem volt rá szüksége. Tökéletes alakja kecsesen kígyózott a Champs-Élysées ámuló forgatagában. Olyan áthatóan szép és érzéki volt, és olyan meztelen, hogy az embereknek egy pillanatra elakadt a lélegzetük. Nők és férfiak egyszerre megdermedtek, elszótlanodtak. Öregek és gyerekek elkerekedett szemmel és önkéntelen mosollyal bámulták. Ő nem nézett senkire. Egy kirakathoz sétált, hűvös közönnyel végigpillantott a kínálaton, és tovább ment. A párduc fényes fekete szőrén ragyogott a délutáni napsugár. Időnként fölhorkant, megpróbált kitörni, de a nő titokzatos erővel tartotta. Amikor veszélyesen nyugtalan lett, lassított, és látszott, hogy szól hozzá, vagy inkább csak a fogai közül szisszen. A párduc lehajtotta a fejét. Hosszú farka a földhöz simulva, feszesen remegett. Még kölyök volt, mégis félelmetesen lappangott benne a féktelen vadság. Úgy tűnt, csak a nőből áradó fegyelmező magabiztosság és vonzalom képes kordában tartani, hiszen egy ösztönösen egyszerű ugrással kettéharaphatná vékony nyakát. De valami talányos kapcsolat, vagy egyezség lehetett kettejük között. Valami borzongató rejtély. Sorsközösség. A párduc leszegett fejjel, puhán lépkedett a nő mellett; a nő mélysötét tekintettel, fenségesen a távolba meredt, mint egy keleti királynő. A következő pillanatban azonban finoman, mégis magányosan kalandozott a magukat kellető kirakati tárgyakon. A Champs-Élysées e felhevült sarkán megállt az élet.

Valaki háborogva megjegyezte: „Mi ez a cirkusz? Miért nincs szájkosár a vadállaton?” – „Látott már maga szájkosarat párducon?!” – nevettek szívdobogva az emberek. A nő meztelenségét senki sem nehezményezte. A gyerekeket is inkább a párductól féltették. „Nincs rajta bugyi, semmi sincs rajta, ilyet még Renoir sem tudott…!” – „Ez nem idomár, nem látja?! Csak sétálnak.” – „De ez nem a dzsungel, kérem!”

Nem, ez a test messze esett a művészetektől. Renoirtól is, Gauguintől is, Modiglianitól is – ez a nő a párducé volt. Egyedül ő értette az állat fojtottan dohogó hörgését, lüktető szívverését, rabságának büszke gyalázatát; a bestia csak neki engedelmeskedett. Ő pedig előkelően szolgálta a vadat. Összetartoztak.

Nem csak a nő, a félelem is vonzotta a lihegő kíváncsiskodókat; köréjük gyűltek, és óvatos távolságból követték őket.

Megállt egy másik kirakat előtt. A párduc elnyúlt a lábainál. Itt hosszasan nézelődött, de figyelmét semmi nem kötötte le igazán. Nem is érdekelte! Végül kilépett a szandáljából, és talpát az állat nyakára tette, simogatva rátaposott. A vad a kőre hajtotta fejét, hagyta magát. Feszülten remegő farkával aprókat csapott a kőre. „Hooo” – súgta a nő. Álla alig láthatóan megrezdült. Visszabújt a szandáljába és elindultak. A párduc hozzá dörgölődzött.

Lassan bezáródott körülöttük az embergyűrű. A fekete Rolls újra ott állt a járda mellett. A párduc rángatta nyakörvét. A tömeg hátrahőkölt. Egy fotós ugrabugrált a kör szélén. A nő idegesen elfordult. A sofőr kitárta az ajtót. A párduc a fotós felé mart, de a bőrszíj keményen visszarántotta. Megkerülte a nőt, aki még egyszer megvillantotta káprázatos meztelenségét, csillogó melleit, büszke pillantásának illanó szomorúságát, rejtélyes mosolytalanságát, és beültek a kocsiba.

Hiába hajoltak közel, az ablakfüggönyök mindent eltakartak. „Ki ez? Ki ez?” – kérdezgették izgatottan. „Csak egy párduc” – mondta valaki hamiskás tartózkodással. A Rolls hangtalanul indult, és azonnal eltűnt a forgatagban. A fal mellett még percekig érezni lehetett az üzletek felől áradó, párfőm illattal keveredett különös, savanyú, vadállati izzadtságszagot, amit a hullámzó tömeg hamarosan szétkavart. …És a Champs-Élysées-n tovább ragyogott a délutáni nap.

*

„Titokzatos, mint Mata Hari a kémnő; de hát csak egy kurva” – mondta Louis, a sarki virágárus. – „A bikája hozhatta valahonnan Afrikából. Mindenesetre a leggálánsabb vásárlóm, szinte minden nap vesz egy csokrot. Fogalmam sincs, mit csinálhat. A Rolls hozza-viszi. Szerintem üzletemberektől és politikusoktól csal ki információkat a gyönyörű testével. Na, megszorongatnám én is, szó se róla.”

Madlen, a közeli pékség tulajdonosa először azt hitte, manöken, vagy filmszínész, de Louis felvilágosította ártatlan vakságát. Aztán egyszer a süteményrendelést ő vitte át a házba, és a konyhából kilátott a teraszra, ahol „ez a szépség tollal a kezében könyvek fölé hajolva jegyzetelt. Hát, nem úgy nézett ki, mint egy szajha. Persze nem tudhatjuk…” – merengett hitetlenkedve Madlen.

„Ha nagyon érdekli, megbíz egy magándetektívet, és nyugodtan alhat tovább. Szép álmokat. Tündéri kis nő” – így Alain, a szomszéd kerthelység pincére. – „Azért, mert ilyen fantasztikus alakja van, még nem kurva. Louis csak ácsingózik, túl sok pornót néz. A faszi, akivel él, jó negyvenes, illik hozzá. Gazdag, de ettől még nem biztos, hogy gazember. Az ilyenek mindent megkapnak.”

„Láttam már párszor én is. Nagyon szép. De aztán megöregszik, mint mindenki. Hagyja. Jobb így, rejtelmesen. Nehogy kiábránduljon. Vagy csodában reménykedik? Szép, okos, és legyen a magáé? Mindent akar? Aztán majd a párduc beleharap a hátsójába, csak vigyázzon”– nevetett kedvesen Marcel, az egyébként minden másban diszkrét postás.

*

A Szajna parton műkedvelő akrobaták tartottak bemutatót; a nő a bámészkodó tömeg szélén állt. Mellé léptem:

– Jó napot.

– Jó napot – nézett rám tartózkodó derűvel.

– A kis párducot hol hagyta?

– Milyen párducot?

– Láttam nemrég a Élysées-n egy párduccal sétálni.

– Ja, Gavroche! Megnőtt, vad lett, visszaadtuk az állatkertnek.

– Azt mondják kiszámíthatatlanok.

– Három dolgot nem szeretnek: ha éhesek, ha ingerlik őket, és időnként a rabságot.

– Elég furcsa rabság egy ilyen gyönyörű porkolábbal mutatkozni a Champs-Élysées-n!

– Inkább Párizs ingerelte.

– Ez engem is ingerel, de élvezem.

– Én nem annyira. Jobban szeretnék vidéken.

– És, nem tud szabadulni?

– A férjemet ideköti a munkája.

– …Képzelje, én meg szerelmes lettem magába.

– Olálá, ilyen hamar?

– Amióta megláttam a párduccal.

– Kér egy pohár hideg vizet?

– Áá, semmi gond. Most, hogy elmondtam, már könnyebb.

– Ez megnyugtató.

– Akar velem találkozni?

– Mi célból?

– Táncolnánk a napon.

– És ha nem süt?

– Fognánk egymás kezét nevetve.

– Ezt gyakran megteszem a férjemmel, és minden percét élvezem.

– Szerencsés ember.

– Az vagyok.

– A férjére gondoltam.

– Ő is szerencsés.

– …Számomra már nem marad más, mint örülni a boldogságának.

– Értékelem a nagyvonalúságát.

– Ez maradt az egyetlen ajándékom.

– Egyáltalán, hogy képzeli ezt? – húzta össze a szemöldökét.

– Mit?

– Csak így rám ront a szerelmével!

– Elegem van a józan, reális, kerek történetekből.

– Maga író?

– És szerelmes.

– Tapasztalatom szerint a szerelem egy elég összetett dolog.

– Valóban. És valahogy mindig elkezdődik.

– Magánál így?

– Úgy érzem, erőteljesen bontakozik. De lehet, hogy még nem is szerelem, csak a közeledés csodája.

– Ne kábítson.

– Hogyan tehetném hitelessé magamat a szemében?

– Gyakorolja a hiteles várakozók végeláthatatlan türelmét.

– Jó, jó. Lépést váltok.

– Szívesen beszélgetnék még magával, de lassan mennem kell.

– Örülök, hogy találkoztunk.

– Igazán kedves.

– Tudja, hogy a szerelem felszabadítja az embert?

– Naponta tapasztalom. Ha van kedve, látogassa meg Gavroche-t, mindig ott morog szegény, a ketrecben.

– És boldog?

– Hát, aligha.

– Nem Gavroche, maga.

– Én? Nagyon is!

– Ennek örülök.

– Köszönöm. És maga boldog?

– Nagyjából.

– Az kevés.

– Majd összeszedem magam.

– Sok sikert. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

– Még mindig szeret? – szólt halkan utánam.

– Még jobban – nevettem a levegőbe.

– Legközelebb egy tigrissel jövök.

– Nem baj.

– Fölfalja.

– Mindegy.

– Vigyázzon a szívére.

– Nem vigyázok.

– Au revoir.

– Au revoir, Madame Gavroche.

*

Gyakran üldögéltem a ház előtti parkban, és bérelt asztalkám volt a kerthelységben is, de hiába; sem Alain, sem a virágárus, sem a pékné, sem a postás: nem láttuk többé a nőt. Az állatkertben Gavroche gondozója is azt mondta, egyszer csak elmaradt. Azonban a jóképű, energikus férfi, akit a férjének mondott, ritkábban ugyan, de változatlanul fel-feltűnt az utcában. Alain mesélte, hogy időnként fiatal, csinos és kissé ledér nőkkel vacsorázik a kerthelységben, és úgy tapasztalta, nem udvarol nekik, csak tárgyalnak, beszélgetnek. „Na, ezek már gyanúsan rosszlányoknak tűnnek” – kuncogott. Azon gondolkoztam, megfogadom Alain tanácsát, és felbérelek egy detektívet; aztán észbe kaptam.

*

…És nemsokára újra megpillantottam őt egy kávéház teraszán. Leültem a szomszéd asztalhoz, és felé fordítottam a széket.

– Jó napot – nevettem az arcába.

– Jó napot!

– Emlékszik még rám?

– Hogy van?

– Remekül.

– Nagyszerű. …Szeret még? – homloka kedvesen ráncot vetett.

– Persze.

– Ajjaj, ez nem egészséges.

– Kicsattanok az egészségtől.

– Akkor jó. És mondja, mit szeret bennem?

– Például a titkait.

– Na, de ha megfejtette, elszállok, mint egy buborék.

– A legfontosabbak megfejthetetlenek.

– Akkor vigyázzunk rájuk – bólintott könnyed komolysággal.

– Szereti még a férjét?

– Jobban, mint valaha.

– De sosem látom hazamenni…

– Leskelődik utánam?

– Ott lakom, ott dolgozom, ott élek.

– Akkor nyilván más az időbeosztásunk.

– Lehet.

– Csalódott?

– Nem; jólesik a jelenléte.

– Ó, nekem is többnyire jól esik jelen lennem.

– Maga nagyon titokzatos.

– Csak mert nem ismer.

– …Akkor ez így is marad?

– Minden bizonnyal.

– Nem fogunk többet találkozni? – mondtam hamiskás szomorúsággal.

– Valószínűleg nem.

– …De ha mégis!?

– Mi változna?

– Milyen józan.

– És titokzatos, mint látjuk!

– Ugye nem fél tőlem?

– Miért félnék?

– Én talán nem vagyok elég titokzatos?

– Szeretem a titkokat, úgy, ahogy vannak.

– Nem izgatja a megfejtés?

– Akkor már nem titok.

– A csalódástól tart?

Kissé lehajtotta a fejét, mintha már terhére lenne a beszélgetés, de aztán mégis mélyen a szemembe nézett: – Nem is hiszi, milyen edzett és rugalmas vagyok. Sőt, ha kell, kegyetlen. Olyan ez, mint amikor az ember sétál a Szajna parton. Viszi az életét, folyik mellette a folyó, és eszébe se jut, hogy mindez Párizsban történik…

– És ha ketten sétálnak? – vágtam közbe.

– Új történet. A tiszta kapcsolatokat megmérgezi a titkolózás.

– Azért van kedve velem valami titkot cserélni?

– …Na, mondok egyet: tudom, hogy nem illendő, talán megvet érte, de néha megkívánom az édes vörös borokat.

– Úristen, nem is reménykedtem egy ilyen borzongató vallomásban.

– Maga jön – suttogta fanyar grimasszal.

– Képzelje, én meg nagyon egészségesen táplálkozom, pedig szeretnék jó nagyokat enni, viszont magam elöl is titkolom, hogy nem esne jól.

– Hú, ez billeg.

– Próbáltam már sokat enni, de nem tudok meghízni. Inkább ínyenc vagyok.

– Maga egy falánk, önkínzó, bűntudatos haspók – bökött belém finom gúnnyal.

– Kártyáim kiterítve – mondtam és hátradőltem.

– Órákig beszélgethetnénk még, de azt hiszem, nem rám van szüksége.

– Miből gondolja?

– Félek, megszédítette az ismeretlenség; a valóság és a fantáziája külön utakon jár.

– Nem álmodozom magáról, figyelem és élvezem a társaságát.

– Érzem, hogy túlságosan hatok magára. Elkábítottam, és ez nem jó.

– Szerintem teljesen józan vagyok.

– Hát mire számít?

– Konkrétan semmire. Egyfolytában jó látni, hallani, gyönyörködni magában.

– Szépnek tart? – nevetett visszafogott magabiztossággal.

– Nem úgy, mint általában.

– Hanem?

– Szép az álarca.

– Ó!

– Szeretném óvatosan levenni.

– Nézze, ne tartson szerénytelennek, ez már másokat is félrevezetett. Az ember külleme véletlen szerencse; jól kell bánni vele. Én remélem ésszel használom. Ez adatott. Többet lát bennem?

– Nem látok semmit. Elég megfoghatatlan. Inkább magamon csodálkozom.

– Mert?

– Áhítatot vált ki belőlem.

– Hm. Ilyen mélyre ássak magamban…?

– Észrevett valami furcsát, vagy szokatlant rajtam? – kérdeztem.

– Nem… nem.

– Mi jut először eszébe, ha rám néz?

– Játékos nyomulás, érthetetlen őszinteséggel meghintve.

– Kíváncsi vagyok magára.

– És gondolja, hogy ez kölcsönös?

– Szeretném az érdeklődését felkelteni, és megnyugtatni, hogy közeledésem nem szexuális jellegű.

– Dehogynem. Mindig az – súgta szigorúan.

– Ígérem, egyoldalúan nem lépem át ezt a bűvös határt.

– Ezt nem, de minden mást igen?

– Akar velem beszélgetni?

– Meg se kérdezte, hogy van-e kedvem hozzá.

– Hát nincs?

– Igyekszem udvarias lenni. Engedem, hogy a ketrecében szabadon mozogjon.

– Nahát!

– Most megbántottam?

– Nem. Sőt…! – egyre jobban izgatott, mintha belém látott volna.

– Mit akar tőlem?! – suhintott rám.

– Semmit. Nagyon.

– Úgy! De hát megszólított. Kérdezget, finoman provokál, próbál a közelembe férkőzni. Meglátott az utcán egy kölyök párduccal sétálni, és beindult a fantáziája. Találja ki, amit akar. A valóság nagyon prózai és szürke tud lenni.

– Pont fordítva: a valóság csodaszép.

– Nem mindig.

– Nem mindig, de engem gyönyörködtet.

– Hát nézze, én is elmentem a ketrecem széléig. Többet nem adhatok. Ennyivel kell beérnie.

– Egyre jobban érdekel.

– Akkor mi lesz? Mert én most fölállok, és többet nem találkozunk.

– Nem tudom, mihez kezdek így?

– Virágba borul a fantáziája, vagy elfelejt.

– Itt akar hagyni?

– Itt.

– Mindenem sajog.

– Semmit nem tud rólam.

– Semmit nem tud rólam – pattintottam vissza. Szárazon elmosolyodott; és még hozzátettem: – Az ember élete olyan, mint egy nagy, elmosódott tájkép, annak ellenére, hogy tömérdek sok éles kis mozaik kockából áll. Nincs kedve bennem barangolni?

Mozdulatlanul, mély tekintettel figyelt. Végtelen másodpercekig, dermedten néztük egymást, és közben éreztem, hogy lassan lehúzza a gyűrűjét. A szájához emelte a vékony elefántcsont díszt, rálehelt, megfogta a kezemet, és a tenyerembe tette.

Halkan mondta: – Tessék, a magáé.

Szólni sem tudtam, halványan bólintottam.

– Ne forduljon meg – mondta, és felállt, megkerült.

Behunytam a szemem, és nem fordultam meg. – Szervusz – hallottam a hátam mögött.

– Szervusz – suttogtam magam elé.

*

Nem is tudom, mit mondjak? Ez a „történet” egyszerre banális, és misztikus. Még órákig éreztem az illatát (ahogy azóta is, ha eszembe jut). – A gyűrű belsejébe dőlt betűvel egy nevet karcoltak, valószínűleg az övét: Ivette Naoa. Nagyon elhagyatott lettem. Nem akartam kitalálni őt, a valóságára vágyódtam. Feltehetően az egészben nincs semmi különös, csak túl szép és intelligens. Mégis, titokzatossága ellenére olyan természetesen viselkedett, hogy nem szabadultam tőle. Pedig egyszerre eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A házuk lakatlanná vált. Már nem járkáltam föl-le a környéken, a találkozásban reménykedve. Rábíztam a sorsra; tudtam, egy százalék esélyem sincs.

Aztán egy nap, Marcel levelet ejtett a postaládámba:

„Kedves ismeretlen Barátom!

Most nagyon csodálkozik, ugye! A semmiből jöttünk, és egyszerre semmivé váltunk egymás számára. Nincs se ezelőtt, se ezután. Háromszor „találkoztunk”, kétszer beszélgettünk, és ez a két beszélgetés sem szólt semmiről. Akkor hát miért ’írok én magának levelet’? Egyfelől: nyilván mert jólesik, mert ismeretlenül is, de kedves a tekintete; másfelől azért merek írni, mert biztos vagyok benne, hogy többé nem találkozunk. Mire olvassa, már sok ezer kilométer távolságra vagyok Párizstól. Ez eléggé romantikus. Nem is hinné, milyen romantikus vagyok. Pedig semmi okom rá. Pedig nagyon is sok okom van rá. Tudja, engem tizenöt évvel ezelőtt Marseille-ben, az egyik kikötői bordélyház pincéjében eladtak, mint egy rabszolgát. Ütöttek-vertek, rugdostak, tépték a hajamat, tönkre tették a testemet, leköptek, megaláztak, még le is pisáltak részeg, szadista állatok. Sőt, akasztott ember is voltam, egy perverz barom szórakoztatására. A véletlennek köszönhetem, hogy megúsztam, az utolsó pillanatban vágtak le. Aztán ugyanez folytatódott, előkelőbb környezetben. Olyan (pók)hálózatba kerültem, ahonnan nem lehet megszökni. Mégis sikerült. Sok-sok nővel megtörténik ez, mind tönkre megy, leépül, belehal. Köznapi történet, az újságos bódék ezzel vannak kitapétázva. Nincs bennem harag, bosszú; inkább tompa fájdalom, szomorúság és fegyelem. Tizenöt éven keresztül figyeltem és tanultam és mindent jól megjegyeztem. Tudtam, hogy vagy belepusztulok, vagy megmenekülök, harmadik variáció (vagyis a vegetáció) nincs. Győznöm kell. És győztem.

Na, gondolta volna?! Igyekszem magát megóvni, és a pokol naturális részleteit mellőzni. Remélem a mosolyomra fog emlékezni. Egyáltalán, látott mosolyogni? Azt mondta, belém szeretett. Ez meghatott, felszabadított. Sajnos nem tudom viszonozni kedvességét, már csak a távolság miatt sem, no meg nem ismerem annyira, hogy a tekintete mögé lássak.

Furcsa, felemás romantika ez, és már nem kerekedhet ki. Így inkább közhely, egy realista giccs. Nekem ugyanis az egyetlen, és az utolsó esélyem a túlélésre: a megmenekülésem. Az újjászületésem, ha van ilyen. (Ha sorsot nem is válthatunk, vajon túlélheti-e az ember a sorsát? Vagy csak elnyújtja a végzetét?) Felemás ez a romantika azért is, mert magának, ha majd a Champs-Élysées-n sétál, eszébe fogok jutni, én ellenben sosem látom már a Champs-Élysées-t, és, hogy őszinte legyek, nem is bánom. Groteszk, hogy egész Franciaország, Párizs, az életem egy szóba belefér: Gavroche. (Pedig szörnyű emlékeimmel elszórakoztatnám Victor Hugót is…) Mennyire szerettem azt a kis fenevadat! Látogassa meg az állatkertben, ha arra jár, akkor újra eszébe fogok jutni.

Végezetül bevallom, csomó mindent tudok magáról. Hiszen titokzatosságom ellenére másfél évig én is ott éltem a közelében. És akár hiszi, akár nem, láttam jönni-menni, beszélgetni a virágossal, kávézni a kerthelységben; ült a padon és mindig egy füzetbe írt. Elolvastam az utolsó könyvét; úgy veszem, mintha nekem (is) írta volna. Ezért hát e szavak simogatásával zárom levelemet: ég veled Pierre Chatren! Keress magadnak egy boldogabb múltú szerelmest; egy eredetibb történetet. Igazabb valóságot.

Ivette Naoa.”

*

Marcel minden nap, már messziről, szomorkásan-nevetve rázta a fejét, amikor megpillantott. Néha azért elmentem az állatkertbe, megálltam Gavroche ketrece előtt, és őrá gondoltam. Hosszan, kitartóan néztük egymást; néha haragosan hörgött, és olyankor rossz érzéssel elszomorodtam. Aztán közönyösen elfordult, elfeküdt a kövön, lehunyta a szemét. El sem tudtam képzelni, hol lehet; ha valóban ekkora veszély fenyegeti, a világ végén bujkálhat, és akkor tényleg nem láthatom soha többé.

De néhány hónap elteltével újra levél érkezett. A leragasztott borítékon semmi írás, nem Marcel hozta, valaki éjjel dobta a postaládámba. A négybe hajtott lap felső harmadában, az ismerős kézírással ez állt: „Szeretsz még?” És semmi több, se illat, se egy tintafolt, semmi árulkodó jel. Éreztem, hogy közeledik. Izgatott várakozással jártam-keltem a városban, mintha bármelyik pillanatban, bárhol elém léphetne. Ez napokig tartott. Sejtettem, valahogy figyel, vagy követ, alkalmas pillanatra vár, és csak azért nem jelentkezik, mert még nem biztonságos. Alig tudtam dolgozni, félálomban aludtam, minden neszre felriadtam, kapkodva lestem az embereket az utcán.

Egy hét múlva, este tízkor csöngettek. Az ajtóhoz ugrottam, hogy rohanhassak a kapuhoz, de egy magas, erős, jólöltözött férfiba ütköztem. Kissé ijesztő volt, ahogy belém markolt, pedig csak azért kapott el, nehogy mindketten felbukjunk.

– Hát maga? Hogy kerül ide, hogy jött be? – Most ismertem meg a fickót, akit Ivette a férjének mondott.

– Nyitva volt a kapu.

– Ez érdekes, sosincs nyitva.

– Nyitva volt.

– Mit óhajt?

Körülnézett és bólintott: – Bemehetnénk…

Előrementem, ő utánam. Csendben behajtotta az ajtót. Megálltunk az előszobában. – Nos? – kérdeztem.

Halkan beszélt, nem fenyegetően, határozottsága mégis ijesztő volt.

– Jelentkezett magánál Ivette. Őt keresem. Tudna ebben segíteni?

– Nem hiszem. Ugyanis fogalmam sincs, hol lehet.

– Persze, de újra jelentkezni fog.

– Miből gondolja? Alig ismerem.

– Én viszont ismerem. Szóval jelentkezni fog.

– És minek segítsek én? Ha akarja, úgyis elkapja.

– Miért kapnám el? Találkozni szeretnék vele.

– Ha azt is kinyomozta, hogy levelet írt nekem, akkor mire kellek én? Ugrat? Maga többet tud, mint én.

– Nem érti a helyzetet, de nem baj. Csak azt kérem, ha sikerül találkoznia vele, jelezze neki, hogy látni szeretném. Az ő érdekében is!

– De most tényleg, minek ez a bohóckodás?! Ha engem így figyelnek, őt is bármikor elkaphatják.

Lehajtotta a fejét, halványan bólogatott. Hümmögött, és csak ennyit mondott: – Aludjon rá egyet – megfordult és kiment a lakásból, finoman behúzta az ajtót.

Ijedten vettem észre, hogy remeg mindenem. Hogy a fenébe keveredtem egy ilyen ócska történetbe? Oktalanul arra gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba, ezen az estén valaminek történnie kell; az állatkert ilyenkor már zárva, hát elindultam a Champs-Élysées-n.

Megpróbáltam összeilleszteni az eseményeket. – Úgy látszik, valóban élet-halál kérdése, hogy végleg eltűnjön. De akkor miért kockáztatja, hogy a nyomára akadjanak? Nem lehetek ennyire bamba és hiú, hogy azt higgyem, miattam. Valamiért nagyon bátor. Akkor viszont miért akar engem belerántani? Miért jelentkezett a pasas nálam, amikor nélkülem is bármit elérhet? Vívnak a fejem fölött? Miért jött vissza? Mert biztosan visszajött! Valahogy bosszút fog állni? Ha én kellenék neki, máshogy jelezné; inkább óvna. Mit akarnak velem? Én vagyok a csali? Mire akarnak felhasználni?

Mintha tűz nyaldosott volna, lassan odaértem, ahol először megláttam. Egészen elgyengültem. Leültem egy padra. Éjfél lehetett, még hatalmas nyüzsgés: turisták, utcai zenészek, vidám gyerekek, részegek, narkósok, rosszban sántikáló, sunyi alakok kavalkádja. De nem bírtam egy helyben ülni. Mentem tovább, aztán vissza. Közben a fülembe ragadt egy gitáros srác dala, vagyis csak a dalocska ritmusa; azt dúdoltam egyfolytában. Sejtettem, ha találkoznánk, az kiszámíthatatlan drámai eseményeket indítana el, és végül mindkettőnket magával rántva, talán tragédiába is torkollna. Ám hiába figyelmeztetett Marcel, hogy „jobb így, rejtelmesen”, a gondolataim, sóvárgásaim akaratosan körülötte vibráltak. Vonzottuk egymást.

Pedig soha többé nem láttam. Fényképet nem tehettek a halálhíre mellé, hiszen a párducketrecben csak rémületes cafatok maradtak belőle. Éjjel a gondozót pisztollyal megfenyegették, kinyittatták a ketrecet, és őt belökték. Gavroche mellett még három megvadult párduc percek alatt széttépte. De amilyen vérszomjasan nekiestek, úgy ott is hagyták, nem éhségükben marcangolták. Több altatólövedékkel sikerült csak leteríteni őket, hogy ki tudják hozni a rácsok mögül. Hajnalban halt meg.

*

Utolsó levelét három nap múlva, ugyanolyan láthatatlanul, mint az előzőt, egy ismeretlen dobta a postaládámba.

„Kedvesem. Veled élek hónapok óta. Alig ismerlek, azt se tudom ki vagy, mégis jó rád gondolni. Kínlódom, mert tudom, bármilyen óvatosan és titkosan közeledek is feléd, halálos veszedelembe sodorlak; ha meg nem jelentkezem, félek, hogy elveszítelek. Pedig kemény vagyok, mint a kő. Minden gyötrelmet és borzalmat kibírtam, csak azért, hogy elmenekülhessek, és most, amikor győztem, inogni kezd az egész. Sokszor láttalak. Sosem szólhattam. Beszélgetéseink a sors véletlen ajándékai voltak, és látod, majdnem ráfizettél. Eddig sem kézzel, sem szóval nem tudtalak megölelni; küzdöttem ellened, mert féltettelek. Mégis újra megkerültem a fél világot, és visszajöttem érted. Lehet, hogy kétszer már nem győzhetek. De nem adom fel. El akarnak pusztítani, miközben szeretlek. Ne mozdulj, ne tegyél semmit, bízd rám magad! Ravasz vagyok és erős – ha szeretsz még.”

*

Valami kis díszt képzeltem a Champs-Élysées-n, az egyik ház falára. De mi lehetne az? Talán elég lenne egy kőlap, szöveg nélkül, benne egy halvány gyűrű árnyékával, hogy titokzatos közönyével csak a nap éghessen rajta. Az ember többnyire úgysem tudja mi, vagy ki mellett megy el. Néha egymásnak koccannak, gyors, személytelen mosollyal biccentenek, és mennek tovább, mintha mi sem történt volna…

( a kép forrása: itt)