A Pax Americana vége – megásták a globalizmus sírját (Vukics Ferenc elemzése)
–
Sokan felteszik a kérdést, hogy vajon meddig maradhat Amerika a világ csendőre? Az orosz-ukrán háború, a tajvani konfliktus, a dicstelen afganisztáni kivonulás, a „demokráciaexportra” költött ezermilliárdok nagyvállalatokhoz vándorlása alapjaiban változtatja meg az Amerikai Egyesült Államok viszonyát szövetségeseihez és az egész világhoz. A lelkes támogatók számára úgy tűnik, hogy az elmúlt hónapokban az USA vezető hatalmi pozíciója megszilárdult, de még ők is kénytelenek belátni, hogy valójában óriási átrendeződés vette kezdetét, amely egyben a legújabb kori Pax Americana végét is jelenti.
A „világ csendőre szerep” és az ehhez társult új világrend olyannyira megnövelte az USA fegyveres, politikai és kiváltképpen gazdasági globális hatalmát, hogy elképesztően könnyedén tudta „ráerőltetni” az akaratát a „szabad” világra. Ne feledjük, hogy a Pax Americana annak is volt köszönhető, hogy a világégés két nagyhatalma, Németország és Japán tudatosan, több évtizeden keresztül visszahúzódó, pacifista külpolitikát képviselt, és mint „bűnös nép” mindent megtettek annak elkerülésére, hogy egy esetlegesen félreérthető lépés miatt azonnal a nyomasztó múlttal kezdjék el szembesíteni őket.
Az Ukrajnában folyó háború első heteiben úgy tűnt, a két ország még inkább függőségi viszonyba kerül az Egyesült Államokkal. Az együttműködések erősítése, a szankciós politika közös alkalmazása azt sugallta, hogy az USA újra magára talál, és a csúfos afganisztáni fiaskó után a világ védelmezőjének vezérszerepében betonozza be a Pax Americana eszméjét. Csakhogy történt valami, ami alapjaiban változtathatja meg ezt a megközelítést:
Németország és Japán felébredt Csipkerózsika-álmából, és amikor körülnézett, rájött, hogy semmi sem lehet olyan már, mint régen.
Mindkét ország alapjaiban kezdte el átalakítani külpolitikáját, ezzel együtt újraértelmezte pacifista hozzáállását és fegyverkezési stratégiáját is. Ha ezen az úton haladnak tovább (márpedig nincs jele, hogy letérnének róla), akkor éppen az ellenkezője fog történni annak, amit az USA gondolt, és egyrészt gyökeresen fogja megváltoztatni a globális biztonsági és nagyhatalmi erőviszonyokat, másrészt rákényszeríti az Egyesült Államokat saját pozíciójának és szövetségi kapcsolatainak újradefiniálására – írja elemzésében a Foreign Affairs.
A „csipkerózsika” álom akkor „könnyed” igazán, ha ebben a pacifista időszakban ezek a hatalmak az új világrend kedvezményezettjei között érezhetik magukat. Az USA-nak azonban – korábbi hatalmának megtartásához – komoly áldozatokat kell hoznia, és ilyenkor már nem számítanak a „szövetségesek” érdekei.
Japánt és Németországot a háborús sokk ébresztette rá, hogy egyszerre kell taktikáznia egy jelenleg hanyatló (USA) és egy egyre izmosodó nagyhatalommal (Kína) szemben.
Révész Béla szerint az orosz agresszió ellen hozott intézkedések segítenek mind Németországnak, mind Japánnak abban, hogy a kollektív bűntudatot végleg feldolgozhassák: egyre kevesebben élnek már azok közül, akik akár áldozatként, akár elkövetőként részt vettek a világégésben, az orosz agressziót pedig a Nyugat egyöntetűen elítélte, így a két ország „jó ügy mellé állása” segíthet lezárni a „bűnös nemzet” többgenerációs traumáját.
„A fenyegetettség érzése mindkét országban erős. Németország közvélemény-kutatásai már a háború előtt arra világítottak rá, hogy a társadalom nagy része katonai fenyegetettséget érez Oroszország felől. Ugyanez igaz a japánokra is, akik teljes joggal tartanak attól, hogy az Ukrajnában zajló háború agresszív hatással lesz Kína Tajvannal szembeni politikájára. Márpedig ha Kína támadást indít Tajvan ellen, akkor Japán – már csak az ott állomásozó amerikai erők miatt is – automatikusan hadviselő féllé válna.”
Ezeket az állításokat alátámasztja az a tény is, hogy Németország bejelentette: kész kiterjeszteni katonai jelenlétét az ázsiai csendes-óceáni térségben, hogy szembeszálljon Kínával. Németország tavaly 2002 óta először küldött hadihajót a Dél-kínai-tengerre. A német fegyveres erők vezetője szerdán a Reuters hírügynökségnek azt mondta, hogy Berlin kiterjeszti katonai jelenlétét az ázsiai csendes-óceáni térségben, mivel szemmel akarja tartani a kínai erőket a térségben. Eberhard Zorn tábornok elmondta, hogy a Bundeswehr azt tervezi: további hadihajókat küld és több hadgyakorlaton való részvétellel bővíti jelenlétét a térségben. „Így szeretnénk megszilárdítani jelenlétünket a régióban” – mondta. Kijelentette, hogy Németország jövőre csapatokat küld ausztráliai gyakorlatokra, 2024-ben pedig hajóflottát tervez küldeni a régióba.
Szinte hihetetlennek tűnik, de ebben az új helyzetben nem az oroszok, Kína vagy India tűnik az ébredező szövetségeseknek a legfőbb bizonytalansági tényezőnek, hanem az USA. Az orosz-ukrán konfliktus arra is rávilágított, hogy az Egyesült Államok már nem rendelkezik olyan elrettentő erővel, mint korábban.
A „Csipkerózsika álomból” felébredt országoknak megingott a bizalmuk az Amerikai Egyesült Államok erejével kapcsolatban. A németek többsége gondolja úgy, hogy Kína tíz éven belül erősebb lesz, mint az Államok, 60 százalékban pedig úgy vélik, hogy az USA védelmező szerepére nem feltétlenül lehet számítani, és hogy a NATO-ernyő mellett Németországnak ideje a saját védelmi képességeit a lehető legrövidebb időn belül úgy megizmosítani, hogy biztonsága ne függjön csak az USA jóindulatától. Hasonlóképpen gondolkodnak a japánok is.
Az szinte borítékolható, hogy az USA-nak használnia kell megerősödő szövetségeseit a céljainak elérése érdekében; más kérdés, hogy ezek az országok mennyire is lesznek képesek részt venni Amerika elfelejtett és sokak által láthatatlan háborúiban. Az is nagy kérdés, hogy mennyire lesznek képesek a saját lakosságukat felkészíteni arra, hogy elfogadják ezeket az akciókat, vagy hogyan tudják majd – ahogy az Egyesült Államokban szokták – olyan „alacsony szintre vinni” a külpolitikai érdeklődést, hogy ezek az erőfeszítések és a szükségszerűen bekövetkező áldozatok ne „tűnjenek” fel az átlag állampolgárok számára.
Ebben az esetben nekik is végig kell menni az amerikai úton. Az amerikai szakértők egy része szerint az USA olyan birodalmi külpolitikát folytat, amelyből szinte teljesen hiányzik a demokratikus elszámoltathatóság.
A „szabad világban” valójában eddig mindenki az a „jó tanuló” volt, aki mindent elhitt és mindent úgy csinált, ahogy a tanár követelte tőle. Az országok vezetői folyamatosan figyelték az amerikai mintákat (ha már egyszer az a mérvadó) és technikákat. Lassan mindenki elsajátította a megfelelő algoritmusokat. Ezekben az országokban is megtörtént, hogy nagyvállalatok érdekeire épülő politikai struktúrák „leváltották” a népképviseletet.
Erre nem volt szükség egy már jóval korábban „felébredt” hatalom esetében: Törökországban. A NATO második legerősebb hadseregével rendelkező ország kiépítette saját érdekszféráját. Az USA-val egyre inkább feszültebb viszonyt kialakító Erdogan megakadályozott egy ellene szervezett puccsot, és sokáig úgy tűnt, hogy ők lesznek a térség fekete bárányai. Létrejött a Türk Tanács, a török hadsereg számos akciót vezetett Szíriában, Irakban és Líbiában.
2016-banTörökország határozottan védelmébe vette Katart, fő szövetségesét az Arab (Perzsa)-öbölben, amelyet Szaúd-Arábia és szövetségesei a terrorizmus támogatásával és Rijád térségbeli fő ellenlábasához, Iránhoz való közeledéssel vádoltak. Akkor ők voltak az „oroszok”. A globális elit akkor teljesen elfogadhatónak tartotta volna Katar invázióját. A szaúdiak már Katar megszállását tervezték, amikor a törökök hatezer katonát küldtek a térségben 2014-ben létrehozott bázisukra. Ankara egyértelművé tette, hogy egy esetleges szaúdi-katari fegyveres konfliktusba a törökök is be fognak szállni. A szakértők akkor azt mondták, hogy az eseményeknek súlyos kihatása lesz mind Európára, mind Ankara NATO-tagságára.
Erdogan és AKP pártja a katari krízis kitörése után pár óra alatt arra a következtetésre jutott, hogy Katar után Törökország lehet a szaúdiak és a Rijád mögött álló erők következő célpontja. Rijád közben az amerikai „szövetséget” kritizálta, mert sem a jemeni, sem a katari konfliktus során nem állt egyértelműen melléjük.
Katar óriási pénzügyi támogatással hálálta meg a „török testvérek” segítségét, és ma jelenleg ez a két ország az, amelynek befolyása van a tálib kormányra. Ráadásul a törökök egyre nagyobb befolyásra tettek szert a Balkánon.
Óriási a szerb-török barátság, miközben mindenki tudja, hogy a háttérben egy muszlim Nagy-Albánia építése folyik.
Közben az immár „hagyományosan” rendszeresen fellángoló görög-török konfliktus további veszélyeket tartogat számunkra: az EU-n és a NATO-n belül is további feszültségeket is kelthet. A görögökkel a tengeri határokról megegyező egyiptomiak és a franciák is egy oldalon állnak egy másik konfliktusban: Kairó és Párizs szembehelyezkedett Törökországgal Líbiában, ahol Erdoganék támogatják azt a kormányzatot, amely velük már megegyezett a Földközi-tenger keleti medencéjének sorsáról.
Közben Franciaország példa nélkül álló diplomáciai válságba került az AUKUS miatt az Egyesült Államokkal és Ausztráliával, miután visszahívta washingtoni és canberrai nagykövetét. Az Egyesült Államok, Ausztrália és Nagy-Britannia 2021-ben új biztonsági partnerségi szerződést kötött AUKUS néven, és ezzel összefüggésben Ausztrália úgy döntött, hogy nukleáris meghajtású tengeralattjárókat vásárol az Egyesült Államoktól, egyúttal felmondja a Franciaországgal kötött, tizenkét dízel- és elektromos meghajtású tengeralattjáró gyártásáról szóló szerződését. Emiatt Franciaország egy 56 milliárd dolláros szerződéstől esett el.
A franciák eddig is sokszor jártak „külön utakon”, de ettől a pillanattól fogva „tudomásul vették”, hogy az „angolszászok” saját NATO-n törik a fejüket.
Az orosz-ukrán konfliktus azonban máshol is átrajzolja a politikai térképeket. A világ két legnagyobb lakossággal bíró állama, Kína és India régóta vitázik a több mint 3000 kilométer hosszú közös határszakaszáról. A konfliktus még 2020 júniusában eszkalálódott, amikor fegyveres összecsapások során, hivatalos adatok szerint, húsz indiai és négy kínai katona vesztette életét a himalájai Ladakhban. Noha Peking és Újdelhi az eseményeket követően számos katonai tárgyalást folytatott, a szakértők egy része szerint az 1962-es kínai–indiai háború óta nem volt ennyire feszült a helyzet a két ország között. Az ukrán válság kitörése után azonban a két ország kapcsolatában hirtelen példa nélküli javulás állt be. A globális instabilitás csak még több okot ad a két országnak arra, hogy csökkentsék a vitatott határaik mentén kialakult feszültséget.
Vang Ji kínai külügyminiszter tavaszi indiai látogatása során úgy fogalmazott, hogy Kína nem akar egypólusú Ázsiát létrehozni, és elismeri India szerepét a régióban. „Az egész világ Kínára és Indiára figyel majd, ha összedolgozunk.”
A világ csendőre szerep egyre többe kerül az USA-nak. A politikai elit hatalma jóval nagyobb, mint a világ térségeiről szerzett geopolitikai ismerete. Ez azt eredményezi, hogy egyre több hibát követnek el, ami növeli a bizalmatlanságot a washingtoni adminisztrációval szemben.
Valójában csak három ország van a világon, amelyet az USA nem támadott meg, amelyben nem hajtott végre katonai műveletet, vagy soha nem látott amerikai katonai jelenlétet: Andorra, Bhután és Liechtenstein.
Christopher Kelly amerikai és Stuart Laycock brit történész az „Amerika előretörése: avagy hogyan támadtunk meg vagy vonultunk be a Föld szinte minden országába” (America Invades: How We’ve Invaded Or Been Militarily Involved With Almost Every Country on Earth.”) című könyve szerint az Egyesült Államok az Egyesült Nemzetek Szervezete által elismert 193 ország közül 84-et megszállt vagy megtámadott, és 193-ból 191-ben volt katonailag érintett.
A Föld országainak elképesztő 98 százalékát érintette a „csendőri” szerep. A Pax Americana az utolsókat rúgja, és vele együtt sírba száll a globalizáció is. Folyik a világ befolyási övezetekre való újrafelosztása.
A korábbi „globális munkamegosztási rendszerek”, a bolygóra méretezett együttműködések és ellátási láncok meg fognak szűnni. Ebben az „új világrendben” a „közepes” hatalmak számára nyílnak ki a lehetőségek kapui, és a kis országoknak be kell látniuk, hogy sürgősen szövetséget kell kötniük a körülöttük lévő kisebbekkel, hogy elérjék azt a 70-100 milliós lakosságnagyságot és gazdasági potenciált, ami lehetővé teszi számukra az önálló célok meghatározását és beteljesítését.
