A SZABADSÁG SZÖVEDÉKEI – Egy találkozás története (Deli Mihály szabadverse)
A SZABADSÁG SZÖVEDÉKEI
(egy találkozás története)Egy professzor mellett ülök a repülőn
Mint egy kellemes szobában, ebéd után
De akár a zuhanás előtti percekben
Emberek vagyunk –
ő, a díjakkal elismert zseni
én ’Egy János’
(a füstölgő roncsok közt mindegy
de akár szerencsésen megérkezve is)
A jegyzeteit tanulmányozza, ír, firkál, áthúzza
Én a felhőket, s a mélyben, a kisimult tájat nézem
Ásványvizet kér, nekem a mentes víz is megfelel
Két nappal ezelőtt láttam a TV-ben
Biológus, többet nem tudok róla
Nem zavarjuk egymást, nem akarunk beszélgetni
Talán egy előadásra, vagy kongresszusra utazik
Én a nagynéném hagyatéki tárgyalására
Örököltem egy házat Írországban
Eladjam? Kiadjam? – még nem döntöttem
Majd kiderül, ha ott leszek
A fényképek alapján úgy tűnik, nem egy kacsalábon forgó palota
de nem is valami vályogviskó
Jómódú villa, nagy parkkal
A professzor átnéz rajtam, ki az ablakon
Megkérdezi, merre járunk
„Hollandia körül” – válaszolom
Mosolyogva bólint
„Akkor még van idő” – mondja
Hümmögök, beleegyezően biccentek
(Idő? Mire? Nyolcvan perc relatív szabadság?)
A repülő hajtóművei melegen
biztonságosan zúgnak a derült ég végtelenében
Futólag belelesek a papírjaiba
Csupa képlet, ákombákom rajzok, széljegyzetek, krikszkrakszok
Magamban felderülök: egy zseni világmegváltó jegyzetei
Később előveszem az írországi hagyatéki értesítést
századszor is átolvasom
Aztán a nagynéném utolsó levelét
Húsz éve egyedül élt
Férje igazságügyi orvos szakértő volt
(gyilkosságok áldozatait preparálta)
Gyermekük nem született
Engem kicsit a sajátjának tekintett, de amikor kitelepült
a távolság miatt meglazult a kapcsolatunk
Azért rendszeresen leveleztünk
Egyszer, még a régi házukban meglátogattam őket
Ők meg kétszer voltak nálunk
A stewardess kedvesen kínálgatja a jellegtelen elemózsiát
de sem a professzor, sem én nem kérünk belőle
Amikor a hátunk mögé kerül, a professzor rám kacsint:
„A popsijába szívesebben beleharapnék”
Annyira szokatlan és váratlan a kiszólása
hogy önkéntelenül visszakacsintok
És mintha a stewardess popsija
és az ő jegyzetei harmonikus összhangban lennének
lazán belemerül a képleteibe
A nagynéném szellemesen kalligrafikus
lendületesen „kiírt” soraiban gyönyörködöm
„Tiéd lesz mindenem, csak nehogy előbb halj meg, mint én
Remélem több lesz ez, mint holmi kuncogó garas”
Mire célozhat? – mélázok
Már Anglia felett járunk, amikor a professzor elalszik
Jegyezeti lecsúsznak a lábunk alá
Ügyetlenkedve összeszedem, nehogy fölébresszem
Egybehajtom, és az előtte lévő ülés hátlapjára szerelt hálócskába
a prospektusok közé nyomom
Amikor magához tér, odamutatok
„Leestek a papírjai” – mondom
Kihúzza a tasakból, kihajtja, de egy írországi reklámlap bukkan elő
Játékosan felnyög:
„Hahh! No lám! …Járt már Dublinban?” – kérdezi
„Igen, egyszer” – válaszolok
„Kedves hely”
„Igen, szerintem is”
„Képzelje, azt álmodtam, hogy lezuhantunk
és csak a stewardess meg én éltük túl
és ahogy a roncsok között konstatáltuk túlélésünket
a stewardessünk, mint valami desszertet
tálcán nyújtotta a jegyzeteimet
Hahh! – mondja nevetve, és ingatja a fejét: – Mit jelenthet ez?!”
„Nem vagyok egy álomfejtő
de nyilvánvalóan a gép, a stewardess, és jegyzetei
rejtélyes összefüggésben lehetnek egymással
Ez ugyan a körülmények miatt természetesnek látszik
mégis van benne némi misztikus-pszichológiai vonatkozás
Egyfelől a repülés mindig hordoz magában sorsszerűséget
(vagyis incselkedést a halál és a túlélés határmezsgyéjével)
Másfelől a stewardess popsija igényelné a hölgy megismerését
(legalábbis a szexualitás egyoldalú ingerének miértje miatt)
Harmadrészt a jegyzeteiről volna szó
(azaz összefüggésbe hozhatók-e valamilyen szinten
a popsi, az élet és a halál ’szent hármasságával’?)
Röviden talán ennyi, már ha botcsinálta álomfejtésemre kíváncsi…
De valószínűleg nem kell túl agyafúrtnak lennünk hozzá
Egy: ha megérkezünk volt egy jó utunk
Kettő: ha lezuhanunk, egy pillanat alatt megoldódik minden
Három: a popsi az ilyen esetek többségében nem szokott összejönni
(marad a kéjes fantáziálás, a »leredukált« kompenzálás)
Négy: a legbiztosabb pont még mindig a jegyzeteiben rejlik
(bár nem tudom, mit jelentenek
de feltételezem, valami megfogható dolog szellemi előkészítése)
Ja, és nem hagyható ki:
mindez Írország ölelő vonzásában bonyolódik”
„Elismerésem – mondja derűs grimasszal
A kép összeáll
Valahogy minden összefügg
Kiderül, hogy az esetlegességek
ismeretlen okok érintkezése folytán összetartozhatnak
A kérdés csak az, hogy ez az összetartozás mélyreható-e
vagy csupán impresszionisztikus?
Azért mindenképpen figyelemre méltó
Ráadásul, már elnézést a bizalmaskodásért, kihagyta önmagát:
Mit keres Írországban?”
„Elhalálozott nagynéném rám hagyta a házát
az örökséget jövök elintézni” – mondom
„Hm, ez szinte kakukktojás” – húzza össze a szemöldökét
„Félek, mire megfejthetnénk, leszállunk, és elválnak útjaink” –
tárom szét a tenyerem
„Ha gondolja, cseréljünk névjegyet, érdekes ügy” – így ő
„Igen, minden »ügy« érdekes lehet – folytatom
Ráadásul nagynéném utolsó levelében jelezte
hogy örökségem meglepetést tartogat…”
„Na hoppá!” – kuncog
„Nem pénz, vagy ilyesmi, több, valami meglepetés
Vajákos asszony volt”
„A sorsszerűség és a »szabad akarat« nevében…!” –
nyújtja a professzor a vizitkártyáját
Cserélünk hát
Lassan készülődünk a leszálláshoz
Bekapcsoljuk az öveket és többet nem beszélünk
A csomagkiadónál még egyszer összenevetünk, kezet fogunk
Mindketten azt érezzük
(legalábbis egyelőre) izgatottan várjuk az ismételt találkozást
A professzort fotósok, újságírók várják, közrefogják, szinte eltapossák
Én a csarnok kijárata felé igyekszem, hogy taxit szerezzek
A forgatag közepén egy csinos nő áll
kezében magasra tartott tábla, a nevemmel
(a „János”-t veszem észre először, nem is a nőt)
Szóval engem is várnak
Nahát, nagy titkok, meglepő dolgok vannak készülőben
Még tekergetem a nyakam, vissza-visszanézek
A professzor energikusan húzza magával a fontoskodó sleppet
Persze, semmi közöm az előadásához
tán nem is értenék belőle semmit
Neki meg sem hozzám, sem a nagynénémhez nincs semmi köze
Úgyhogy találkozásunk, a szimpátia hangulatán kívül
kevés tanulságot hordoz
Mégis, így röptében, alig-alig kibogozható vonzás van köztünk:
a kötelezettségeink szorításából elillanó egymásra csodálkozás
amely hasonlatos a szabadságérzet hamiskás kalandjához
Ha csak el nem halványul idővel
illetve el nem veszítjük egymás névjegyét
Ahogy a szabadság is ölelve ül a lelkünkön
Vagy forgat, míg el nem szédülünk
Majd észrevétlenül elillan
és csalódott reménnyel robotolhatunk utána
Már amilyen konzervatív, azaz felelősségteljesen szabadlelkű
maradt még mindig az ember…!
(appendix)
Keresd a szabadságot
Vigyázz, nehogy elszökjön
Egymás rabjai vagytok
A kép forrása: itt.