top of page

Ágyútöltelék-demokrácia és a szakralitás (Vukics Ferenc jegyzete – Deli Mihály versével)




Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.” – Illyés Gyula: A jövendő magyar


A nőnek életet kell adni, a férfinak az életét. Évezredes szabály ez. Elődeink pontosan tisztában voltak azzal, hogy áldozathozatal nélkül nem működik az élet körforgása sem. Áldozatot hozni azonban szakrális cselekedet is. Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberi életet megismételhetetlen ajándékként kaptuk a Teremtőtől, és nemcsak azt kell alaposan átgondolnunk, hogy mikor adjuk életünket nemes célokért, hanem azt is, hogy mire is használjuk a nekünk rendelt napokat. „Egy nap a világ, világosságtól az éjszakáig tart” – mondták annak idején az öregek. Néhány nemzedékkel ezelőtt még mindenki tisztában volt azzal, hogy pontosan ezért sem lehet haraggal, befejezetlenül hagyott munkával lefeküdni. Az édesanya vállalása, hogy új életnek ad teret, arra vigyáz, szeretgeti, ápolja, gondozza, éppúgy szakrális cselekedet, mint az édesapának a családjáért végzett eltökélt munkája.


A szomszédunkban zajló háborúban harcoló ember mindegyike is valamikor egy édesanya és egy édesapa szeme fénye volt, a legszebb kisgyermekek, aki erre a Földre született. A belső-somogyi öregek szerint a Jóisten mindig pontosan tudja, hogy hol is romlott el a világ, és el is küldi a gondokra a megoldásokat: a gyermekeket. Már csak az a kérdés, hogy mi látjuk-e bennük ezt a felfoghatatlan ajándékot, vagy elrontjuk őket, és nem tudják beteljesíteni a küldetésüket. Bizton állíthatom, hogy azok az emberek, akik most a szomszédos országban egymás gyilkolják, nem a valódi küldetésüket teljesítik.


Lehet harcolni nagy, magasztos ügyekért, de egy ügy csak akkor lehet nagy és magasztos, ha az emberek a saját jószántukból állnak mellé és maguk hozzák meg azt a döntést, hogy akár az életüket is áldozzák érte.

Az önként vállalt emberi áldozathozatal teszi naggyá és magasztossá. Fordított eset nincs. Minden más esetben ez egy ugyanolyan arcátlan és kegyetlen gyilkos cselekedet, mint valakit a vagyonáért megölni.

A világ azonban mindig túl bonyolult és nem túl megértő. Ez azonban nagyrészt annak köszönhető, hogy a „világ”, amelyben most élünk, nélkülöz bennünket. Hiába vannak a humánusan gondolkodó emberek, ha nincs hatásuk a körülöttük lévő társadalomra. Még inkább igaz ez akkor, amikor minden korábbi igazságunkat megkérdőjelezik.


Ma már az utcaképp megszokott elemévé válnak azok a fiatal nők, akik „az én testem, az én döntésem” feliratokat magasba emelve kántálják, hogy „takarodjatok a méhemből”. Érdekes volt látni ugyanezeket a csoportokat, amikor a szomszédban zajló háború kapcsán új feliratokat gyártva követelték a több fegyvert és támogatást Ukrajnának. „Leopárdokat! Leopárdokat!” – hangzott az új jelszó szerte Európában, majd pedig megdöbbenve tapasztalhattuk, hogy a nőjogi szervezetk üdvözölték, amikor egyes országok vezetői bejelentették, hogy újból gondolkodnak a sorkatonaság és a nők kötelező katonai szolgálatának elrendelésén.


Hiába kerestük ezeket a csoportokat, amikor az erőszakos sorozás ellen fellépő édesanyák tüntettek. Ilyenkor cserben hagyja őket sajátos logikájuk. Akkor ugyanezt (az én testem, az én döntésem) kántálhatnák azok a férfiak is, akiket akaratuk ellenére ragadnak el a sorozótisztek családjuk mellől, és sokszor érdemi katonai kiképzés nélkül hajtanak ki a harctérre, hogy működtessék a szomszédban meghonosodott „ágyútöltelék- demokráciát”.


Egyes jogértelmezések szerint az öntulajdon, a saját test feletti tulajdon fogalma, amely a személy testi épséghez való erkölcsi vagy természetes jogaként fejeződik ki, azt jelenti, hogy bárki a saját teste kizárólagos irányítója lehet. Természetesen beleértve az életét is, ahol az "irányítás" bármilyen fizikai beavatkozás gyakorlását jelenti, a "kizárólagos" pedig azt, hogy magában foglalja a jogot, hogy más embereknek az irányítás tilalmát érvényesítse. Az öntulajdon központi gondolata számos, az individualizmust hangsúlyozó politikai filozófiában, például a libertarianizmusban, a liberalizmusban és az anarchizmusban is megjelenik. Ezen elvek követői szerint a tulajdonjog definíciója magában foglalja annak kifejezett tilalmát, hogy más emberek egyidejűleg ugyanazon erőforrás felett tulajdonjogot követeljenek. Így biztosított a jog, hogy a saját testet bármilyen önkényes módon ellenőrizhessék vagy beavatkozhassanak.


Ha ez így van, akkor már csak az a nagy kérdés, hogy milyen ideákból indulnak ki azok az önmagukat „liberálisnak” mondó emberek, akik ennek az elvnek az ellenkezőjét hirdetve egyetértenek azzal, hogy az ukrán, vagy az orosz államnak kizárólagos joga van a saját állampolgárainak az élete felett rendelkezni. Csak sorozni kell…


William Norman Grigg szavaival élve, "a sorkatonaság vitathatatlanul azon a feltételezésen alapul, hogy minden egyes egyén az állam tulajdona, amelyet fel kell áldozni, ha az államot irányítók úgy ítélik meg, hogy ez szükséges a védelmük érdekében".


Connor O'Keeffe néhány nappal ezelőtt arról írt, hogy idén január 27-én volt ötven éve, hogy az Egyesült Államokban hivatalosan felfüggesztették a sorozást. O’Keeffe szerint óriási eredmény, hogy Washington „hiperagresszív” külpolitikája ellenére már fél évszázada nincs sorkatonai szolgálat.


„Az ukrajnai háború azonban alaposan megmutatja nekünk azt, hogy milyen a sorkatonaság napjainkban. Mindkét fél ahhoz folyamodott, hogy a lakosság egy részét arra kényszerítse, hogy életét kockáztassa a kijevi és moszkvai rezsimek érdekeinek szolgálatában. Már magának ennek a ténynek aggasztó hatást kellene gyakorolnia az öntulajdonjog minden támogatójára.”


„A Szovjetunió bukása után mind Ukrajna, mind Oroszország továbbra is megkövetelte a férfi állampolgároktól a katonai szolgálatot, bár az időtartamot fokozatosan két évről egy évre csökkentették. Viktor Janukovics ukrán elnök 2013-ban eltörölte a sorkatonaságot. A megbuktatása után kevesebb mint egy évvel később a Nyugat által támogatott új ukrán kormány visszaállította a sorozást, és a férfiakat arra kényszerítette, hogy harcoljanak a kelet-ukrajnaiak ellen, akik nem akartak az új kijevi kormány fennhatósága alatt élni. Miután aktív katonaként letöltötték az idejüket, az ukrán sorkatonák tartalékos státuszban maradtak, és 55 éves korukig visszahívhatók voltak.


A 2022. februári invázió kezdetét jelző első orosz légicsapások után néhány órával Volodimir Zelenszkij ukrán elnök statáriumot hirdetett, behívta a tartalékosokat, új katonákat sorozott be, és megtiltotta a 18 és 60 év közötti férfiaknak, hogy elhagyják az országot.”


Sokszor hangoztatott érv, hogy az orosz kormányzat börtönviselt embereket használ fel az ukránok elleni harchot, de arról már kevesebb szó esik, hogy Zelenszkij is engedélyezte a harci tapasztalattal rendelkező elítéltek "szabadon bocsátását", hogy megerősítsék a kijevi erőket. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sorozást a büntetés új formájaként is alkalmazzák. A kijárási tilalom megszegésén, nyilvános helyen történő szeretkezésen, utcai verekedésen kapott s a rendőrség által őrizetbe vett férfiaknak a behívólevelet adták át. Valójában kiterjesztett halálbüntetést szabtak ki a a korábban szabálysértésnek számító cselekedetekre is.


Az orosz sorkatonák sorsa a Szovjetunió bukása után az ukránhoz hasonlóan alakult. A férfiak kötelező katonai szolgálatának időtartamát 2008-ban egy évre csökkentették. Vlagyimir Putyin orosz elnök pedig még 2019-ben is kifejezetten a sorkötelezettség eltörlése mellett foglalt állást.


De akár őszinte állásfoglalás volt, akár nem, ezek az érzések és meglátások ma már eltűntek. Röviddel a februári invázió után Oroszország megtartotta a tavaszi sorozást, és 134 500 embert vonultatott be. Az orosz kormány azt állítja, hogy a besorozott katonákat csak azért mozgósítják, hogy az önkéntes és szerződéses katonákat helyettesítsék a bázislaktanyákban.


Ma, több mint egy évvel az invázió után, Ukrajna egyre inkább a sorkatonákra támaszkodik, mivel veszteségeik egyre nőnek. A közelmúltig a tisztviselők csak a lakcímre tudták eljuttatni a behívókat. Néhányan úgy találták, hogy el tudják kerülni az idézést, ha távol maradnak a hivatalos címüktől.


Az új szabályok lehetővé teszik a sorozótisztek számára, hogy felkutassák az új sorköteleseket, bárhol is tartózkodjanak. A férfiakat bárhol megállíthatják az utcán, és azonnal is elvihetik őket a kiképző bázisokba. Mivel kevés kivétel van a jogosultság alól, sokan a zöldhatáron menekülnek, vagy az erdőkben, pincékben bujkálnak. A frontról érkező hírek eljutnak az otthonokba is.

Sok ukrán férfi félti a biztonságát, mert tisztában van azzal, hogy a sorkatonák mindig rosszabb felszerelést és rosszabb kiképzést kapnak, mint az önkéntes erők, mielőtt harcba küldik őket. Ők a feláldozhatók. Senki sem kérdezi tőlük, hogy mi az ő személyes döntésük.

Oroszországnak is gondot okozott az új sorkatonák felkutatása.

A Kreml most új digitális felültet használ.

Minden alkalmas férfinak egy online kormányzati portálon keresztül kell regisztrálnia. A behívó értesítéseket elektronikusan küldik ki, és azonnal "kézbesítettnek" tekintik, ami azt jelenti, hogy a férfinak azonnal jelentkeznie kell a helyi toborzóirodában.


Nemrégiben az Ukrán Védelmi Minisztérium közölte, hogy csak a területi toborzási és szociális támogatási központoknak van joguk bejelentést tenni egy frontvonalon bekövetkezett halálesetről. A parancsnokok, a bajtársak, az alakulatok hivatalos oldalainak tilos adatokat közzétenni, hozzátartozókat tájékoztatni. Ukrajnában meghalni is csak „hivatalosan” lehet. Tartanak attól, hogy „adathalászok” összegyűjtik a nyilvános információkat és tájékoztatják a lakosságot, hogy valójában mennyi elesett katonájába is kerül Ukrajnának ez a háború.


Ella Libanova, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia M. V. Ptuha akadémikusról elnevezett Demográfiai és Társadalomkutató Intézet igazgatója szerint nemcsak a fronton elesett és megsebesült katonák okoznak katasztrófát Ukrajna számára, hanem a külföldre távozott emberek is.


Katasztrofális a helyzet az ukránok külföldre távozásával, mert többnyire fiatal nők hagyták el az országot, akiknek a többsége felsőfokú végzettséggel rendelkezik, ami azt jelzi, hogy Ukrajna veszít képzettségi potenciáljából – jelentette ki múlt hét csütörtökön Libanova az rbc.ua hírportálnak adott interjújában.


Ukrajna vezető demográfusa elmondta:


„Még akkor is (baj lenne – vb.), ha 2 millióan mennének el. Közülük, mondjuk, egymillió nagyrészt felnőtt és többségében nő. És ha még sokáig tart a háború, akkor nem tudom, hol lesz a családegyesítés: Lengyelországban vagy Ukrajnában. Nem tudom, ki hova megy.”


Libanova elmondása szerint a legtöbb család össze fog jönni, nem pedig szétválni. De a nagy kérdés az, hogy pontosan hol fognak újra egyesülni, és hány nő viszi külföldre a férfiját, amikor elmehet.


„Másodszor, demográfiai katasztrófának tartom, mert főleg fiatal, 40 év alatti, gyerekes nők mennek el. A demográfiai öregedés meglehetősen intenzív folyamata, ami már Ukrajnára korábban is jellemző volt, most jelentősen fokozódik, mert a fiatalok elmennek. Ukrajna jelentősen növeli a munkaképes lakosság terheit” – mutatott rá.


A szakember azt is elmondta, hogy a távozó nők 70%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezik.


„Legalábbis 2022 tavaszának abban a legszörnyűbb időszakában többnyire kijeviek és harkovi, magas iskolai végzettségű nők távoztak. Általában a háború elől menekülők 90%-a városlakó. A falusiak nem menekültek külföldre. Azokkal, akik elmentek, elveszítjük a képzettségi potenciált” – jegyezte meg.


A demográfus ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy


„azok a nők, akik megszokták, hogy valaki – apa vagy férj – háta mögé bújjanak, nem mentek külföldre, hanem az aktív és önellátó, saját erejükre támaszkodó nők mentek el.” „És most elveszítjük őket. Ezek a veszteségek arányosak az aktív harcok időtartamával. Minél tovább tart a háború, annál több nő és gyermek alkalmazkodik a külföldi élethez.”


Simon Rita kárpátaljai újságírónő egy másik fontos problémára is felhívta a figyelmet Széljegyzet: Hol vannak a férfiak? c. írásában:


Férfi egy órára – akad meg a szemem az egyik oszlopra ragasztott hirdetésen. Már ilyen is van? – gondolom mosolyogva. Eszembe jut, néha nekem is milyen nagy szükségem lenne egy férfira, és épp egy órácskára elég is lenne… Közelebb érve a papírlaphoz látom, a férfi szó idézőjelbe van téve, a telefonszám alatt a kisbetűs rész részletezi, hogy a „férfi” megjavít bútort, zárat, vízvezetéket, elektromos eszközöket. Na, pont erre gondoltam én is! A csap már hónapok óta csöpög, a konyhában be kellene húzni néhány csavart, a bejáratnál ki kell cserélni a mennyezeti égőket és még sorolhatnám az ilyen „apró-cseprő” dolgokat, amelyek közül néhányat egyébként már a többéves egyedülélés után én is elvégzek, de azért mégis jobb, ha az ilyesmit a férfi végzi. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha ezt nem Kárpátalján írnám le, hanem valahol Nyugaton, akkor biztosan szóvá tennék, hogy ezzel is csak mélyítem a nemek közti egyenlőtlenségeket, pedig önálló, független nőként igazán távol áll tőlem az ilyesmi).


Hogy vidékünkön hiány van a jó szakemberekből, már régóta tudjuk, hiszen egyre nehezebb efféle munkára embert találni. De eddig még legalább ott, ahol otthon volt a családfő, amit tudott, megbütykölt. Viszont most… Szinte minden második házból hiányzik a férfi. S az, hogy ilyen „szolgáltatás” is elérhető már, csak még inkább alátámasztja azt, hogy mekkora űr keletkezett a férfiak harctérre/külföldre távozásával. Az asszonyok itthon mindent magukra vállalnak, amit csak tudnak, „európaibbakká válnak” azzal, hogy már nem csak a gyereknevelés és a konyhai sürgés-forgás marad rájuk, hanem a háztáji gazdálkodás fenntartása, a kaszálás, a szüretelés, a metszés, a szerelés, a kocsi szervizeltetése, és még sorolhatnánk… Nincs ez így jól. A férfiak sem érzik jól magukat, az asszonyok sem bírják a terhelést. Mi a megoldás? Erre mindenki tudja a választ. Viszont mivel arra, amire gondolunk, egyelőre nem sok esélyt látni, ezért alternatív megoldásokhoz folyamodunk. Ami olyan, mint a „férfi” egy órára szolgáltatás – nem az igazi.


Az USA nemrégiben azzal vádolta a brazil elnököt, hogy "orosz és kínai propagandát ismételget", amiért a Kijevet felfegyverző országokat a béketárgyalások szorgalmazására szólította fel. Egy nemrégiben tett kínai látogatása során Lula azt mondta, hogy az USA-nak fel kellene hagynia az ukrajnai háború "bátorításával", és "el kellene kezdenie beszélni a békéről". A múlt héten Portugáliában Lula ismét béketárgyalások megkezdésére szólította fel a harcoló feleket.


"Nem vagyunk a háború mellett. Mi békét akarunk"mondta Marcelo Rebelo de Sousa portugál elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatóján.


"Oroszország nem akar leállni, és Ukrajna sem akar leállni. És ha nem beszélünk a békéről, akkor hozzájárulunk a háborúhoz".


„Brazília nem akar részt venni a háborúban, Brazília egy olyan csoportot akar találni, akik hajlandóak egy kis időt tölteni azzal, hogy beszéljenek mindazokkal, akik hajlandóak békét teremteni."


A Teremtőnek azért még vannak szövetségesei Magyarországon, a Vatikánban és Brazíliában…


Arra az esetre, ha a nagy rohanásban a tisztelt olvasó eltévedt és valami kézzelfogható magyar cselekvés körvonalait szeretné már látni, Illyés Gyula: A jövendő magyar c. írását adnám támpontul!


„Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené. Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.


A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.


Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.


A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.


Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.


Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.”


A még életében Európa-szerte „Magyar Marsnak” nevezett Zrínyi Miklós, a sok csatát megélt költő, hadvezér és politikus így vélekedett a haza helyes szolgálatáról:


„Szép és dicső dolog a hazáért meghalni. Még szebb a hazáért élni!” Ha a Szigeti veszedelem költőjének nevét halljuk, valami megmagyarázhatatlan bizsergés indul el bennünk. Mintha a hazaszeretet testesülne meg előttünk. Ez az ember erőszakkal senkit sem akart maga mellé állítani…


Batsányi János így ír erről 1783-ban a Biztatás c. művében

A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, Ügye mellett önként s bátran bajra menni, Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni, S minden áldozatra mindenha kész lenni – Barátom! oly dolgok, melyek az embernek Dicsőség mezején oszlopot emelnek, S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek) A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.


A nőnek életet kell adnia, a férfinak az életét. Mindketten saját belátásból és saját akaratból jutnak el odáig, hogy áldozatot hozzanak a jövő érdekében. Ha ezt a tanítást megértjük, akkor „a férfi egy órára szolgáltatást” nem kell majd megérnünk.



 

KATONÁK (anziksz) – DELI MIHÁLY verse

Már és még béke van

De készültség / ’front’ a szívben

Nevetés, virág, integetés

Meg egy utolsó pohárka

Ugorj, indul a vonat

Ne félj, férfi leszel

A fél lábad, a fél életed benne

Még nem tudod, milyen az

Majd megtapasztalod

Ölel a haza

Itt fogunk várni

A parancs, az parancs, ne gondolkozz

Vicsoríts és röhögj

Valaki győzni fog

Talán te

Romok, csontok, füst

Ha megéred, együtt mulatunk

Lesz egy nagy történeted

Megszokod, hogy nincs füled, ujjad, jobb lábad

Nem lehet megúszni

Már és még béke van

Rándít a vonat, kispofám

Minden oly kerek

Eleje van, közepe és vége

Aztán újra!

Nem fogyhat el a haza

Te, meg ez az egész dolog

(hiába múlnak az évek)

gyanúsan ugyanarra hajaz:

élni, ölni, ugyanaz





383 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg