Amerika: egy elveszett nemzet (Paul Craig Roberts jegyzete)
- dombi52
- szept. 25.
- 5 perc olvasás
Eredeti cikk:
America: A Lost Nation, Paul Craig Roberts, September 24, 2025
Írásokban, interjúkban és podcastokban (világhálós műsorokban) már több alkalommal kifejtettem, hogy az amerikai elnöknek alig van több, mint névleges ellenőrzése a kormányzat politikája felett.
Ez részben annak következménye, hogy a liberálisok létrehozták a hatalmas méretű amerikai kormányt, amely messze eltér az alapítók szándékától. A kormány túl nagy ahhoz, hogy bárki is lépést tudjon tartani vele, függetlenül attól, hogy milyen mesterséges intelligencia eszközök állnak a rendelkezésére.
De az elnök hatékonyságának hiányát elsősorban a politikai kinevezettek ösztönzői okozzák.
A kormány több száz elnöki kinevezett – helyettes államtitkárok, alállamtitkárok és államtitkárok – kezében van, akiknek kinevezését a szenátusnak kell jóváhagynia, és ezáltal életre szóló „tiszteletreméltó” címet kapnak. Mi pedig „tisztelt államtitkár úr” megszólítással illetjük őket.
Az államtitkár-helyettes nem a miniszter asszisztense. Az államtitkár-helyettesek elnöki kinevezettek. Ők a kormányzat legbefolyásosabb tagjai, mert a szövetségi minisztériumok nekik tartoznak beszámolással. Így az államtitkár-helyettesek ellenőrzik az információáramlást a kormányban.
Az amerikai kormány mindenben részt vesz – egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, nyugdíjak, munkakörülmények, kibocsátások, közlekedés, kommunikáció, műsorszolgáltatás, mezőgazdaság, stb. Törvényeket fogadnak el és rendeleteket hoznak, amelyek egyesek javát szolgálják mások rovására. Egyes iparágakat és vállalatokat kimentenek a nehézségekből, másokat nem.
Az elnök által kinevezett személyek ösztönzője az, hogy azoknak az érdekcsoportoknak szolgáljanak, amelyek a legjobban elősegítik karrierjüket.
A kormányzatnak lehet külpolitikája, egészségügyi politikája stb., de
a valódi politika az lesz, amelyet azok a lobbik támogatnak, amelyeket az elnök által kinevezett személyek támogatni kívánnak.
A lobbik és az elnöki kinevezettek ezután a médiában népszerűsítik ezt a politikát, és az a kormány politikájává válik.
Előfordul, hogy – nem vizsgáltam, milyen gyakran – olyan elnököt választanak meg, akinek az elnöki poszton túlmutató ambíciói vannak. Lehet, hogy valamit meg akar reformálni, vagy valami újat bevezetni. Ha programja nem fenyegeti a hatalmas érdekeket, akkor sikerrel járhat. A háború elkerülése azonban nem egy olyan program, amely sok sikert arat, és ma még kevésbé.
Eisenhower elnök 1961-ben figyelmeztette az amerikaiakat, hogy az amerikai katonai-ipari komplexum annyira hatalmassá és meggyökeresedetté vált, hogy fenyegetést jelent az amerikai demokráciára. Nem katonai puccsra gondolt. Arra gondolt, hogy az amerikai külpolitika kikerül a választók és képviselőik kezéből.
A Reagan-kormányban Reagan elnök kinevezett pénzügyminiszter-helyettessé. Reagan a stagfláció ellenszerének a kínálati oldali politikát választotta, amelyet én dolgoztam ki Kemp képviselő és Roth szenátor számára – a Kemp-Roth-törvény –, és a kongresszusi munkatársaként megtanítottam a republikánusoknak, hogyan kínálják fel a kínálati oldali megközelítést alternatív fiskális politikaként. Reagan úgy gondolta, hogy mivel ez az én politikám volt, kevésbé valószínű, hogy eladom, mint néhány wall street-i kampánytámogató.
A nyomás, hogy eladjam Reagan gazdaságpolitikáját, hatalmas volt. Ha nem szolgáltam volna kiemelkedően a kongresszusi stábban, és nem kerültem volna be a kormányba a Wall Street Journal-tól, ahonnan visszavághattam azoknak az ellenfeleknek, akik más médiumokat használtak ellenem, Reagan adótörvénye soha nem jutott volna ki a kormányából.
Az elnöki kinevezettek úgy tudják összeegyeztetni a magánérdekeket anélkül, hogy elárulnák az elnök politikáját, hogy az elnök politikáját a lobbik politikájához igazítják, mint egy sikeres kompromisszumot, amely mindkét érdeknek szolgál. A média segít abban, hogy az elárulást mindenki számára előnyös kompromisszumként tálalja, még akkor is, ha az nem oldja meg a politikai problémát.
Úgy gondolom, hogy Reagan elnök kabinetfőnöke, Jim Baker, George H. W. Bush alelnök fő munkatársa magyarázta el, milyen könnyű lenne mindannyiunknak sikeresnek lenni, ha figyelembe vennénk a Wall Street-i, gazdaságilag tudatlan ostobák félelmét, hogy Reagan adócsökkentése növelni fogja a hiányt, inflációt okoz, emeli a kamatlábakat, és tönkreteszi kötvény- és részvényportfóliójuk értékét. Csak annyit kellett tennünk, hogy a 30%-os marginális adókulcs-csökkentést 5%-osra csökkentjük. Ezzel „győzelmet” arattunk volna anélkül, hogy felidegesítettük volna a Wall Streetet. Valaki azt javasolta, hogy a pénzügyminiszter-helyettesnek az utolsó dolog, amit tennie kell, az, hogy felidegesítse a Wall Streetet, mert akkor oda a karrierje és a milliós jövedelme. Elmagyaráztam, hogy az adókulcsok 5%-os csökkentését az infláció semmissé tenné, és nem lenne politikai hatása. Jim Baker nem látta be a megjegyzésem fontosságát, mert őt a látszat érdekelte, nem az eredmény. Ha a kérdést adócsökkentés kontra adócsökkentés nélkül keretbe foglaljuk, akkor az 5%-os csökkentés győzelem lenne, amellyel a Wall Street is meg tudna békélni.
A megbeszéléseken elmagyaráztam, hogy a mi feladatunk a stagfláció gyógyítása, nem pedig a Wall Street tudatlanjainak megnyugtatása. De ez nem tetszett azoknak, akik a „Wall Street megmentését a voodoo közgazdaságtanból” a gazdagsághoz vezető útnak tekintették. Nem adtam fel. Az ebből fakadó vitát itt írtam le:
Reagan terve az volt, hogy miután rendbe hozta a gazdaságot – amiért első ciklusát a gazdaságpolitikai programjának elfogadtatásával kezdte –, a második programpontját, a hidegháború befejezését, a szovjet gazdaság meggyengítésével, fegyverkezési versennyel valósíthatja meg. Reagan nem igazán szándékozott fegyverkezési versenyt indítani, ahogy Trump sem szándékozik bevezetni a magas vámokat, amivel fenyegetőzik. Ez csak egy fenyegetés volt, hogy eredményt érjen el. Reagan úgy gondolta, hogy mivel a szovjeteknek nincs gazdasági erejük a fegyverkezési versenyben, a fenyegetés tárgyalóasztalhoz ülteti őket, és a hidegháború véget érhet.
Ezúttal a probléma az amerikai katonai/biztonsági komplexum volt, amely nem akarta elveszíteni rendkívül jövedelmező szovjet ellenségét. A CIA közölte Reagan elnökkel, hogy hiba lenne fegyverkezési versenyt kezdeni a szovjetekkel, mert ők nyernének. Reagan megkérdezte, hogy egy kisebb, tönkrement gazdaság hogyan nyerhetne egy nagyobb, jól működő gazdaság felett. A CIA azt válaszolta, hogy a Szovjetunió tervgazdálkodást folytat, és a gazdaság összes erőforrását a hadseregbe tud fektetni, míg Reagannek nehézséget okozna a GDP 6%-át meghaladó katonai kiadások növelése.
Általánosságban elmondható, hogy az elnökök nem hagyhatják figyelmen kívül a CIA álláspontját, ha az a katonai/biztonsági komplexum érdekeit szolgálja. Ha az elnök mégis ezt teszi, a katonai/biztonsági komplexumnak van egy kongresszusi bizottsági elnöke, aki a katonai/biztonsági komplexum kampányalapjából finanszírozott meghallgatást hív össze. A meghallgatáson a CIA, a kongresszus nyomására, „beismeri”, hogy az elnök politikája veszélybe sodorja az Egyesült Államokat, kitéve minket nukleáris támadásnak és mindennek.
Reagan, akit a kurva liberális média szenilisnek tartott, mindezt megértette. Létrehozott egy titkos elnöki bizottságot, amelynek felhatalmazása és hatalma volt arra, hogy kihallgassa a CIA-t, hogyan jutott erre a következtetésre. Miután elolvasta a szovjet gazdaságról szóló könyvemet, és emlékezett arra, hogy a Pénzügyminisztériumban szolgáltam neki, beválasztott a bizottságba.
Még a bizottság Reagan-ellenes tagjai számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet gazdaság komoly bajban van. Valójában ez a szovjet közgazdászok számára is nyilvánvaló volt, akik elkezdtek erről írni. Mivel az anti-Reagan tagok (természetesen az elit egyetemekről) nem támogatták a nukleáris háborút, egyetértettek abban, hogy a CIA a hidegháború végének ellenzésével védi a költségvetését és hatalmát. Reagan, amikor megkapta a jelentést, azt mondta: „Tudtam ezt, de szükségem volt egy jelentésre.”
Azt mondom nektek, hogy a dolgok valójában hogyan állnak. A valódi történet nem az a hivatalos elbeszélés, amelyet a kurva médiában vagy a karrierjük előmozdítására hajtó udvari történészek által írt történelemkönyvekben olvashatunk.
Azt mondom nektek, hogy az amerikaiak semmit sem tudnak arról, hogy mi történik valójában, mi az igazság. Lusta módon ülnek az átnevelő gépezet előtt, és agymosást kapnak a valóságról. Az amerikai közvélemény teljes értetlenkedése az oka annak, hogy elvesztették az országukat.
deepl.com/en/translator – VDGy
