ANNÁCSKA ’NÉGY’-ESE (Deli Mihály elbeszélése)
Szánt szándékkal nem írtam a ’négy’-est számmal, mindjárt elmondom, miért.
Annával álmodtam az éjjel. Harminckilenc éves volt, még élt, a betegségéről mesélt. Néhány éve diagnosztizálták a rákot, amely lassan terjedni kezdett a testében, áttevődött minden szervére, csontjára, bőrére… Három nagyobb, közös gyermekük van, és egy kisebb, örökbefogadott. A kezelések elhúzódásával, időnként kegyetlen fájdalmak közepette, még egy évig élt.
Mindig elöl ült az osztályban. Szorgalmas volt, csendes, derűs, mosolygós. Nem stréber, de törekvő. Szinte észrevétlen. Ha kellett, rögtön megjelent, de nem tolakodott. Kis keresztet hordott a nyakában, ami hivalkodás nélkül jelezte erős és elkötelezett vallásosságát. Sosem nevetett hangosan, csak úgy telten, kuncogva. Tornaórán fürgén mozgott, kitartóan futott, a labdajátékokban eleinte inkább ügyetlenkedett, később belejött. Minden alkalommal hívtuk érettségi találkozóra, mégsem jött; és utóbb szégyenkezve bevallottuk, ezt észre sem vettük. A halála előtti találkozónkra küldött egy levelet, amelyben leírta a betegségét, a körülményeket, és megrendítő vallomást tett arról, hogyan képes áthatott vallásosságával elviselhetővé tenni testi-lelki kínjait. Tanárunk olvasta fel megdöbbentő és felemelő sorait. A rák végül már tüdejére, nyelőcsövére is átterjedt, fuldokolt, embertelen gyötrelmeket állt ki. És mégis, a fogyatkozóan felszabadult pillanatokban, reménytelenségek közepette, hálával-humorral tekintett körbe. Kitartott, amíg csak bírta, és megadó bizalommal átengedte magát a Fensőbb Hatalomnak. Így közeledett az átlépés pillanatához. Bizonyos volt benne, hogy a Teremtő kiszemeltje, Aki figyel rá, Akinek terve van vele, Aki vele van minden pillanatban, életében és azon túl is.
Ott, az első padban, akkor, nem képzeltük, hogy lesz három gyermeke, és még egy örökbefogadott is. Arra meg egyáltalán nem gondoltunk, hogy egyszer mi is meghalunk; hogy van halál, amely nemcsak lelőhet, de győzelme előtt megkínozhat, irgalmatlanul agyon is verhet. Csak röpködtünk, Annára alig figyeltünk. Hagytuk, szorgoskodjon, nem irigyeltük, elfogadtuk, örültünk, ha ránk nevet, nem hívtuk, nem küldtük, – sejtettük, hogy valami titka van, de nem érdekelt, mi az. Velünk volt, de kicsit odébb. Kitűnőre érettségizett, mégsem tanult tovább. Gyorsan férjhez ment, hamar jöttek a gyerekek, vidékre költöztek, csendes, szorgalmas életet éltek. Házat építettek, gazdálkodtak, a kisvárosban sokan ismerték őket. A templomi közösségen kívül is rengeteget segítettek a rászorulóknak. Anna úgy működött, mint egy angyal, inkább láthatatlanul tett-vett.
Szerettek volna még egy, vagy több gyereket, de talán a lappangó betegség miatt nem jött. Ekkor döntöttek az örökbefogadás mellett. És hamarosan kiderült, hogy Anna rákban szenved. Megkezdődtek a kezelések, kemoterápia, sugárzások, s a velük járó szenvedések, a lélek emelkedése-süllyedése, a remény és a reménytelenség hullámzása, a nagy átalakulás, a mélyülés, a készülődés…
Álmomban elbúcsúztunk egymástól, s mivel a gimnázium óta nem találkoztunk, azok a képek maradtak meg róla. – …Játékos irodalomóra volt, Annára került a sor, hogy megfejtse a feladatot. Kint állt a táblánál, kezében kréta, egy számot kellett fölírnia, egytől kilencig. Jöttek a kérdések, variációk, alternatívák, rövid idézetek. Anna fegyelmezetten koncentrált. Szép volt, kissé szeplős, illedelmes, lófarkos. Kifogástalan kék köpenyben, már domborodó, de szégyenlősen lelapított mellecskékkel; halvány zavarban, mint mindig, amikor egyedül kényszerült többünk elé lépni. Látszott a tekintetén, a homlokán, a fejtartásán, hogy agyában gazdag anyagból válogat. Végigpörgeti a lehetőségeket, már tudja a választ, de tökéletes akar lenni, mielőtt dönt. Aztán bólint, megfordul, emeli a kezét, a kréta puhán, lágyan siklik a fekete táblán. Könnyedén, mint egy japán ecsetvonás, táncoló ívecskékkel fölfesti a ’négy’-es számot. Oldalra húzódik, visszafordul az osztály felé (ha nem ő lenne, tán kissé meg is hajolna), és szerényen, árnyalatnyi szégyenérzettel, halovány pirultsággal, de a tökéletességre törekvés sikerével és beteljesedettségével visszaül a helyére. Persze, igen, a ’négy’ a helyes válasz! – A tanár némán áll. Szeme megcsillan, az arcán álomszerű, döbbent derű, mint amikor egy csoda hihetetlensége mégis visszaigazolódik. A padsorok közül, az osztály mélyéről lassan előrejön, fellép a katedrára, a tábla elé, Anna ’négy’-es rajza mellé, és elementáris felszabadultsággal, mégis csaknem dadogva ennyit mond: – Nézzétek meg jól ezt a ’négy’-est! Aki így írja le ezt a számot, az…! – Szava elakad, elhal, ingatja a fejét, majd bólogat. Krétáért nyúl, de belényilall, hogy bekarikázni vagy aláhúzni is méltatlan lenne, inkább visszarakja. Érzi, hogy mondania kéne valamit, megmagyarázni valamit, de inkább vállalja, hogy egy pillanatra most elbukik, mint tanár, mert nem találja a szavakat. Nincs is mit mondani. Annyira semmi ez a minden (és fordítva), hogy kimondhatatlan.
Itt-ott buta, suttogó kaccantás, meg értetlen kíváncsiság. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire sejteni kezdtem, hogy egy ’négy’-esben mi minden rejtőzködik… Az élet kifinomult művészete? A halál röppenően elegáns kódja? A vonalak könnyed, magukon túlmutató tökéletessége? A fájdalmak fölemelő szépsége? A mozdulat fantáziadús, hűséges fegyelme? A tisztaság tükre?
Annával álmodtam. Sima arcán gyerekesen kedves szeplők, egyszerre volt harminckilenc éves, szinte a halála előtti napokban, és tizennyolc, ott, akkor, érettségi előtt, magyar órán. Fáradt, merev vonásai fölött tekintete selymesen mosolygott. Beszélt hozzám: a kezelésekről, a betegségből adódó kényelmetlenségekről, a gyerekeikről. Azt mondta, fáj itt hagyni őket, de mégis nyugodt. A férje mindent megtesz majd nélküle is, ő pedig visszatér oda, ahonnan elindították. Így kell lennie, a Teremtő szándéka beteljesedik. Mindannyian csak egy jel vagyunk Őt képviselve. – Aztán el sem búcsúzott, elillant a finom homályban…
Tudom, hogy az álmok néha megtévesztően realisztikusak, máskor abszurd módon irreálisak; képtelen dolgok józannak tűnnek, a józannak tűnők képtelennek… – Azóta, ha számmal leírom, hogy ’négy’, mindig megállok egy pillanatra.
A kép forrása: itt
