top of page

Átadták a Lovas István-sajtódíjat. Kondor Katalin, Borvendég Zsuzsanna, Mező Gábor beszéde




Kapcsolódó hír:



A Magyar Nemzet felvétele




Kondor Katalin, a díjat alapító Lovas István Társaság nevében 

Kedves Barátaink!


Köszönjük, hogy megtiszteltek bennünket jelenlétükkel a Lovas Istvánról elnevezett díjunk átadó ünnepségén, amelyen a 2022. esztendő általunk legjobbnak tartott ifjú újságíróját díjazzuk. Megalakulásunk óta eddig négy díjat adtunk át, sorrendben: Szakács árpádnak, Szentesi-Zöldi Lászlónak, Pilhál Györgynek és Pilhál Tamásnak. S már nekünk is vannak hagyományaink! Az első díjátadónkon elhatároztuk, hogy amíg lesznek ilyen ünnepeink, mindig Liszt Ferenc: Szózat és Himnusz c. művével kezdünk. A szívünknek oly kedves muzsikát Hegedűs Endre Liszt – és Kossuth díjas zongoraművésztől hallottuk. És ilyenkor megmelegszik a szívünk. Oly hosszúnak érzett és zavaros évek után újból ünnepelhetünk. Mégpedig a Veritas Történetkutató Intézet igazgatója, dr. Szakály Sándor jóvoltából. Tőle ingyen kaptuk a termet, másutt milliókkal nőttek a terembérletek.


Köszönjük tehát Szakály Sándornak, hogy újból emlékezhetünk társaságunk névadójára, a rendkívüli tehetséggel és küzdőképességgel megáldott nagyszerű újságíró kollegánkra és barátunkra, Lovas Istvánra. Aki már lassan 5. éve nincs köztünk.


Aki emlékszik rá és írásaira, hiszen legalább 10 könyve jelent meg, no és a napilapokban, hetilapokban is publikált, annak nem kell magyarázni, miért szövetkeztünk a Lovas Társaságban arra, hogy megőrizzük emlékét. S mert mi nem felejtjük el őt, azt szeretnénk, ha mások sem felejtenék.


Fiatal újságírók számára ezért alapítottuk meg a Lovas-díjat, melyet minden esztendőben átadunk egy nagyszerű, tehetséges kollegának. Hála Istennek, van kinek, bár mindig elmondjuk, hogy dönteni nagyon nehéz. Nem titok az sem, hogy a díj bruttó 1 millió forint, sajnos ez az inflálódó pénz világában nem sok.

Persze kérdezhetik, miért kritérium, hogy fiatal legyen a kitüntetett. Nos, egyrészt azért, mert a fiatalok szoktak leginkább példaképet választani, másrészt meg – és ez egy őszinte érv – nincs pénzünk arra, hogy még egy díjat alapítsunk, amit úgymond az „öregek” is megkaphatnak. Lovas István munkássága persze minden újságírónak példa lehet és útmutató.


Hogy pénzdíjunk legyen, azt Lóránt Károly közgazdásznak, társaságunk egyik alapítójának az ötlete volt évekkel ezelőtt, azt pedig, hogy ez az összeg annyi legyen, amennyit említettem, nos azt a Demokrata főszerkesztője, Bencsik András tette lehetővé.


S most – mert már ez is hagyomány nálunk – díjátadó ünnepünkön felidézzük a névadó egyik megfontolandó állítását, mely mindenkinek szólhat, nem csak újságíróknak. [ld. a 4:56–5:05 és a 9:38–11:05 közötti részeket!]


ld. a 4:56–5:05 és a 9:38–11:05 közötti részeket!


Nem akarom kommentálni Lovas István bátorságra ösztönző kijelentését, csak annyit teszek hozzá, hogy a mára már őrültté, elferdülté és hazuggá vált világ ellen csak bátorsággal lehet küzdeni, s ebben a küzdelemben a jó újságíróknak nagy szerepük lehet. Meg szerintem a gyönyörű magyar irodalomnak és zenének.


 

Dr. Borvendég Zsuzsanna, a díjazott újságíró méltatója

„Valahányszor hajszát és támadásokat indítottak ellenem – s egy írói pálya során ezek a hajszák elkerülhetetlenül ismétlődnek, néha életveszélyes fordulatokkal –, tapasztaltam, hogy a megtámadott írót semmiféle külső segítség nem védheti meg. Sem a hatalom, sem a bíróság, sem a pályatársak segítsége, még a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a tapasztaltak bölcsessége sem. Az írót egyes-egyedül csak művei védik. Még csak nem is művei minősége, mely mindig egyenetlen, hanem a szándék, mely egy írói élet munkáján átvilágít.”


Kedves Barátaim, tisztelt Vendégeink, és különösen: kedves Gábor!


Nem véletlenül kezdtem Márai Sándor soraival a gondolataimat, hiszen egy olyan írói élet munkájának méltatására kértek, amely épphogy elkezdődött, de a szándék máris tisztán, éles kontúrokkal világít át rajta: igazat mondani. Gábor az igazat írja, nemcsak a valódit, ráadásul leleplező éllel teszi mindezt, bátran, nem rettenve meg az esetleges életveszélyes fordulatoktól sem.


Mindenkit kész pellengérre állítani, aki megérdemli, a legalattomosabb és legjobban álcázott kollaboránsok sem menekülhetnek vitriolba mártott tollhegyétől. Még TV Maci sem tudta megtéveszteni kifinomult szimatát. Az ő esetében is fényt derített arra, milyen furmányos módon fészkelte be magát generációk elméjébe, miközben elvakultan kiszolgálta a diktatúrát. Hiába, mindig résen kell lenni, és Gábor ösztönei kiválóan működnek.


Komolyra fordítva a szót: TV Maci öniróniával teli leleplezésén jót nevettem, de közben azt gondoltam, nem volt oka Gábornak arra, hogy megírja ezt a pamflettet. A hálózatokkal foglalkozó munkái ugyanis nem azt a látszatot keltik, hogy mindenki szem volt a láncban, hanem rögzítik a tényt, hogy tényleg mindenki az volt.


„Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” – mondta a költő, pedig nem is tudhatta még akkor, hogy csak halála után következik majd az a múlt, amelynek bevallása szinte lehetetlenné válik. Az átöltöző szobák kínosan takart titkai, a pincebörtönök doh szaggatta vértócsái, a szögesdrótokon pásztázó rideg fénycsóvák kötegei, a vallatószobák körömtépő beismerései, a vérbírák halált hozó kézmozdulatai. És ami a csengőfrász után jött: a gerinchajlító tornagyakorlatokká edzett fel- és bevonulások; a bőrpirító nyaklevesként érkező, menzakoszt ízű hamis gulyás; a határozatok és szilenciumok, az elbeszélgetések és megrovások, az engedélyezések és eltiltások kiszámíthatatlan váltakozása: azaz a kegygazdálkodás. Igen, mindenki részese volt ennek, aki benne élt – ki így, ki úgy.


De ez a rendszert minősíti, és nem az egyént, hiszen láncszemnek lenni emberi esendőség volt csupán. Nem nagyon volt más út, ha az ember a saját hazájában akarta leélni az életét. A baj ott kezdődött, amikor ezt eltagadtuk. Amikor elfordultunk, elhazudtuk, meg- és kimagyaráztuk, amikor nem néztünk szembe vele, amikor nem vallottuk be, amikor úgy tettünk, mintha mindez normális lett volna. És ez utóbbi volt a legveszélyesebb, a kórtünet esszenciája.


Csurka István egyik novellájában a rákbeteg főhős így válaszol az őt kérdőre vonó orvosnak: „Hát mire fel várja el tőlem, hogy észrevegyem a szervezet rakoncátlankodásait, rendellenességeit, amikor a rendellenesség számomra alapélmény?”


Igen, ez a lényeg. A sejtjeinkbe égették, hogy az abszurd a normális: „nincs itt kérem semmi látnivaló, tessék továbbhaladni!” És mi továbbhaladtunk. Annyit talán már elértünk, hogy az élet és emberiesség elleni bűnök felsorolása megtörtént, a bűnösök egy részének nevét kimondtuk, de a számonkérés az ő esetükben is elmaradt. És a többi bűn? Az, hogy láncszemekként láncra fűztek minket, hogy emberhez nem méltó kompromisszumokba kényszerítettek, hogy lábbal tiporták szent eszméinket, hagyományainkat és ezzel elvették a lelkünk egy részét? Az, hogy eljátszatták velünk az abszurd normalitását, arra kárhoztatva, hogy semmibe vegyük az örök igazságokat? Hogy mindent nevetségessé tettek, ami őseink számára évszázadokig erkölcsi és nemzeti minimum volt? Ezekről szemérmesen hallgatunk még ma is, mert elhitették velünk, hogy ennek feszegetésével kinyitnánk Pandóra szelencéjét.


Pedig nem történne más, csak ráeszmélnénk, hogy a szemek a láncon nem egyformák, hogy a kollaboráció formái és ezáltal a felelősség mértéke is nagyon különböző. Nem lehetne többé valódivá maszatolni az igazat, összemosni a bűnöst az áldozattal. És ettől sokan félnek még ma is, hiszen azok, akiket komoly felelősség terhel a „merjünk kicsik lenni” életérzés szétterítésében, a rendszerváltás után úgy gondolták, hogy demokratikus gúnyát öltve továbbra is fújják nekünk a passzátszelet, átörökítve a láncokat, az igazság tabusítását, a félelembe zárt gondolatot. Ezért fontos Gábor munkája. Írásaival valóban Pandóra szelencéjét nyitogatja, de nem azért, hogy ránk szabadítsa a szenvedést, hanem azért, hogy kiengedje a bent rekedt reményt.


Kedves Gábor!


Tulajdonképpen hálás is lehetnék azért a történelmi mulasztásért, amelynek orvoslására vállalkoztál, mert ennek köszönhetem a barátságodat. Ha nincsenek a továbbélő hálózatok, mi hozott volna össze minket? Emlékszem a megismerkedésünkre. Egy konferencián történt évekkel ezelőtt: te kedvenc újságíróidat éltetted előadásodban, én pedig már elkötelezetten bizonygattam az impexesek kimagasló kvalitásait. Örültem, hogy találkoztunk. Az írásaidat már ismertem, és tudtam, hogy közös erővel messzebb juthatnánk, hiszen ugyanaz a motiváció hajt minket előre. Távolságtartó voltál, mondjuk én is. Gondolhatnánk, hogy ez már foglalkozási ártalom: ki ne lenne paranoiás ebben a szakmában? Később kiderült, hogy csak mindketten kissé zárkózott emberek vagyunk, nehezen megy a felszínes csevegés egy idegennel. Újabb közös pont. Aztán szép lassan kialakult. Mára már túl vagyunk néhány közös munkán, együtt gondolkodáson. Úgy alakult, hogy jelenleg az én írásaim kerülnek a Pesti Srácok Hálózat rovatába, mert Gábor ragaszkodott hozzá, hogy én folytassam, amit ő létrehozott. Megtisztelő, bár az én műfajom más, így korántsem töltöm be azt az űrt, amit maga után hagyott az újságtól való távozása után. Még szerencse, hogy a Hálózat egy saját blogon él tovább. (Bár soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szerencsésnek fogom találni a hálózat továbbélését.)


Számomra éppen a műfajbeli különbözőség adja az együttműködésünk frissességét, azt a pluszt, ami kovásza a termékeny gondolatnak. Engem kötnek a történész szakma szabályai, amelynek kereteit publicisztikákban sem igen léphetem át. Te viszont újságíróként levonhatsz olyan következtetéseket, lebegtethetsz olyan állításokat, amelyeket más formában nem lehetne kimondani, hiszen az árulásokat, a gerinctelen kollaborációkat, a haszonelvű csalatásokat nem foglalták írásba, illetve gondoskodtak arról, hogy a nyomokat gondosan eltüntessék. Sokszor az általam feldobott labdát, csak te tudod leütni, ebből egy igazi csapatjáték születhet. Reméljük, így is lesz. Jelenleg egy újabb közös munka küszöbén állunk, neked talán ismerős a terep, én viszont abszolút kezdő vagyok ezen a pályán, ezért nagyon fontos számomra, hogy magam mellett tudhatlak, biztonságot jelent, hogy együtt futunk neki az újabb kihívásoknak. Én biztosan csak profitálni fogok belőle, hiszen oknyomozó munkád inspirál, stílusod szórakoztat, kitartásod és bátorságod erőt ad.


Kedves Barátaim!


Jó helyre kerül ez a díj. Gábor olyan útra lépett, amelyet előtte kevesen mertek felvállalni, illetve azok, akik megtették, nem jutottak túl messzire. Vagy azért, mert eltérítették őket, vagy azért, mert maguktól adták fel, kilátástalannak és értelmetlennek ítélve a szélmalomharcot. Az vesse rájuk az első követ, akit nem rémisztett volna el a mindent átható, mocsárszagú televény, amely fojtogató indájával sűrűn szőtte át a rendszerváltás utáni közéletet, a gazdaságot és különösen a sajtó világát. Voltak néhányan, akik megpróbáltak küzdeni ellene, feltárni az elbeszélhetetlent, de a kilátástalan küzdelem felőrölte életüket. Említhetnénk Csengey Dénes, Krassó György vagy Modor Ádám nevét. Ebbe a sorba illik e díj névadója: Lovas István is. Ő azok közé tartozott, akik nem voltak hajlandók vállalhatatlan kompromisszumot kötni, és hittek a tollforgatók erkölcsi imperatívuszában, az igazság kimondásában. Biztos vagyok benne, hogy most ő is elégedett. Lenéz odaföntről Gáborra és csak ennyit mond: így tovább!


És mi is csak ezt mondhatjuk: Így tovább, Gábor, mert csak így van esély a szembenézésre, a megtisztulásra. Így tovább, mert csak így érdemes. Mára már olyan sok idő eltelt, annyi lehetőséget elvesztegettünk, hogy tovább nem várhatunk. Szükség van Gábor tollára, gondolatébresztő írásaira, szükség van az összefüggések leleplezésére. És nem azért, hogy tanuljunk a múltból, hanem azért, mert pontosan tudjuk, hogy a jelenünkről szól minden egyes cikk a Hálózat blog oldalán. Isten áldja munkádat, adjon erőt, elszántságot és bátorságot hozzá. De azt is tudd miközben dolgozol, hogy nemcsak imáink szólnak érted. Bár Márai Sándor mondatai mögött nagyon mély bölcsesség húzódik, szeretném hinni, hogy ezúttal tévedett. Ahogy szétnézek ebben a teremben, úgy látom, hogy a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a pályatársak segítsége is mögötted áll és védelmet nyújt. Ahogy itt mindenkire, rám is mindig számíthatsz! Gratulálok a kitüntetésedhez!



 

Mező Gábor, a Lovas István-sajtódíj  idei kitüntetettje

[szervezés alatt]







161 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page