top of page

Az Aradi Vértanúk kivégzésének utolsó szemtanúja: Herold Alajos (1821–1905)




Október 6. Magyarország első miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos és az 1849-es szabadságharc tábornokai kivégzésének évfordulója van. Nemzeti emléknap. Az MVSZ székházára, a Turul Házra kitűzték a gyászlobogót. A vértanúkra az alábbi írással emlékezünk meg.








1849. október 6-án reggel fél 6-kor a vár sáncárkában 4 vértanút lőttek agyon: Kiss Ernő altábornagyot, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokokat, valamint Lázár Vilmos ezredest.


Reggel fél 7-kor bitófán 9 mártír végezte: „négynek – Damjanich János, Lahner György, gróf Leiningen-Westerburg Károly és gróf Vécsey Károly tábornoknak holttestét a hozzátartozók nehéz aranyakért megvásárolták, elvitték és eltemették. Hét vértanú holttestét a bitófák tövében ásták el és az akasztófái a rajta halt tábornok teteme mellé földelték. Aulich Lajos, Knézich Károly, Nagy Sándor József, Pöltenberg Ernő és Török Ignác teteme 83 évig ismeretlenül porladt a vesztőhelyen.”


Rajtuk kívül Ormay (Auffenberg) Róbert ezredes és Haugh Lajos alezredes golyó általi, Kazinczy Lajos pedig kötél által hunyt el.


Tizennyolc évig nem lehetett kutatni nyugvóhelyük után. Csak a kivégzésen részt vett szemtanúk előadásából íródott később a történelem.


Az Aradi Vértanúk kivégzésének a Pesti Hírlap 1890. szeptember 27-i tudósítása szerint 6 szemtanúja volt: Herold Ferenc, Herold Alajos, Zelenka Márton, Wagner Pál, Stolczer Károly és Grünwald Károly. Őket az osztrák hatóságok jelölték ki korántsem önkéntes alapon. Közülük ekkor már csak a Herold fivérek éltek.


Az Új Idők egy 1904. október 9-i számában, halála előtt egy évvel – nem is sejtve annak jelentőségét – interjút készítettek a borzalmas kivégzés egyetlen még élő szemtanújával.


„Az aradi kivégzés utolsó szemtanúja. A nyolcvanhárom éves Herold Alajos Arad tőszomszédságában, a Maros túlsó pariján levő Zsigmondházán él, egy tiszteletben megőszült polgár, a nyolcvan hároméves Herold Alajos, aki utolsó életben levő szemtanúja a magyar szabadságharc leggyászosabb momentumának, az Aradi Vértanuk kivégzésének.


Egy darab história él még ennek az aggastyánnak érző szívében, csudálatra méltóan friss emlékezetében, s a szomorú évforduló alkalmával időszerűnek, sőt szükségesnek is véljük az ő visszaemlékezéseinek följegyzését, mert sem az egykori följegyzések (Sujánszki Euszták minorita-atya naplója), sem az ennek nyomán művészi ihlettel megfestett kép (Thorma János: Az aradi vértanúk kivégzése) nem tárja elénk teljes igazsággal a kivégzés borzalmas aktusának egész lefolyását. S legfőképpen tévesek, sőt hamisak az adatok, amelyekből a halálra szánt hősök lelkiállapotára következtethetnénk. A legjobban jellemzi a Thorma-féle kép történeti tévedéseit az, amit róla ez az utolsó élő szemtanú, Herold Alajos mondott. A kép mintegy nyolc év előtt volt Aradon kiállítva, s az ősz Herold is átjött Zsigmondházáról, hogy megtekintse.


De csak egy pillantást vetett a képre, s majd így szólt: – Szerencséje ennek a festőnek, hogy a generálisok közül már egy sem él, mert ezért a képért nagyon kikapott volna. A tábornokok bátran mentek a halálba, s nem szorultak vigasztalásra. Sírás, meghatottság nélkül, katonásan ment ott végbe minden. A papok külön csoportban egészen távol állottak a tábornokoktól, s nem volt rajtuk karing, csak egyszerű sötét felöltő. Herold Alajos különben a következőképpen adja elő emlékeit az október 6-i gyászos eseményről: 1849. október 6-án – 28 éves voltam akkor és molnármester itt Zsigmondházán – jókor reggel látom, hogy nagy embercsoportok sietnek a Maros túlsó partján a vár irányába.


Vagy hatodmagammal én is odaigyekeztem az innen eső parton, de amíg amazokat a hídon át nem bocsájtották, mi közvetlen közelébe jutottunk egy katonai kettős sorok által formált nagy négyszögnek. E négyszög túlsó oldalán kilenc darab ócska, puha épületfából való vastag gerenda volt egy vonalban a földbe verve. Szemben e bitófákkal állott egy csoportban a nyolc tábornok, Leiningen grófot kivéve, valamennyi civilruhában. Előttük jobbra volt Damjanich szekere és a jobb sarokban egy csoportban álltak a lelkészek, s közülük csak egy állott közel Damjanich szekeréhez. Közepén volt lóháton a vezénylő tiszt, aki a kivégzés megkezdése előtt „imához" vezényelt.


A mártírhalálban Pöltenberg volt az első, Vécsey az utolsó. Amikor a hóhér Pöltenberget a bitófához kísérte, kilépett a csoportból Vécsey is, Odaállott közvetlen a bitó elé és három lépés távolból rideg tekintettel nézte végig mind a nyolc társának kivégzését. A papok közül egyetlenegy sem állott a bitófához a kivégzés alatt; nem igaz tehát a képnek az a jelenete sem, amikor a kar-inges pap a magasra emelt kereszttel vigasztalja az áldozatot. Kivégzés előtt csak Leiningen gróf beszélt, aki hangosan tiltakozott ama vádak ellen, hogy ő Budavár bevételénél az osztrák tisztekkel kegyetlenkedett volna. Ezt a tiltakozást esküvel erősítette. Mielőtt Damjanichra került a sor, aki mindezideig a szekéren volt, leoldozta fekete selyemnyakkendőjét és e szavakkal nyújtotta a közelben álló lelkész felé: – Adja át feleségemnek s mondja meg neki, hogy magam oldoztam le a nyakamról. Ekkor már hozzálépett a hóhér, aki segíteni akart neki a leszállásban, de ő visszautasította:

– Nem megígérte nekem tegnap, hogy békében hagy és nem borzolja el a szakállamat? A hóhér erre visszalépett és így szólt: –Megtartom, amit ígértem. Nem fogom Excellenciádat gyötörni és rendben hagyom a szakállát.


Damjanich erre előbb bekötözött, sebzett lábát tette ki a szekérderékből, aztán a másikat, majd mankójára támaszkodva, amelyet már előbb a szekér mellé állított, vánszorgott a bitóhoz. Útközben visszafordult egyszer és magyarul szólt a lelkészhez: – El ne felejtse, amire kértem.

A bitó alatt állva, azalatt, hogy a hóhér már foglalatoskodott vele, félhangosan mondotta: – Éljen a haza.


Vécsey, mint említettem, mind a nyolc társának kivégzését közvetlen közelből nézte végig és merev tartással lépett egyik bitótól a másikig. Amikor reá került a sor, végignézett vértanú-társain és szó nélkül állott a bitó alá. A hóhér éppen a hurkot akarta nyakába illeszteni, amikor iszonyú dörej hangzott át a Maros túlsó partjáról. Vécsey lábujjhegyre állott, kinyújtotta nyakát és úgy kémlelődött egy pillanatig; a hóhér is megállt egy másodpercre munkájában, de a parancsnok intett, s egy perccel később Vécsey is halott volt. Az idehangzó robajt az okozta, hogy a túlsó oldalon a kíváncsiak tömege lepett el egy magas ólat, amely iszonyú zajjal leszakadt alattuk. Meg akarom jegyezni, hogy a hóhér, – magas-szárú csizmát és valami frakkszerű öltönyt viselt – rendkívül gyorsan végezett az egyes áldozatokkal.


Halál-vívódást nem láttunk, s miközben ő hurkot tett a szerencsétlen generálisok nyakába, egy kis fehér kendőt tartott az arcuk elé; a legények – kétoldalt egy-egy – rántottak egyet a testen, – s a kivégzés megtörtént. A hóhér egy-két másodpercig tartotta csak a kendőt az áldozat arca elé, s mire elvette onnan, hideg, mozdulatlan volt már az arc, de semmi eltorzulás nem volt ész-lelhető. Akik a kivégzést látták, azt híresztelték később, hogy a hóhér a fehér kendőben rejtegetett valami gyilkos szeszt és a halál a kendővel való érintéskor bekövetkezett már. A kilenc tábornok kivégzése az összes formaságokkal együtt nem tartott egy óra hosszat sem. A kivégzés színhelyéről csakhamar elvonult a katonaság, s mi is borzadállyal menekültünk a rettentő helyről. Néhány évtized múlva fölkerestem egyízben Budapesten Damjanich vértanú özvegyét, s megtudakoltam, hogy a lelkész elvégezte-e azt, amivel a tábornok halála előtt megbízta? Damjanichné azt felelte, hogy igen...”


Korántsem ez volt az első visszaemlékezés, ami megjelent tőle, az arad-zsigmondházi csónak átkelési jog bérlőjétől. A Budapesti Hírlap 1890. október 8-i számában „A bitón halt kilenc tábornok kivégzésének egy szemtanúja, Herold Alajos zsigmondházi molnár, ki ötödmagával közvetlen közelről nézte a rettentő jelenetet, az Aradi Közlöny tudósítója előtt a következőket beszéli: »Bámulatos volt az a rendkívüli bátorság és méltóságú viselet, melyet a halálra ítéltek tanúsítottak: valahányszor egy-egynek nyakára a hóhér a kötelet illesztette, búcsúzólag intett az a még életben levő társainak. ’Lebts wohl Kameraden!’ (Éljetek boldogul, bajtársak!), mire a kocsin ülő Damjanich meg nem állhatta, hogy egyszer tréfásan vissza ne szóljon: ’Ja, ja; wir leben ja noch um fünf Minuten länger!’ (Igen, igen, hiszen mi öt perccel még tovább élünk!) [...] Utolsónak maradt Vécsey, aki dacosan izgett-mozgott, s az alatt is, míg a többiek egymás közt és papjaikkal csendesen beszélgettek, ő senkivel szóba nem állott, hanem egyik bitófától a másikhoz menve egy lépés távolból szemlélte figyelmesen, mint végzik ki társait egymásután.


A kivégzés után a tiszt imára vezényelt s annak végezte után az áldozatokra mutatva így szólt a katonákhoz : „Das ist ihr Lohn, dass sie ihr Eid gebrochen haben, und gegen Seine Majestät gekämpft haben“ (Ez a jutalmuk, a miért esküjüket megszegték s őfelsége ellen harcoltak.”


Herold Alajos molnármester és lisztkereskedő 1905. szeptember 15-én hunyt el életének 84. esztendejében, az Aradhoz tartozó Zsigmondháza 84. számú házában. Felesége, Schäffer Jozefa 1895. március 25-én, 60 évesen távozott el. Férje nevét és születési dátumát (1821. november 27.) már ekkor felvésték a síremlékre.

Az egyházi szertartás végeztével Simay János, az aradi honvédegylet elnöke emlékezett meg az aradi mártírok kivégzésének utolsó szemtanújáról.


Forrás: Profi Családfa, Iványi Sándor



Továbbította: MVSZ Sajtószolgálat

454 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK