Az EU nem Oroszországgal áll háborúban – hanem saját polgárainak elméjével (Tarik Cyril Amar jegyzete)

dombi52
4 nappal ezelőtt
6 perc olvasás

Eredeti cikk:

The EU Isn’t At War With Russia – It’s At War With The Minds Of Its Own Citizens, Tarik Cyril Amar, RT

Schiller Mária küldeménye

Az európai vezetők megpróbálják elhitetni lakosságukkal, hogy Moszkva akar háborút, nem pedig ők.

Írta: Tarik Cyril Amar, német történész, aki az isztambuli Koç Egyetemen dolgozik, és Oroszország, Ukrajna és Kelet-Európa, a második világháború története, a kulturális hidegháború és az emlékezet politikája témakörében foglalkozik.

Többek között ez a történelmi pillanat – akár egész könyvekben, akár csak fejezetekben, akár (ha szerencsénk van) elfeledett lábjegyzetekben – a nagy európai drónpánikként fog emlékezetünkbe maradni. Már hetek óta a NATO-EU-tagállamok lakossága homályos, de ijesztő jelentések áradatának van kitéve drónok észleléséről. A drónok – látszólag – különböző helyeken és létesítmények felett jelentek meg, köztük kiemelten a dán és német repülőtereken.

Eredetük és céljuk ismeretlen. Gyakran az is ismeretlen, hogy egyáltalán léteznek-e. Valójában nincs bizonyíték arra, hogy Oroszország felelős lenne ezekért az eseményekért, amit még a nyugati média is elismer. Ismét arra kérnek minket, hogy egyszerűen bízzunk politikusainkban és „szakértőinkben”.

Azaz ugyanazokban, akik hónapokig tetteték, hogy Oroszország – abszurd módon – felrobbantotta saját Nord Stream gázvezetékeit 2022-ben. Még 2023 tavaszán is például a német Carlo Masala, aki szintén úgy véli, hogy „Girkin” és „Strelkov” két különböző személy (akárcsak „Santa” és „Claus”), még mindig alaptalan spekulációkat – valójában összeesküvés-elméleteket – terjesztett a Nord Stream elleni „hamis zászlós támadásról”, vagyis: Oroszország, Oroszország, Oroszország.

És – ó, micsoda véletlen! – a közelmúltban Moszkva, úgy tűnik, nem talált jobb dolgot, mint hogy három újabb, valamilyen incidenssel kedvezzen a nyugati információs harcosoknak: egy állítólagos elektronikus hadviselési támadás az EU despotája és de facto amerikai prokonzulja, Ursula von der Leyen repülőgépe ellen a bolgár Plovdiv város felett, egy állítólagos behatolás az észt légtérbe, valamint alacsony magasságú repülés a német Hamburg fregatt felett egy közelmúltbeli NATO-gyakorlat során.

A valóságban ez a három történet csak egy dologban hasonlít a nagy drón-sagához: nem állják ki a vizsgálatot.

Az állítólagos plovdivi GPS-támadás esete annyira silány és annyira gyorsan összeomlott, hogy a feledésbe merült. Az észt légtérbe való behatolás sem történt meg. Az Észtország által 1994-ben aláírt megállapodás értelmében az ország nem igényelhet 12 mérföldes, hanem csak 3 mérföldes zónát a vonatkozó területen. Észtország ügye eleve hisztérikus; az 1994-es megállapodás még a legcsekélyebb jogi ürügyet is megvonja tőle. Ami a Hamburg úgynevezett zaklatását illeti: végül még a nyugati katonai tisztviselők is elismerik, hogy az nem volt „közvetlen veszély”. Ehelyett azt panaszolják, hogy „barátságtalan és provokatív” volt. Őszintén szólva: boohoo. Mit várnak, amikor Oroszország küszöbén tartanak hadgyakorlatokat, miközben Ukrajnában közvetett háborút vívnak ellene? Baráti csevegést a tengerészek között egy erős grog mellett?

És mégis, a NATO-EU politikai elitje és a mainstream média tagjai ismét ugyanazt a régi, unalmas dalt éneklik halkan: Oroszország jön, Oroszország már itt van, Oroszország mindenhol ott van.

A német titkosszolgálat – a Bundesnachrichtendienst – új vezetője úgy tűnik, úgy véli, hogy az ő feladata nem az, hogy csendben végezze titkos teendőit, hanem hogy csatlakozzon a pánikkeltők kórusához. Emellett álmatlan éjszakákon arról álmodozik, hogy az oroszok bármelyik nap támadhatnak. Talán az ágya alól vagy a szekrényéből, feltételezhetjük.

Mintha mind ugyanabból a kottából, vagyis ugyanabból a memo-ból olvasnának.

És természetesen az önmaguk által kiváltott új hullámú hiperventilációt is kiaknázzák, amennyire csak lehet – ami milliárd eurókra rúg –, hogy még több pénzt lehessen fegyverkezésre fordítani, beleértve, de nem kizárólagosan, egy „drónfalat”, miközben a hétköznapi emberek egyre brutálisabb megszorításoknak vannak kitéve. Még ennél is aggasztóbb, hogy

egyértelműen arra törekednek: egyre több hatalmat összpontosítsanak azoknál a politikai intézményeknél, amelyek nem tudják abbahagyni a saját polgáraik megfélemlítésével és megzavarásával való kormányzást.

Az, hogy a drónos történetek máris összeomlanak, nem számít: egy drámai francia kísérlet – különleges erőkkel és minden mással – hogy egy tartályhajóra kenjék a gonosz dróntevékenységet, például csúfos kudarcot vallott. Németországban egy nemrégiben történt észlelést valójában gyorsan tisztáztak. A tettes? Egy szerencsétlen német drón-amatőr, aki biztosan egy barlangban él.

És ne is gondoljunk arra, hogy Ukrajnának bármi köze lehetne ezekhez a rejtélyes drónokhoz! A rezsimnek rengeteg indítéka van, és mára már a Nyugat is kénytelen volt elismerni, hogy tökéletesen képes hatalmas szabotázs műveletekre és hazugságokra, hogy manipulálja európai támogatóit. Mert ez most már a Nord Stream terrorista támadás hivatalos verziója is.

De: logikusan gondolkodni – verboten!

Ehelyett tegyünk úgy, mintha tudnánk, amit nem tudunk (Oroszország, Oroszország, Oroszország!), és kezdjünk el újra túlreagálni, legjobb esetben tudatlanságunk és pánikunk alapján, legrosszabb esetben pedig egy rosszindulatú, szándékos elmeháborús stratégia alapján, amely saját országaink ellen irányul. Németországban például mind Friedrich Merz kancellár, mind Boris Pistorius védelmi miniszter azt a bizarr állítást tette, hogy bár az ország (még?) nem háborúzik, de már nincs is békében. És a „jönnek az oroszok” BND-főnök? Ő úgy érzi, hogy a jelenlegi béke legjobb esetben is „jéghideg”, és – dobpergés – „bármelyik pillanatban heves konfrontációba fordulhat”.

Mit is jelent ez egyáltalán? Végül is ez egy burkolt beismerés, hogy Németország szándékosan és rettenetesen önkárosító döntést hozott, amikor Ukrajnán keresztül harcolni kezdett Oroszország ellen? Ha igen, akkor köszönjük, Hauptmann Obvious: a tavalyi ukrán kamikaze-offenzíva során a német tankok ismét szétroncsolódtak Kurszk közelében – a történelem legnagyobb tankcsatájának 1943-as helyszínén. (És találd ki, ki vesztett?) Mi ezt már észrevettük. Mi lenne, ha ti, állítólagos vezetőink, abbahagynátok a tűzzel játszást?

Vagy ezek a félelemkeltő kijelentések konkrét hatalomátvétel előkészítésére szolgálnak? Ezt már Roderich Kiesewetter, Merz saját jobboldali CDU pártjának ultra-oroszgyűlölő és háborús fantasztája is kifejezetten sugallta: azt akarja, hogy a német parlament hirdesse ki az úgynevezett „Spannungsfall”-t, szó szerint „feszültséghelyzetet”. A mainstream médiában, például a fontos Welt újságban, a szokásos információs harcosok máris felerősítik Kiesewetter üzenetét. És – még egy feltűnő egybeesés – a közelmúltban Hamburgban, Németország egyik legnagyobb városában, egy „Red Storm Bravo” nevű katonai gyakorlatot szenteltek a „Spannungsfall” cosplay-nek – maximális nyilvánosság mellett.

A „Spannungsfall” – egyfajta hivatalos háború előtti állapot – bevezetésének következményei összetettek és súlyosak. A határozatlan idejű, kötelező és általános katonai szolgálat csak egy ezek közül; a hadsereg belföldön is bevethető; a polgárokat munkára sorozhatják; a polgári jogokat fájdalmasan korlátozzák; a kormánypolitikát, a NATO-t vagy magát a „Spannungsfall”-t bírálókat a szokásosnál is rosszabbul lehet megfélemlíteni.

Végül, de nem utolsósorban, a „Spannungsfall” lehetővé teszi a kormány számára, hogy elhalassza vagy más módon befolyásolja a választásokat.

Németországban ez ideális eszköz lenne a hagyományos pártok számára, hogy egyrészt legalább késleltessék saját kudarcuk, népszerűtlenségük és hanyatlásuk következményeit, másrészt pedig az úgynevezett „populista” új jobboldal és baloldal kihívóinak felemelkedését.

Carl Schmitt, Németország 20. századi Niccolo Machiavelli-je – ragyogóan okos, könyörtelenül realista és erkölcsileg megkérdőjelezhető – a végső politikai hatalmat a kivételes állapot kihirdetésének képességeként határozta meg. Schmitt logikája lényegében egyszerű volt: szabályok alapján élünk együtt. Ezért az összes többi hatalmat felülmúló hatalom az, hogy eldönti, mikor nem alkalmazandók ezek a szabályok.

Schmitt a szélsőségeket magyarázta. A valóságban a kormányok nem törlik el egy csapásra az összes szabályt. Miért is tennék? Hogy megszabaduljanak a korlátozásoktól és még kevésbé legyenek elszámoltathatók, mint általában, titokban és fokozatosan járnak el. Nincs szükség a rendkívüli állapotot tisztán, mindent vagy semmit formában hirdetni. Miért kellene feleslegesen megijeszteni az alattvalókat és esetleg ellenállást kiváltani?

Ehelyett általában egy vészhelyzetet hivatkoznak – amelyet vagy egyszerűen kitalálnak, vagy jelentősen eltúloznak –, hogy igazolják a polgárok jogainak fokozatos, először kis mértékű, majd egyre nagyobb mértékű korlátozását, miközben a kormányzók és bürokratáik ellenőrizetlen hatalmát növelik. Nevezzük ezt a nyugati liberalizmus leszalámizó-taktikájának.

A kivételes állapot fokozatos bevezetése – ez a legvalószínűbb magyarázat a NATO-EU Európában nemrégiben kialakult nagy drónpánikra. Ez a nyugati establishment és a mainstream média által saját polgáraik ellen folytatott, évek óta tartó „Putyin el fog kapni” elmehadviselés kampányának újabb fázisa.

A nagy drónpánik általános célja, hogy még nagyobb pánikot keltsen az állítólagosan közelgő orosz támadás miatt a NATO-tagállamok ellen.

A háborús pánik fokozásának technikái tisztességtelenek és ismétlődőek, de nagyon fejlettek. Ahogy egy magas rangú NATO-tábornok elmondta nekünk, céljuk nem egyszerűen az, hogy manipulálják „az emberek gondolatait”. Ez a NATO nyelvén puszta propaganda lenne, és már rég elavult. A legkorszerűbb megközelítés inkább az, hogy „kihasználják az emberi elme sebezhetőségét”, hogy befolyásolják „az emberek gondolkodásmódját”. Célpontjuk a „humán tőke” – igen, mi vagyunk azok, mindannyian – „az egyéntől az államokig, a multinacionális szervezetekig, a mindennapi életben”.

Természetesen a hivatalos álláspont az, hogy mindez az ellenség – vagyis Oroszország (és Kína) – tette, vagy legrosszabb esetben az, amit a NATO fog tenni az ellenséggel. De a kognitív hadviselés természetéből adódik, hogy könnyen lehetővé teszi a pszichológiai zavarás fegyvereinek a nyugati népesség ellen való bevetését. Mert – így az ürügy – ezek a népességek máris az ellenség kognitív támadásának célpontjai. Mit tehetünk tehát, kivéve hogy visszavágunk azon a csatatéren, amelyről azt állítjuk, hogy támadás alatt áll: az elméjükben? Már évek óta látjuk és tapasztaljuk ennek a ravasz kis trükknek az eredményeit.

De van még valami különleges is. Jonas Togel, az egyik kevés nyugati szakértő, aki meri felhívni a figyelmet a nyugati információs háborúra, így fogalmaz: