Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 18. A feneketlen jólét meg az ő állama
Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)
Szőke László
Bal-siker
avagy
a baloldaliság humbugja
(sőt, mi több: modern vallásalapítás)
Budapest, 2002–2006
18.Harmadik rész: Választók és üzemeltetésük
A feneketlen jólét meg az ő állama
A baloldal háború utáni virágba borulása időben egybeesett a jóléti állam gondolatának megszületésével és nyélbeütésével. Tudjuk, lényege nem más, mint az, hogy a jóságos állam bácsi majd igazságosan mindenkinek juttat annyit, amennyire szüksége van. Hogy ez milyen hatékonysággal történik, egyelőre ne is feszegessük. Elméletileg ez még hatékony is lehetne, elvégre ezt semmi sem zárja ki. Sokkal fontosabb azonban ez a kérdés: miből? A választ kórusban zengte baloldal és átlagpolgár egyaránt: fizessenek a gazdagok! Az persze már az első hevenyészett kalkulációk elkészítését követően perceken belül kiderült, hogy ennyi gazdag ember, és azoknál ennyi lé nincs. Adóztassuk meg akkor a tőkét, a vállalkozásokat!
A termelő tőke és profitjának megadóztatása minden korban hasonlatos volt ahhoz, amikor Xerxész perzsa nagykirály, miután flottája elpusztult a viharban, dühében megkorbácsoltatta a tengert. Vagy még annál is rosszabb. Tudomásul kéne venni, hogy a vállalkozásokra kivetett terhek egyfajta, termelési költséghez hasonló (de a világpiacon ritkán elismertethető) koloncként jelentkeznek, végső soron az előállított javakat drágítják meg. Teljesen reménytelen dolog például egy olajcég megterhelése. Az arra kivetett adót úgyis mi fogjuk kifizetni a benzinkútnál.
Maradt tehát a középosztály, az átlagpolgár, mint tökéletes adóalany. Mind jövedelmét, mind fogyasztását meg lehetett dézsmálni. Ő az, aki látszólag teljesen védtelen, hiszen már nincs kire továbbhárítani terheit. Nos, a történelem véletlenszerű alakulása úgy hozta, hogy egy darabig volt kivel megfizettetni a kísérlet költségeit. A terhek növekedésével párhuzamosan, nem kis részben annak hatására, a nyugati világban megindult a bérek és a jövedelmek soha nem látott mértékű növekedése. Ez persze nagyot lendített a költségeken is. A jóléti állam kiépítésében jeleskedő országok kivétel nélkül nyitott és exportorientált gazdasággal rendelkeztek. Technológiai fölényüknek köszönhetően termékeikért annyit kértek, amennyit nem szégyelltek. Ez a helyzet évtizedekig fennmaradt. Úgy tűnt, a német gép, a francia bor, az olasz konfekció, stb. verhetetlen, tehát mindig éppen annyiért lehet eladni, ami az árcédulán fel lett tüntetve. A világ fizette végső soron, fogcsikorgatva, a nyugat-európai jóléti államok üzemeltetési költségeit. Amerikában sokkal kevésbé épült ki jóléti állammodell, de az elmúlt évtizedek a tengerentúlon is az állami költekezés drasztikus növekedését hozták. Nem volt nehéz megvalósítani. A háború után a dollárt tették egyeduralkodó világpénzzé. Csak papír kellett, hogy fedezhessék fegyverkezésüket, világuralmuk kiépítését, Holdra-szállásukat, csillagászati államadósságuk kialakulását. Ergo, ezt is sikerült kívülről megfinanszíroztatni.
(Magyarország, meg az egész exkommunista régió egészen más. Ezek az országok ütőképes, saját termékeket nem tudnak felmutatni. Tokaji aszúval, herendi porcelánnal, cseh sörrel és kristállyal nem lehet megvágni a világot, ez ahhoz kevés. Jellemző módon más portéka nem is jutott eszembe, a világcégek által itt összerakatott termék meg nem számít, hiszen annak haszna – joggal – másutt csapódik le. Itt nincs kire továbbhárítani a felmerült költségeket. Ebben a régióban csak a középosztály kiéheztetése, a nemzeti vagyon elherdálása, az eladósodás tarthatja életben ideig-óráig a csökevényes jóléti államot.)[1]
Nyugat-Európában felépült tehát egy melegház, munkavállalóknak és nyugdíjasoknak egyaránt. És még valami született. Egy gigantikus méretű állam, messze a legnagyobb munkaadó. Ha precízek akarunk lenni, most épül fölötte még egy, az Unió szuperállama. A választópolgárok tudata is deformálódott, majdnem olyan súlyosan, mint a volt kommunista országokban. Nem csak a nyugdíjasok, de az aktív korúak is Állam bácsitól várják a jót, mint gyerek a Mikulástól. Tulajdonképpen, amennyi harácsot elszed tőlük, joggal szeretnének valamit visszakapni. (A haradzs török szó, egy adónemet jelölt a hódoltság korában.)
Elgondolkodtató, hogy nemigen merülnek fel elvi jellegű kifogások a közösségi juttatások rendszerével szemben. Ez Nyugat-Európában is jelentős mértékben, de az exkommunista régióban maximálisan magán hordozza az alamizsna jegyeit. Márpedig kicsit olyan ez, mint amikor Kohn és Grün ádáz konkurenciaharcot vívtak egymással, minden eszközt megragadva. Végül Grün tönkrement, koldusbotra jutott. Amikor már a hitközségi szegényházba került, a gazdag Kohn boldogan adakozott javára. Minden alamizsnával az a legnagyobb baj, hogy először el kell jutni arra a pontra, amikor rászorulunk. Ebből a szempontból hajmeresztő az a mechanizmus, ami a magas közterhekkel előbb csődbe juttatja munkaadónkat, majd a beszedett adókból munkanélküli segélyt oszt nekünk. (Mellesleg, tetszik tudni, esetenként milyen következményekkel járt, ha segélyként nagymennyiségű élelmiszert juttattak el Afrika éhező vidékeire? Zuhantak a terményárak a helyi piacon. Következő évben az a paraszt sem vetett gabonát, akinél addig még termett valami…)
A jóléti állam hazugságánál aljasabbat még nem találtak ki az emberiség történelmének során. Ez alattomos módon valósítja meg mindazt, amit a kommunisták nyíltan és erőszakkal tettek. A mindenható állam kiépítésével a rendelkezésre álló források minden eddigit meghaladó részét koncentrálja az uralkodó elit kezében. A népesség 99%-át a szabadság minden látszata ellenére az állam, értsd: az elit rabszolgájává teszi.
Hagyományos közösségek erőszakmentes lerombolásának kiváló eszköze a jóléti állam. Az állam és intézményei teljes körű gondoskodást ígérnek polgárának, ezzel jelentős mértékben funkciójukat vesztik: a család, minden kisebb közösség, egyházközség, stb., stb. A valódi szolidaritás megszűnik, ha az állami feladat. A nemzethez tartozás érzése is elillan, helyébe holmi állampolgárság lép, melynek birtokában jobb pozíciót lehet remélni az alamizsna kiosztásakor.
Az általános közhiedelem szerint a jóléti állam találmánya, egyáltalán a fogalom bevezetése a nyugatnémet szocdemek érdeme, Ludwig Ehrhardttal az élen, a második világháború után. Ezzel szemben lássuk, mit talált a szerző Max Weber-nél Feudalizmus, rendi állam és patrimonializmus című tanulmányában. Weberben az a jó, hogy földig hajolva süvegelik meg jobb- és baloldalon egyaránt… Ő patrimoniális uralomnak azt nevezi, ami a patriarchális társadalmak felbomlása után, de a rendiség kialakulása előtti rendszerek jellemzője volt. Ilyen volt a fáraók birodalma, valamint a keleti királyságok. Az idézett sorokat az 1900-as évek legelején írhatta! A Nyájas Olvasónak pusztán annyi a dolga, hogy a fejedelmet helyettesítse be a modern államszervezettel és a társadalmi szolidaritást hirdető pártokkal…
"A patriarchális patrimonializmusban viszont egy valaki uralkodik a tömegeken. Az utóbbi általában rászorul a ’hivatalnokokra’, mint az uralom szerveire, a feudalizmus viszont minimálisra csökkenti a hivatalnokok iránti szükségletet. A patriarchális patrimonializmus, amennyiben nem idegen származású katonákból álló patrimoniális hadseregre támaszkodik, nagyon erősen rá van utalva az alattvalók jóindulatára, a feudalizmus viszont nagyon is megvan nélküle. A patrimonializmus a számára veszélyes privilegizált rendek törekvéseivel szemben ki szokta játszani a tömegeket, lévén a tömeg mindenütt a patrimonializmus odaadó híve. A patrimonializmusban nem a hős, hanem a "jó" fejedelem a tömegek legendássá magasztalt eszményképe. Ennélfogva a patriarchális patrimonializmus csak azzal tudja legitimálni magát önmaga és az alattvalók előtt, hogy valójában az alattvalók ’jólétét’ szolgálja. A jóléti állam’ a patrimonializmus legendája, de ez a legenda nem a szabad bajtársiasság eszményképéből származik, nem azon alapul, hogy a szabad bajtársak egymásnak hűséget fogadnak, hanem az atya és a gyermekek között fennálló autoritariánus viszony az alapja: a patrimoniális állam eszményi uralkodója az ’országatya’. A patrimonializmus tehát adott esetben sajátos szociálpolitikát’ folytathat, és azt is folytatott mindenütt, ahol sok minden szólt amellett, hogy biztosítsa magának a tömegek jóindulatát.”
Mi következik ebből? Derék szocdemeink nem tettek mást, mint visszanyúltak a fáraók taktikájához…
Most, a XXI. század elején nagy gáz van. A fiatalok majd’ harminc éves korukig különböző iskolapadokban ücsörögnek, a nyugdíjasok meg sosem akarnak meghalni. Alig van kit adóztatni. A bevétel csökken, a kiadások meg nőnek. De van ennél nagyobb baj is. Koreától Mexikóig, nagyon sok helyen, nagyon sok mindent megtanultak előállítani. És a jóléti államot felépítő országok már nem tudják érvényesíteni csillagászati költségeiket a világpiacon. Nemrég olvastam, oda jutottunk, hogy Bordeaux-ban vágják ki a szőlőket. Dél-Amerikában, meg más tengerentúli országokban, nagyüzemi módszerekkel kifogástalan borokat készítenek az európai árak töredékéért. Lehet, hogy itt a vég?
Előző rész: itt.
(folytatjuk)
[1] És aztán mégis jött 2010 után a multik nem ortodox megadóztatása.
