Bödőcsehy-i voodoo child (Novella három részben ‒ Dienes Jenő Attila)

I. rész:

Prófécia a négyes asztalnál

A mitológia gyorsan mozgó, nagy alakja telepedett le a szomszédos asztalhoz. Kikért egy fröccsöt, a kisunokájának pedig egy télifagyit és egy málnát. ’67-et írtunk, hogy melyiket pontosan, annak már nincs jelentősége. Egy afroamerikai népmesegyűjtemény hősei pottyantak közénk, napról napra növekvő szomjúsággal kortyolgatták a gyakorló, majd éles italaikat. Az akkoriban még egyetlen ipszilonra végződő falucska kocsmájában hangzottak el az állatmesék, melyeket a törzsvendégek, csaplárosok, betévedt kéktúrázók jegyeztek fel az üzemnaplóba.

Bödőcsehy mindössze kétutcás közép-európai település volt, kormányablak, járdasziget, sörösdoboz-visszaváltó automaták nélkül, a kocsma is egybeépült a régi parasztház vegyesboltjával. Csakhamar amerikaiul kezdték betűzni Remus nevét, bár eleinte a helyiek jöttmentként kezelték, bizalmatlanul fogadták idegencsengésű hanghordozását, furcsa szokásait, azonban a kisunokáját, Johnny Allen Hendrix-et beválogatták Bödőcsehy focicsapatába.

Néhány évtizeddel korábban kezdődött az ismeretségünk, akkor faggatták ki először az öreget, egy téli zárórakor… A kocsmáros megtörölte a pultot, és közelebb hajolt: – Mondd csak, Rémusz, hogy keveredtél te ide a világ végére? Az öreg lassan körbetáncoltatta a szilvapálinkáját, szemeiben kavargott a ’67-es esztendő pora. – Nézze, főnök úr... – kezdte rekedt, mély tónussal, ott lüktetett Georgia állam fájdalma és Bödőcsehy rögvalósága. – I tell ya, it’s a long road, sho’ nuff. Nem volt ott maradásom, mikor a nyomor úgy rágta a népet, mint Brer Rabbit a káposztalevelet. I done traveled 'cross dat big water, tudja, azon a hatalmas vízen, ahol a hullámok akkorák, mint a templomtorony. – A csapos a poharakat mosogatta, Rémusz megvakarta az állát, és halkan folytatta:– Now, don’t you be lookin’ at me dat way. Mondtam már: kedden vártam a vonatot, de a lábam gyorsabb volt a kerekeknél. Aztán jött az a fényes madár, a Falcon, s bár a gépnek fémes hangja volt, a szíve úgy dobogott, mint az enyém. I’s just a po’ traveler, egy szegény vándor, aki kereste a helyét, ahol nem a bőre színe, hanem a meséje súlya számít. And here I is, itt vagyok, Bödőcsehy szívében, mert a szél ide fújt, ahol a pálinka élesebb, mint a déli napsütés. Lawd, it’s been a journey, sho’ has.

Az ajtóban újabb vendégek tűntek fel, lerugdosták a sarat a csizmáikról, levették a kalapjukat, na, adj Isten, azzal beléptek. A nap fáradalmán túl nehézkesen mesélte a történetet, akadozva, alig érthetően, kicsit összefüggéstelenül hadarta élete nagy kalandját, a bisztró népe pedig hallgatta. El is terjedt róla, hogy érdekes ember, de rébuszokban mesél. Az irgalmatlan pálinka összekuszálta a hosszú utazás élményeit, a permanens gazdasági világválság szenvedését, a távoli világot, ami elől Keletre menekült. Fölszállt kedden a vonatra, majd hosszan hajózott a gyönyörű viharos óceán tajtékzó hullámain, végül az ezeréves sólyom (Millennium Falcon) szárnyára csimpaszkodva repült át Európába, végül idecammogott a sarokba, a négyes asztalhoz.

Másnap már sokkal könnyebben fűzte a szót az öreg, távoli történeteivel viszonozta a közvetlenséget, a parasztok szeretetét, újra és újra meséltették, a kocsmáros a pultra könyökölt, már megszokásból kérdezte: – No, és hogy kerültél te ide, te Rémusz? Az öreg szemei előtt köd úszott, a szilva tüze kioldotta a nyelvét, szavai esetlenül botorkáltak. – Lawd, Mars’ Boss... – nyögte ki, miközben folyton a pohár fenekét bámulta. – Nehéz sor volt az, mighty hard. Ott, messze, a gyapot sem volt fehér, hanem szürke, büdös, nehéz gyapjas a portól, s a válság úgy rágta az embert, mint Brer Wolf a csontot. I tell ya, felszálltam én arra a füstös vasparipára kedden, aztán... dat big water, az az óceán! Olyan sötét volt, mint a kátrány, s a hullámok dobáltak, mint egy babszemet a tálban. I’s jes’ a po’ soul, csak egy szegény lélek, aki menekült, folyton szenvedett. Den come dat bird, az a fura fém-sólyom, tudja? The Falcon! Úgy hasított az égen, mint a villám, faster dan de wind, és mire kettőt pislogtam, már a sárban caflattam. A lábam nehéz volt, mint a sárgaréz, de a szívem húzott... ide a sarokba, a négyeshez. Sho’ nuff, végül itt kötöttem ki. Ain't no mo' wanderin' for dis ol' man.

– Aztán hiszel-e Istenben, Rémusz? – kérdezték a szájtáti törzsvendégek. A dohányfüst és a szeszharmat rátelepedett a bútorokra, az ablakon besüvített a szél. – Jársz-e templomba, milyen a ti Bibliátok? Rémusz kiegyenesedett, tekintete a messzeségbe révedt: – Listen close now, brothers... A mi Bibliánkat nem papírra írták, hanem a napfényre meg az árnyékra. In de beginnin’, az Úr az egyszerűséget szerette. Minden olyan volt, mint a tiszta pálinka: láthatatlan és gyenge, mint a lábgomba. Veszettül viszket, alig látszik, csak a sötétben tud megbújni. Azok a lények még nem bírták el az élet súlyát... Den de Good Lawd, az Úr elunhatta a semmit. Elővette a festékes bödönt, és elkezdett színeket önteni a világba. Sárgát, vöröset, barnát... one by one, gettin' deeper and deeper. Minden színnel több fényt zárt a bőr alá. And finally, mikor már az összes ragyogást egyetlen pontba akarta gyűjteni, megalkotta a legtökéletesebbet: a feketét. Abban benne van az éjszaka békéje, a hajnal bölcsessége, és a csillagok ereje. Dat's de truth, sho' nuff. Mi nem csak olvassuk az igazságot, mi magunkon hordjuk azt a fényt, amit az Úr legutoljára, a legnagyobb gonddal csiszolt. Egészségeinkre!

Az állatorvos meredten hallgatta a genezis boncolgatását: Szóval első nap az Isten csak átlátszó dolgokat teremtett, aztán egyre bonyolultabb lett a világ. Rémusz elhallgatott, ujjával a kisunokája felé bökött. A hangja ekkor már vibrált, mint a túlhúzott gitárhúr. – Look at dat boy... Látják azokat az ujjakat? Hosszúak, mint a pókláb. Az Úr, mikor megalkotta a legtökéletesebb sötétséget, nem feledkezett meg a hangokról sem. But my Johnny... ő nem a sárban fog hódítani. Ő visszaveszi azt a fényt, amit az Isten a feketébe zárt. Eljön a nap, mikor a kezébe fog egy darab fát, s az a fa sikoltozni fog, mint a vihar az óceánon. He’s gonna set de world on fire, sho’ nuff! Ez a gyerek nem focista lesz a bödőcsehy-i ifiben, hanem a mennydörgés pásztora. Azt a sok kicsi, beteges lényt pedig mind meggyógyítja majd a hanggal, amit a Napból lopott le nekik. Mark my words, brothers... a Mennyei Sólyom nem csak engem hozott ide, hanem őt is. Amen.

Aztán eljött 1969. augusztus 18-a. Felvisított a gitár távol az őstestvériség kocsmájától, Woodstockban. Rémusz akkor már nem ült a négyes asztalnál, de szavai ott lebegtek a sárban tántorgó fiatalok felett. Johnny – akit a világ már csak Jimi Hendrix-ként ismert – fellépett a deszkára. Bödőcsehy-i mez helyett rojtozott fehér bőrzekét viselt, fején betyárkalapot. Amikor belecsapott az első akkordba, a kocsma csendje szilánkokra tört: cigányosan szólalt meg a "Star Spangled Banner". A gitár tüzet szórt, és a „legtökéletesebb fekete” ragyogása átütött a képernyőkön, egészen a bödőcsehy-i vegyesbolt faláig.

II. rész:

Üzemnapló és a „Rapidozás”

Jó ideje már, hogy megint nem történt semmi. Belefagytak az emlékek az üvegbe, a kis Johnny Allen zacskóval a fején ücsörgött a buszmegálló melletti árokban. Bödőcsehyben nem ismerték ezt az életstílust. – Mit keresel itt, öcskös? – kérdezgették a kis szutykost. A kakas kukorékol, a kutya ugat, a disznó röfög, az a fekete gyerek meg az árokban bambul, mondogatta Ili nénye. Nem sejtették, hogy Johnny Allen titokban, jobb híján rapidozik a zacsi alatt.

Az öreg Remus nem igazán találta a helyét. Ez a gyerek, mondogatta csöndesen, nincs vele minden rendben, a gitározásban nagyon ügyes, de a muzsikája hangos, a gyapotszüretelő bluest úgy megvadította, hogy meg lehet tőle őrülni. Egyszer zenész cigányok jöttek a faluba, odatelepedtek a négyes asztal szomszédságába. Látták az öreg Rémuszt az unokájával, azt gondolták, hogy ők is romák, mert olyan szép fekete bőrük van.– Némá, Brendon! Dik, milyen sukár tesvíreg – suttogta az idősebb zenész. A bödőcsehy-i parasztok elhallgattak. A falu furcsaságai és a kétféle „idegenség” találkozott. Brendon, a prímás, odahajolt a vénemberhez: – Szabad-e, bátyám? – kérdezte, és a hangjában ott volt a tisztelet. Johnny Allen fel sem nézett, csak a hosszú ujjaival dobolt az asztal szélén – egy olyan ritmust, amit a cigányok még sosem hallottak, de a lábuk azonnal átvette. – I tell ya, brothers... – szólalt meg Remus. – Sokféle út pora tapad a csizmához, de a jó nóta mindenhol ugyanúgy fáj.

A prímás meghúzta a vonót, mély garathangon rítta a hegedűt, ami Georgia mocsaraiból indult, de a bödőcsehy-i sárba szállt alá. Johnny Allen ekkor emelte fel először a fejét. A zacskó rászáradt már a fejére, de már nem fojtogató teher volt, hanem egy lovagi sisak, ami mögül egy másik világot látott. Az öreg a gitártokra bökött: adjanak egy gitárt a gyereknek! A cigányok átnyújtották a hangszert. – Dik, more, hogy fogja má, a másik kezibe tartja, oszt itt penget! A gyerek gyorsan áthúrozta a gitárt, mert balkezes volt. Különleges, vad futamokat kezdett pengetni.– Dik more, hogy bashavál a bibas! És elkezdték énekelni: „Zöld az erdő, zöld a hegy is, a szerencse jön is megy is...” Az állatorvos beírta az üzemnaplóba: „Ma este a négyes asztalnál a Mississippi és a Tisza összeért. Nem volt szükség tolmácsra, mert a bánatnak nincs akcentusa.”

III. rész:

A fekete gyász és a világmegváltók 

Amikor a hír megérkezett a londoni hotelszobából, a kocsma felett megálltak a felhők. Rémusz bátya felállt, olyannak tűnt, mint egy elfáradt király. – He’s gone home, brothers – mondta. – A gyerek eloltotta a tüzet, de a parázs ittmaradt.A pesti lapok a „vidéki marginalizációról” írtak, de fogalmuk sem volt róla, hogy azon az éjszakán Bödőcsehyben maga a Teremtő utolsó, legtökéletesebb színe tűnt el.

Néhány hónap múlva idegenek érkeztek. Pesti néprajzosok, szociológusok, „világmegváltók”. Elővették a hangfelvevőiket, ámulva lesték Rémusz bácsi időtlen szavait. – De hát a szegregáció, Rémusz bátya! A kirekesztés! – vágtak közbe. – Itt mindenki rasszista, mi ezt kutatjuk, nemzetközi referenciáink vannak! –Rémusz elmosolyodott: – Hush now... Maguk a szavakat nézik, én meg a szíveket. Itt a kocsma falán belül mindenki egyforma „parányi élőlény”.

Ekkor odalépett az állatorvos a régi Panaszkönyvvel. Letette eléjük a könyvet: – Ha időtök engedi, olvassatok bele. A margón egy friss bejegyzés állt a dokitól: „A kezdet kezdetétől vírusok, baktériumok, egysejtűek, állatok és főemlősök éltek együtt az angyalokkal és a Teremtővel. Mit gondolnak, az öntudatra ébredt lények közül kik, és mi céllal követelték itt először az egyenjogúságot, a teremtés rendjének eltörlését?”

Rémusz figyelmesen végigolvasta a lapokat, majd csendesen elmosolyodott. – Uraim, lassan indulnunk kell. Fogyasszanak, záróra!