Bodor Miklós László: Békepap-élményem

Békemenetre készül a magyarság... a Szerk.

Surján László kedves történetet közölt Karol Wojtyla életéből, a Magyar Hon Lap egyik számában.

A későbbi Szentatya fiatal káplán korában gyalogszerrel ment az országúton. Hideg eső zuhogott. Feltűnt mögötte a lengyel rendőrség autója. A kommunista hatóság nem volt túl barátságos a papsággal. A fiatal káplán lehúzódott az útpadkára.

A terepjáró, látva a reverendás „osztályellenséget”, utolérte a gyalogost. Lassított. Meg is állt.

‒ Békepap vagy-e? ‒ kérdezte a tányérsapkás gépkocsivezető.

‒ Nem vagyok ‒ rázta fejét tagadón a későbbi Pápa.

‒ No! Akkor szállj be, Atyám. Elviszlek Zakopanéig ‒ szólt a rendőr.

Elolvasván II. János Pál szentatya „békepap”-élményét, jót kacagtam, aztán felmerült bennem egy másik, nem kevésbé mulatságos emlék.

*

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ötéves kisfiú, valamikor a rákosista vörösterror tombolása idején. Egészen röviddel a szerzetesrendek hatalmi szóval történt feloszlatása után.

A kisfiút nevelőanyja, apai nagynénje, volt irgalmas rendi apáca, kivitte magával a temetőbe. Ott rendezgették a kisfiú nagyapjának a sírját. A néni ‒ a megszüntetett női szerzetesrend tagja ‒ kegyelettel gondozta a sírt. Már azért is, mert itt tudott leginkább feltűnés nélkül találkozni volt rendtársaival is.

A nővérek sír-parcellája a közelben volt.

Amint ott gyomlálgatta az édesapja és unokaöccse nagyapjának sírját, feltűnt a temetői sétányon egy reverendát viselő katolikus pap, két fiatal hölggyel.

Vidámak voltak, és beszélgetésüket olykor nevetés fűszerezte.

A kisfiú ezen kissé megütközött, mert nagynénjével a temetőben mindig csendesen, szinte suttogva társalogtak.

A gyermekszáj nem mindig mérlegel.

‒ Ez a pap bácsi biztosan békepap! – fordult a kisfiú nénikéjéhez, alig fojtott hangon.

A felfedezett „békepap” és két húga ‒ mert kísérői azok voltak ‒ először meghökkenve egymásra néztek, majd temetői csend meg komor, fekete reverenda ide vagy oda, harsány kacagásba törtek ki.

Odafutottak a kisfiúhoz, és össze-vissza csókolgatták az elképedt gyerkőcöt.

A mély zavarban lévő nevelőanya csak sokkal később kezdett mulatni a dolgon. Kiderült, hogy a hölgyek egyike rendtársa volt. A pap húga. Harmadik leány szintén testvérüknek, és a közelben lévő nővérparcellának a tavaszi rendbe tétele céljából jöttek. A reverendás fiútestvér húgainak segíteni tartott velük.

Így történt.

A szájaskodó, gyorsan ítélő kisfiú én voltam, jó hetven évvel ezelőtt. Talán ugyanabban az esztendőben, amikor a vallási buzgalomtól átfűtött őrmester nem hagyta a későbbi Szentatyát az út szélén ázni-fázni a Tátra-alji fagyos esőben.

Budapest, 2008. március 25.