top of page

Budaházy Edda: Jobboldali összefogás




A baloldali összefogásról szólnak a hírek hetek, hónapok, sőt, tulajdonképpen évek óta. De mi van a jobboldali összefogással? Vajon arra nem lenne szükségünk? Most, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a balliberális oldal esetleges (Isten mentsen!) győzelme esetén nem kisebb a tét, mint Magyarország végleges és visszafordíthatatlan elzüllesztése? A 2006-os felkelést követő parlamenti választáson, 2010-ben a Jobbik közel 17%-ot ért el. Azt hittük, a Jobbik és a Fidesz-KDNP együtt, a nemzeti radikalizmus és az óriási jobbközép erő akkora jobboldali győzelem, olyan jobbhorog, ami után a balliberális oldal soha többé nem fog tudni felállni. Most már csak meg kell egyezni néhány alapvető irányvonalban, és végre elindulhatunk a rendszerváltás felé.

Sajnos tévedtünk.

A parlamentbe induló Jobbik naivan azt képzelte, majd számítanak gondolataira, javaslataira, szavazataira a nemzet érdekében, de tévedett. Elképzeléseit kigúnyolták, módosítói leszavazták és a nagy lelkesedéssel, hatalmas energiával politizáló ifjú nemzeti radikális párt lassan, de biztosan a kormányzó Fidesz ellensége lett. Mert szeretet nélkül őrjöngeni kell.

Magam, aki sok akkori képviselővel tartottam a kapcsolatot megdöbbentem, hogy rövidesen milyen elementáris gyűlölet formálódott a két politikai erő között.

A Fidesz nem ismerte fel (vagy nem engedték neki) az összefogásban, vagy legalábbis a konstruktív együttműködésben rejlő lehetőséget. A nemzeti radikálisokat ellenfélnek, konkurenciának tekintette, és valósággal átlökte az ellene szövetkezők táborába. Így már értelmet nyert a balliberális összefogás, a Jobbikkal kiegészülve már esély mutatkozott a kormány leváltására.

Ennek isszuk ma a levét.

Persze mindez nem menti fel a Jobbik akkori vezetését, mindenekelőtt Vona Gábort (akinek még a nevét is nehezemre esik leírni) mindazért, ami ezután következett. Legnagyobb bűnének azt tartom, hogy amikor a kormány (végre!) elkezdett nemzeti értékek mentén politizálni, nem engedte, hogy követői örüljenek annak, hogy bizonyos fundamentális kérdések végre napirendre kerülnek. Olyan radikális témák például, mint a bevándorlás, a határon túli magyarok vagy Trianon. Értelmetlen és eszelős gyűlöletét átplántálta párttársaira és szavazói nagy részére is, miközben a lövészárkok betemetéséről szónokolt. Azt hihetnénk, megtanultuk a leckét, hiszen a Fidesz szavazóin kívül – akik kétségtelenül többnyire a dolgozni és építeni képes, a társadalmat a vállán hordozó, békés és értékes magyar középosztályba tartozó emberek –, létezik egy radikálisabban gondolkodó jobboldali réteg is.

Ahelyett azonban, hogy őket is az asztalhoz engednék, a kormánypárti média teljes elhallgatásában részesülnek, eseményeikről nem adnak hírt, képviselőik, véleményformálóik mintha nem is léteznének.

A mérhetetlen százalékon álló Párbeszéd, vagy az LMP ezerszer nagyobb publicitást kap, mint az immár 5%-on álló Mi Hazánk.

A baloldalon ilyen hibákat nem követnek el. Mindenkinek szót adnak, aki a legcsekélyebb mértékben is az oldalukon áll, még ha kicsi is, béna is, akkor is, mert tudják, hogy minél többen tolják a szekeret, az annál gyorsabban szalad.

Sajnos, a nemzeti oldal szereplői egymás ellenében képesek csak megnyilvánulni, a nemzeti radikális Mi Hazánk kommunikációjának vezérfonala a Fidesz kritizálásában gyökerezik, vadászván a kiábrándult szavazókra, a kormánypárti oldalról pedig megengedik maguknak azt a luxust, sőt, el nem mulasztanának egy jóféle „nácizást”, ha a Jobbik hazafias idejéből elő tudnak ásni egy karlendítős képet, vagy egy zsidózást a vasárnapi ebédnél – vérig sértve ezzel közel 500.000 korábbi Jobbik szavazót. Pedig tudomásul kell venni, hogy Magyarországon van egy nagy, nemzeti érzelmű tömeg (szerencsére!), amelynek nagyobbik része mérsékelt, kisebbik része pedig radikális, de semmiképpen nem ellenségei egymásnak. Persze vannak dolgok, amiket másképp látunk, de a piac, ha úgy tetszik, megkövetelne valamilyen értelmes együttműködést, annak érdekében, hogy a hazaárulók ne kaparinthassák meg a hatalmat.

A szavazókat érdekelné a radikális közéleti szereplők véleménye és elképzelései is, talán ők is beleférnének néha az egy kaptafára készülő, állandóan ugyanazokat szerepeltető, valljuk be, sokszor igen unalmas műsoraikba.

Most, október 23-án is úgy alakul, hogy aki a Békemenetre ki akar menni, az ne tudjon a Mi Hazánk-megemlékezésre a Corvin közbe.

Pedig sokan vagyunk, akik mind a kettőre elmennénk. Milyen kár. Milyen kár!

 

78 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page