top of page

A FRONTSZEMÉLYZET TERMÉSZETRAJZA (Dienes Jenő Attila elbeszélése)





Véget ért a vakáció-jelenség, a nyurga kamaszok a tornaórán gebeszkedtek. Lebarnultak, kiszőkültek, megnyúltak, kissé átrendeződött a társaság. Egy-egy ifjú, bár jól látható hátránnyal végzett a növekedésben, kitartóan ragaszkodott a korábbi sorszámához, a tornasorban elfoglalt helyéhez. Az egyre alacsonyabban hunyorgó őszi napfény még előrukkolt egy-egy vénasszonyos simogatással, ahogy a kastély előtti szerpentinen a legcsodásabb márkák marcangolták az aszfaltot. Feslett szárnyú angyalok arca rajzolódott ki a füstüvegek mögött, mindenki szabadon szárnyalt, valaki belegabalyodott a mondókájába, majd eloldalgott.


Kigurultak a veres szőnyegek, himbálóztak a szalagok, elállta az utat egy kordon, megérkeztek a mesterdalnokok.


Két hevenyészve összekapirgált, eltérő kultúrájú sereg találkozott a bejáratnál. Makkos mokaszinban remegett a tudósító, harciszínekkel kifestett arccal szorongatta a skalpkését. Mielőbb gyilkolni szeretett volna, ezért rezzenéstelen arccal suhintotta el a tomahawkját.


– Itt vannak a velejükig úriemberek! – hangzott a csatakiáltás.


Gyűlölet fröccsent a száraz könnycsatornákon, skalpnak nem nevezhető szánalmas paróka hullott a földre. A bejáratnál kifürkészhetetlen mosollyal arcán, ott állt Vendelin, a pincérnemzet epigonja.


Megengedi? – suttogta illedelmesen.


Alázatos segítőkészséggel terelte, ültette, kabátolta a népet. Sorakoztak a bátor hazafiak, a jólfésült bájgúnárok, igyekeztek a sor élére állni, gyülekeztek, mint dróton a fecskék, bágyadtan csiviteltek a nagy készülődés előtt.


– Pole-pozíció, Uraim, pole-pozíció! (somolygás-mosolygás) Hogy vagytok, Uram? Mi újság felétek, megy a bolt, hogy van a főnök, vett új ladikot, vagy mit, esetleg repülőgépanyahajót? Hallom, idén nem mentek a Holdra, majd hirtelen pssssz-t mondtak be a hangosba, miközben ellenséges hadiösvényre léptek.


Már az első bárdnál feszült csend támadt a nézőtéren. Elcsukló hangon kezdett jódlizni, nem jöttek ki a torkán jól begyakorolt szófordulatok, csak a magánmitológia. Nem ehhez volt szokva a nagyérdemű, nem erre szólt a jegyük. Mi nem tudtunk semmit erről. Úgy gondoljuk, hogy majd a következtetéseket ki-ki levonja, lelke rajta, mit is mondhatnék erről, soha egy rozsdás szögért nem vállaltunk felelősséget, trillázta a refrént, majd nyomban magyarázkodásba kezdett. Épphogy itt vagyunk, kicsit kíváncsiskodunk, elbúvunk, nézelődünk, sétálunk. A kasszánál egy picit elidőzünk, majd a gyertyaláng eleganciájával tovalibbenünk, mint a cserregő nádiposzáták.

A bámészkodókat kordonok és kecskeszakállas trubadúrok szórakoztatták, vígan szólt a vadászkürt. A végeláthatatlan hadinép táborát marcona alabárdosok vigyázták, izmos paripáik szanaszét hűsöltek. A letolt ablakok szuszogását a csöndesen járó motorok táplálták. Légkondicionált martalócok, ők az egyre fenntarthatatlanabb fejlődés testőrei, a hollywood-i mesterséges intelligencia és az űrmocsok.


A régi kor embere is előkerült a forgatagban, egy üszkös máglyáról kaparták. Vajon mit kereshetett itt, merre haladt a felolvadt fosszília, a kardra tekeredett teuton márványféreg, a fehér pajzson feszülő fekete kereszt hova kóválygott? A legújabb kódexből anekdotázott, rá sem hederített a kínvallatás kérdezőbiztosaira – dobd szájba kenyérrel, vágasd magad jól pofon, nyugodtan veregessétek hátba őket, nem baj az, ha alacsonyabbak, ha tülekednek, csak bátran dicsérjétek a sudár szálfatermetüket, szépségüket, szemük csillogását!


Ez a közönség már nem tudott nevetni az egyszerű helyzetkomikumokon, a némafilmek seggberúgásain, nekik háromdimenzió kellett, online cirkusz, ötgé. A mentorok ma csülkös pudingot kértek kovászos uborkával, szotyihéjon habzó köldökcsókkal. Merészen énekeltek, fokozták a falsetto-t, ettől jött a flow! Kihúzták magukat, elődüllesztették selymes kis susztermellecskéiket. A nemzetstratégia új szituációt szült, jogászra, közgazdászra már nem volt szükség a soros nemzedékben, a valóságot áthidalta a kommunikáció, helyettük médiatudomány szakos suhancok kötötték apró fogadásaikat, az eshetőségeket latolgatták. Ügyesen provokáltak, botfülecskéikkel bátortalanul vezették a rádiók zenei műsorait, aztán belejöttek a kaszálásba. Lecsaptak a piaci résre, megbolondították a kiállítótereket, kíméletlenül megfejték a ciklus üzleti lehetőségeit, felbálázták a lakosságot. Ferenchez jártak audenciára, miközben azt tervezték, hogy uralják majd a hitéletet, a dísztelen, takarítatlan templomok világát, a vadak oktatását, csúszás-mászást, lüktetést.


A két-három évtizedes lélekmasszázs betermelte a szigetre az önkívület nyájait. A rendezvények jellegzetes légköre, az ordenáré népünnepek, a varangycsókolgató alkalmi szüzek, a kapcaszagú bűvészek, birodalmi kardnyelők ócska produkcióira építkezett. A kifosztott tetemek együtt úsztak a történelem folyamán, a végtelen fesztivál megterhelő eledelei hódvárakká torlódtak. Alattuk szörföztünk, autóztunk, a csöppnyi országot keresztbe, hosszába caflattuk a puffadt hullák bűzében. Különös, hogy minden harmadik ház üres volt. Csaknem bedeszkázott ablakok, pókhálós függönykarnisok, málló vakolatok mögül menekültek el a fiatalok. Mások szolgák módjára piramisokat hengergettek, ment az értelmetlen rongyrázás, lopakodtak a titkos pénzügyi tranzakciók, kozmetikázott statisztikák, fronthírek.


Elcsattogott az éjféli gyors, az utolsó törzsvendég is lefordult a székéről. Második álmodása óta felfigyelt egy intenzív fülcsengésre, kellemetlen kis tinnistus csikarta lelkét. A szokatlan zaj nem külső hangforrásból származott, hanem belső csörgedezés, csobogás, mennydörgős sistergés volt. A szűnni nem akaró kereplés, parányi harangocskák csilingelése, megvadult gyermekhad dübörgése már zavarta a futárt, kegyetlen sípok elviselhetetlen nótája erősödött, az őrületig tépázta idegeit. Az emberiség karámja rázkódott, csörömpölt, tajtékzott. Készülődtek az inszeminátorok, hogy éppen búgatásra-e, vagy herélésre, azt nem tudni, de bejöttek a mezőről a népek. Egyesek tagbaszakadt, gyöngyöző verejtékkel, koszban, gyászban, mások igénytelenségben slattyogtak, még a pálinkájukat sem itták ki. Voltak szülni nem akarók, akik színlelt öntudattal, szűk utcai ruhákban, aranyláncosan, retikülösen, komótosan szívták a cigit, kövér fecsegéssel tértek be, hogy ebből már elegük volt, ezt többet nem csinálják meg velük, nem nyelik tovább a bosszúságot, itt a vége, be fognak olvasni kerek perec, keményen meg fogják mondani a magukét, de aztán csend lett a csendőrkaszárnya szürke udvarán. A civilek már nem ismerték a vezényszavakat, nem tudta a tanár, az orvos, hogy mi az a jobbra-át, jó-barát, nem ismerték a fegyver érzékeny rezgését, a félkörös mellalakba lőtt rövidsorozatok füstjét, elmaradt az elegancia, csak csoszogás. Egymás sarkán bukdácsoltak – ahogy a Krämer légió túlélői mesélték.


A templomi kórus megfogyatkozott, a padsorok foghíjasan illatoztak. Hol voltak már a peresztrojka, glasznoszty hórihorgas figurái, tarka gönceikkel. A szitakötők, kabócák, ájtatos manók szétszéledtek, leszoktak a korpuszról, már csak távoli spiritiszta összejöveteleken pózoltak, cimboráltak, paráználkodtak. Azok maradtak itt, akiket a szociban kitiltottak. Most gyámoltalanul fészkelődtek, illedelmesen motyogtak.


Laikusok vagyunk. Mielőtt rázendítenénk a Pater noster-re, nem ártana rendezni sorainkat: egy csokor virágot tenni az oltárra, kinyitni az oldalhajót, szentelt vizet hozni valahonnan. Sajnos nyugdíjba ment a hagyomány, megreformálták a józanészt, elmenekült a jóság, a szeretetet sincs már közöttünk, az élet megy tovább, ne legyünk szentimentálisak!


Egy toronnyal odébb időtlen időkig szólt a temetések vad harangja, rendszeresen öntisztult a templom, kitakarította magát. A templomszolga úgy tette ezt Isten dicsőségére, hogy közben évekig száműzetésben angyalkodott. Aranyos sekrestyés néni volt. Mindezt csak a hívek tudták. Első perctől nem szerették a pesti atyácskát, végül áthelyezték egy másik plébániába, mármint atyát a püspökség.


A szégyen dalnokai beültek egy ivóba, kikérték a kört, a pult mögötti képernyőn valami negyedrangú focimeccs dúlt. Nem volt drága hely, dugóhibás, nyúlós boraik után lementek a lépcsőn, itt aztán megállt az idő. A legendás kocsmák nevét nem mindig sikerül felidézni. Összenéztünk, betoppantunk, csak éppen hogy egy sörre, alkalom szüli az ifjú tolvajt, a szeszgőzben pörgő világ ernyedt táncosát. A szétköpködött szotyihéj fölött, a kockás abroszba kent télifagyi hullámnyaldosta partján, a pirospaprikával meghintett zsíroskenyérnek támaszkodó nagyfröccsök röhögése, a stand kluttyogóiból szétpocsolt aromás töményszag, a meggyalázott piszoárok meséi ringatták nehéz álomba gyermekeiket. Hosszú fekete kabátjaik szétterültek a kocsma kövén, a hatalmas hangszertokból üresüvegek kerültek elő, hogy a törött göngyöleget ellensúlyozzák. Vendelin arca dühbe torzult, nem értette az őszinte jószándékot, nem számolt, csak mért, ezzel véget ért a kóborlás, lezárult az analóg szintetizátorok fénykora.


A kárhozat és a szenvedés sötét gödre után tündöklő fény árasztotta el a várost, éppen a mozgalom csalogányai konferálták fel magukat. Már várták az alkalmat, hogy fellobogózott napokon, óriási kivetítők előtt, szűk utcák tömegrendezvényein éltessék Ceasart. Vérfagyasztó tréfáikkal, könnyed fecsegésükkel merőben újat hoztak a pulpitusra, csaknem eredetinek tűntek, de ami megmaradt belőlük, hogy ők voltak az újságpapíroson toporgás két szerencsétlen karmestere. Az évszakok szellői mehettek, ahogy jöttek, mesterdalnokaink úgy csücsörítettek, mint kuktán a szelep. Megdolgoztak a pénzükért, ahogy a zugkimérések bűnös csaposai, a kancsal céllövöldések, vagy a túlsúlyos primadonnák szoktak. A lihegés csitult, az izomszag eloszlott, a lelkesedés véget ért, búcsúzóul odabökték:


– A csíkos zászlót ne hozzátok!


Ez volt a mániájuk, no meg a „ne üljetek fel a provokációknak” kezdetű ének. A Himnuszt már nem tudta senki normálisan elkezdeni.


Ballábas harántterpesz, mondjuk ez legyen a jelünk! Zavart mosollyal a pofájukon, hülyét csináltak magukból, lemondtak az értelmes szavak igényéről, gonosz varázslat áldozataivá váltak, eladták a húsukat, vérüket, haragjukat.


Évek teltek el hümmögéssel, Piros Arannyal, hagymaszárral, kínos orgiákkal, a civilizált Európa köldökét nyaldosták, a trikoloros guillotine-t csókolgatták, megbízható hóhérokat kerestek égen-földön, valamire való Júdásokat, végül összeállt a nagy csapat, reklámszatyorban hordták a papírpénzt, télen-nyáron veteményezték az ipariparkokat, gyárakat, gépeket, ingatlanokat.


A ripacsok mögött ott leselkedtek a főszervezők, a főkolomposok, igazi Nürnbergi arcok, egyetlen aláírás nem maradt fenn tőlük, csak egymás között szólaltak meg időnként, legendáik szájhagyomány útján terjedtek, kódolt kifejezéseiket elnyomta a feketébe szakadt siratóasszonyok vinnyogása.


– Ezek a parányi csontkukackák mit ficánkolnak itt a horgok végén!? Bukjon Rottenbiller, egyszer, csak elmúlik karácsony!


Nem is értjük, hogy kerülhettek ide, MEKKORA BOTRÁNY, nem szerény költségvetés, aztán a négylábas cipő, hoppá! Az ékes aranyláncok súlya alatt torzsalkodó kismúltú legények alig dúdolták már az éneket, bátortalanul bóklásztak a szólamaikban. Ma sem lesz mesterdalnokunk, de még továbbjutónk se. Nem fordult meg senki, a zsűri köpött egyet, duzzogva vágta be maga mögött az ajtót és hazament.


Az az igazság, hogy a nemzeti tőke kialakítása folyik éppen, óvatlanul is belekeveredhet a zenekari árokba egy kis „hogy is mondjam csak”. Szóval nem tisztem pálcát törni senki felett, de azért, hogy a komolyságot megőrizzük, bizony elpirulunk a jelenségen, átkönnyezzük szemeinket az Andrássy útról a Balcsira, majd előbukik egy dácsa az Adrián, ahol dús seggű hajadonok mossák az örök sötétséget, ezt az ütemet már a közönséggel kellene együtt énekelnie a kórusnak, valamiért nem megy, kérnék egy kis segítséget, hát magyarok vagyunk, nem?!


Égett szőr szaga szállt a szélben, egy stadionnyi vadállat üvöltött, ez nem a Hymnusunk, a stúdióban megfújták a kürtöket, a gyertyákat kioltották, a tömlőket megrepesztették és a sötétségben felhangzott a bíró szava: fej vagy írás? Egy nyugalmazott érmegyűjtő elemezte az első félidőt. Úgy vágtak neki a meccsnek, mint Dózsa Szidón vagy Damaszkusz falainak, a keresztes vezér soha nem ért a kapukig, a saját zsírjában sült pirosra, a rossznyelvek némi kannibalizmust lafatyoltak, miközben Werbőczy könyörtelen szeretettel írta a Tripartitumot, a frontszemélyzet szervezeti működési szabályzatát.


A szerző festménye







138 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page