Cser Ferenc, Darai Lajos: A magyarság Kárpát-medencei eredetét bizonyító érvek vázlatos összefoglalása. A magyar nyelv, mint önbizonyító valóság
Cser Ferenc, Darai Lajos tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Cser Ferenc (Qeanbeyan) és Darai Lajos (Kápolnásnyék)
Egy fontos tudományos tanácskozás elé
A magyarság Kárpát-medencei eredetét bizonyító érvek vázlatos összefoglalása. A magyar nyelv, mint önbizonyító valóság. Embertani és műveltségi bizonyítékok
Lelkünk közös beszéde.
A. Bevezetés
A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 32. Magyar Őstörténeti Találkozója, tudományos tanácskozása elé írjuk ezt a bevezető tanulmány együttest, megfogalmazódó elvárásainkat az ott majd előadók, résztvevők felé, mintegy eddigi kutatási eredményeink összegző hivatkozását indoklásként nyújtva. Hangsúlyozva, hogy egész tanulmányaink megtalálhatók a világhálón, amint a ZMTE korábbi harmincegy találkozójának előadásai is elolvashatók az egyesület honlapján elérhető Elektronikus Könyvtárában és a ZMTE Acta Historica Hungarica Turiciensia című folyóiratában.
Tanácskozásunk igen széles tárgyköre: Magyarságunk forrása régen és ma. Ezen belül a következő témacsoportokba, avagy tömbökbe várunk előadással jelentkezőket: 1) Az egyetemes őstörténet és a korai magyar történelem összefüggései. 2) A magyar nyelv: beszéd és írás kérdésköre. 3) A magyar jelképrendszer. 4) A magyar társadalmi és állami szervezőelv. 5) A magyar ó- és középkor eseményei és helyszínei. 6) Hivatástudatunk és küldetésünk. És az alábbiakban arra is szeretnénk rámutatni, miért olyan fontos számunkra e találkozó és mit szeretnénk vele megvalósítani, általa elérni.
A magyarok őstörténete vagy jobb kifejezéssel a korai magyar történelem éppen annyira bonyolultan szerteágazó, mint az egyetemes őstörténet, és éppen úgy nem köthető egyetlen népcsoporthoz, mint a többi népé sem. Annyi különbség azért mégis van, hogy mi a Kárpátmedencéhez tudjuk kötni elődeink életútját a messzi őskőkorig vissza, azaz nálunk minden más, máshonnan érkezett embertani és műveltségi jellegzetesség megkülönböztethető és ezért meg is kell különböztetnünk az eredeti és túlnyomó itteni jellegzetességtől. Ehhez azonban fontos figyelembe venni az egymásután következő időrétegekben a helyi népkohó egyre megváltozott állapotát, mint befogadási kiindulópontot a további külső hatásokhoz. Mert hatás volt rengeteg, aminek eddig tudósaink nem annyira itteni megvalósulását, hanem a sokszor csak feltételezett eredeti helyszínén megvolt jellegzetességeit kutatták inkább. Miközben az látszik kirajzolódni, hogy a bejövők sora nem alapvetően tudta megváltoztatni a Medencebéliek erőteljes eredeti jellegét, mert mindig kis arányt jelentett. Ugyanakkor az ellenkező irányt, a Kárpát-medencéből kiáradó hatást is nyomon kell követnünk az esetleges visszatérések felismerésén túl azért is, mert a Kárpát-medence valós szellemi eredményei, avagy találmányai valamiért háttérbe lettek szorítva az elmúlt időkben a világ többi részén fellelhető műveltségekhez képest. Azaz rá kell jönnünk utóbbi okára, ezért is fontos e tanácskozás.
Feladatunk tehát az embertani és műveltségi elemek párhuzamos futásának vizsgálata már a legkorábbi korszakokban is, hangsúlyt fektetve az egyetemes őstörténeti megfeleltetésre, de feltárva azt, számba kell venni a Kárpát-medenceiség sajátos többleteit is, ha egyszer azokat lépten-nyomon érzékeljük. Kezdve a világlátás, világbölcselem alapvetésétől, aminek sikereit a régészeti műveltség egymásutánja megmutatja, a kézművesség és fémművesség eredményein át a földművelés első és rákövetkező fejleményeiig. Ennek nyelvi és írásbeli lecsapódásaira is vannak bőven nyomok, szélesíthetjük látókörünket, különösen jelképrendszerünket illetően. Ez, folytonossága miatt, a mi kötelességünk a mai emberiség felé. Ezt a szervesen működő, azaz mellérendelő világot befolyásoló és valamennyire megváltoztató külső behatolást – lett légyen az harcias beavatkozás vagy alárendelő műveltségi hatás – nem kizárólagossá, döntő mértékűvé válásként kell tehát figyelembe venni, hanem a kettő kiegyenlítődését bemutatni.
Hogy már kiegyenlítődéses végeredményként tudjunk tekinteni azokra a minket érintő, de máig vitatott ókori és középkori fejleményekre, amelyek, továbbá, vallásunk elveit és államunk szervezetét – s ennek beágyazódását környezetébe – illetik és taglalják. Azaz el kell utasítanunk a hamis képet, azt a mítoszt, hogy voltak itt általunk erőszakkal meghódított és műveltségében elnyomott népek, mai hazánk helyén, a mi megjelenésünket megelőzően. Mert bár voltak olyan hatalmak korábban, amelyek a Kárpát-medence bizonyos részein népelnyomóként működtek, de a máig felérő államiságunk létrejötte orvosolta ezt a helyzetet. És vitathatatlan, hogy a mi elődeink hoztak itt létre Európa és a világ többi része felé is elterjedt olyan életmódot és világelsajátítást, mely hozzájárult a modern világ kialakulásához. Sőt, itt találjuk kezdetektől mind a vallás, mind az állam máig ható, máig érvényes alakzatait, ahol a kereszténységre és a hosszú történelmünk által Megszentelt Koronánkra és a Koronatanra kell gondolnunk.
A sok-sok szálból font valóságot kell tehát megragadnunk, ha magyarságunknak a magyar történelemben gyökérző voltát kutatjuk, összegezzük. Ennek során szellemi s eseménytörténeti rendszert alkotó összetevők önmagukban is érdekesek, viszont teljes képpé összeillesztve fenséges mintát szolgáltatnak további munkánkhoz a Kárpát-medencei jövőnk szolgálatában.
Nem kell tehát folytatnunk az eddigi káros gyakorlatot, midőn két-három részre szakított országunkhoz hasonlóan, az írott történelem előtti korszakaink kutatását is előbb a két, majd a háromirányú megközelítés szembenállása, sőt kibékíthetetlen ellentéte jellemezte, jellemzi. A kiegyező megoldást az eddig itt elmondottak fényében azért mi javasoljuk, mert a Kárpátmedenceiség keretébe belefér a másik két irányzat szinte minden valódi eredménye. Valódin azt értve, hogy nem késői hatalmi mesterkedésből fakadó hamis adat vagy összefüggés miatti téves állítás, illetve nem elavult szemlélet vagy színvonal termékét akarja korszerűsíteni. És a talán legfontosabbat se felejtsük ki, hogy minden segédadatát, anyagát a történelem értelmezi, beállítja az addigiak közé. És így volt ez már az ókorinak tartott történetíróknál is, akiknek az iratait, köztudottan későközépkori és újkori feldolgozásokból ismerjük. Az értelmezésben pedig a saját korszakhoz mérés a kiindulópont, annak hatalmi és gazdasági hasznaival együtt. Azaz már Hérodotosz is értelmezett, jellegzetességeket megítélt, leginkább elítélve őket, ha nem saját népéről volt szó. Ez ellen talán egyedül a mondai történelmi emlékezet tudta felvenni a versenyt, de ezt is erősen befolyásolta, sőt kisajátította az eposzi gyakorlat, amely pedig a csillagmítoszoknak az eltorzításával érte el saját célját. Mondáinkon tehát nem krónikáinkat kell érteni, hanem amit krónikásaink emlegetnek, hogy felhasználtak valamennyire, amennyit tehát a megrendelők érdekbeszámítása megengedett. Hogy aztán az érdekbeszámítás meddig és miként érvényesült, például a csak igen későn honfoglalásnak elnevezett folyamatban, azt az előbbiekkel együtt csak igen alapos és széleskörű, az eddigieken túl más szempontokat és kutatási eszközöket bevonva lehet majd kideríteni. Fontos azonban, hogy ne hagyjuk a sajtot kiénekelni a szánkból, és ha krónikáinkban Nimród az atyja Hunor és Magornak, akkor ezzel komolyan foglalkozzunk, ne vessük el mondai alapja vizsgálatát, se azért, mert mondai, se azért mert nem elég rangos, hiszen a Bibliából hiányzik. Ugyanakkor bízhatunk magunkban, hogy képes a tudományunk a teljes és igaz kép elérésére.
Kell még pár szót szólnunk a keleti eredet lecsengetéséről, amit a hosszú-hosszú történelmi időrend pontosítása sokkal fájdalommentesebben képes elfogadtatni, mint hinnénk. Hiszen az a régiség és az a hatalmas távolság, ahonnét az ilyen összefüggések felmerültek, a valóságot jobban megközelítő magyarázatával is felemelő, fenséges, hiszen az egész emberiséget érinti, azzal kell azonosulnunk, nem valami önző kisajátítás kísérletével. Mert ekkor – különösen az európai részeken a Kárpát-medencén kívül – sok-sok Kárpát-medencei hatást észrevehetünk és feldolgozhatunk a bizonyosság elérése reményében a nyelvi indulás után régészeti és embertani vizsgálatokkal. Ahol pedig, azaz ázsiai és afrikai, amerikai tájakon, ahol inkább eleddig a soksok műveltségi egyezésre hívta fel a figyelmet a szorgalmas magyar kutatógárda, ott ezeket továbbra is értékelve, a mítoszképzéshez hasonló hatalmi keretképzés eddiginél sokkal tágabb és időben közelibb feltárásával érhetünk el megnyugtató eredményt, sőt igazságtevést. Javasoljuk tehát, hogy tudományos tanácskozásunk magyarságfeltáró terve abból induljon ki, hogy hazánk a Kárpát-medence. És hogy elfogulatlan magyarságkutatás visszavisz az 1127 éve Árpád vezér hadműveletei által történt és máig hatályos államalapításon túl a középkor előtti magyar ókorba, sőt az ókor előtti ősidőkbe is. Főként azzal, hogy országunk területére annak hű gazdájaként tekint (amint teszi ezt minden európai nép a maga országával), és a terület legrégibb lakójaként, itt minden korábbi történeti eseményt és szereplőt, műveltségi emléket és örökséget – a Pruttól a Lajtáig – magunkénak tudhatunk, azt feltárjuk, közzétesszük és mint hagyományunkat éltetjük.
Az igen régi időkbe visszavisz bennünket a hely szellemének ápolásán túl magyar mivoltunk embertani megalapozása is, benne a genetikai, vércsoporti és alkati jellemzőinkkel. Szintén ezt teszi nyelvünk, különösen gyökszói megjelenésével a többi nyelvben, de saját írásunk is, mint az írástörténet meghatározó elsője, jelképrendszerünk meghatározója. Sőt a kézművesség, a legkorábbi fémművesség, valamint a földművelés és állattenyésztése sikeressége miatt egyenesen Kárpát-medencébe gyökérző népnek tarthatjuk magunkat, egyetemes névvel: magyaroknak, akiknek régészeti szinten megragadható elődei az emberiség kultúrájának kifejlesztői és elterjesztői voltak, mégpedig új európai földművelő területekre elvándorolva az itteni nagy népszaporulat miatt és révén.
Ám a magyarság legértékesebb vívmánya a – legjobban a mai tudományos felfogáshoz hasonlító – gondolkodása, világlátása, lelki tartalma, valamint igazságossága, egyenrangúságon alapuló együttműködése és a mellérendelő szemlélete. Ennek megnyilvánulása a közélete, ahol az irányítók és az irányítottak nem szakadnak kettős – hatalmi és alávetett – kultúrára, mint máshol, legalábbis a középkorban még általánosan ezzel találkozunk, s utána is búvópatakként.
(...)
