Cser Ferenc: Októberi gondolatok*

Magyar vagyok. Magyarnak születtem. Aztán életem során ért hatások, kudarcok, reményvesztés és belső kíváncsiság eredményeként belülről is magyar lettem. Magyar, aki magyar nemzettársaival sorsközösséget vállal – még akkor is, ha élete utolsó szakaszát nem hazájában, hanem idegen földön, önkéntes remeteségben éli le. Magyar, mert fölvállalja a magyar műveltséget, a magyar nép szemléletét és annak megfelelően cselekszik.

Magyar vagyok, és évről évre – immár több évtizede – megilletődve lépek október küszöbére. Október – hazámban az igazi ősz kezdete. Igazi őszé? Nem. Inkább a föltámadásé. Még ha csak remény alakjában is, de azé.

Mert van honnan feltámadni. Vannak halottaink, akikre magyarként emlékezünk, akik példaként állnak előttünk, akik életükkel igazolták igazi magyar voltukat. Akkor is, ha nem a magyar nemzetből származtak. Nem, de vele vállaltak sorsközösséget, érte haltak. Akár golyó, akár kötél által kivégezve, akár a véres csatákban, akár a kevésbé látványos, az alig ismert, de még véresebb megtorlásban. Vagy a későbbi időkben, csupán csak a megtorló megaláztatást elviselve.

Október 6. A magyar történelem gyásznapja. Ekkor végeztette ki Aradon Julius Jacob von Haynau tábornok, a Ferenc Jóska által a magyar szabadságharc leverésére kinevezett hóhér, a Brescia-i hiéna az elbukott szabadságharc 13 főtisztjét. Haynau 'megtisztelő' jelzőjét a néhány hónappal korábban levert olasz forradalomban betöltött 'dicső' szerepéért kapta, ahol is kegyetlenül és kíméletlenül végeztetett ki mindenkit, aki az osztrák császári önkény ellen bármit is tett, vagy szólt.

Hiéna és hóhér. Zsidó asszony és osztrák báró 7. törvénytelen gyermeke, aki anyja körében nevelkedett és annak kultúrájában élve vallotta az erő, a megfélemlítés politikáját és vetett be minden lehetséges módszert az általa ellenségnek tekintettek megalázásába, megfélemlítésébe. Sértett hiúságában, hogy nem neki sikerült a magyar lázadást eltaposnia, hanem a seregek zöme az orosz haderőnél tette le a fegyvert, a magyar szabadságharcban a hajdani osztrák hadseregből kilépett és a magyar haderőhöz csatlakozó tiszteket példás kegyetlenséggel és kíméletlenséggel küldte a halálba.

Pásztor Emil 1979-es munkájában, A tizenötödik aradi vértanúban írja, hogy Haynau a kivégeztetést már augusztusban elkezdte, amikor "először Ormai (Auffenberg) Norbert (...) honvéd ezredest akasztatta fel hirtelen haragjában". Ormait 1849. augusztus 22-én végezték ki, ugyancsak Aradon. Azt követően, 1849. október 6.-án 13 főtisztet, – Pásztor Emil szerint egy altábornagyot, tizenegy vezérőrnagyot és egy ezredest – végeztetett ki. A tizenhármak közül egyedül Kiss Ernő viselt altábornagyi rangot, és Lázár Vilmos volt csupán ezredes (mindketten részben örmény származásúak voltak). Néhányukat kegyelemképpen golyó általi, többségüket azonban a megalázó kötél általi halálla sújtva.

Az osztrák császári haditörvényszék Arad várában 1849. szeptember 26-án született ítélete egy részét idézem:

Ítélet

melyet a magas császári királyi hadsereg-főparancsnokság parancsára összeállított megesketett teljes haditörvényszék az alább megnevezett vádlott urak, a magyar lázadó hadsereg főnökei ügyében egyhangúlag hozott

1. Aulich Lajos, aki Pozsonyban, Magyarországon született, ötvenhét éves, katolikus vallású, nőtlen, 1812-ben hadapródként lépett be a Sándor császár gyalogezredbe, legutóbb alezredes ugyanebben az ezredben;

2. Török Ignác, aki Gödöllőn, Pest megyében, Magyarországon született, ötvennégy éves, katolikus vallású, nőtlen, alezredes a császári királyi utászkarban, és legutóbb Komárom várának helyi erődítési igazgatója;

3. Láhner György, aki Besztercebányán, Zólyom megyében, Magyarországon született, ötvenhárom éves, katolikus vallású, nős, egy gyermek apja, legutóbb őrnagy és a III. zászlóalj parancsnoka a császári királyi gróf Gyulay Ferenc gyalogezredben;

4. Schweidel József, aki Zomborban, Bács megyében, Magyarországon született, ötvenhárom éves, katolikus vallású, nős, öt gyermek apja, legutóbb őrnagy a 4. Sándor orosz nagyherceg huszárezredben;

5. Poelt von Poeltenberg Ernő, aki Bécsben, Ausztriában született, harmincöt éves, katolikus vallású, nős, három gyermek apja, legutóbb kapitány és századparancsnok a 4. Sándor orosz nagyherceg huszárezredben;

6. Nagysándor József, aki Nagyváradon, Bihar megyében, Magyarországon született, negyvenöt éves, katolikus vallású, nőtlen, kapitány és századparancsnok az 5. huszárezredben, 1847 óta nyugállományban;

7. Knezić Károly, aki Veliki Grđevacon, a varasdszentgyörgyi határőrezred területén született, negyvenegy éves, katolikus vallású, nős, két gyermek apja, legutóbb százados a 34. Porosz herceg sorgyalogezredben;

8. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, aki Ilbenstadtban, Hessen nagyhercegségben született, harmincéves, lutheránus vallású, nős, legutóbb százados a 31. gróf Leiningen sorgyalogezredben;

9. Dessewffy Arisztid, aki Csákányban, Abaújvár megyében, Magyarországon született, negyvenhét éves, evangélikus vallású, nős, korábban kapitány és századparancsnok a gróf Radetzky huszárezredben, 1839 óta nyugállományban;

10. Damjanich János, aki Stazán, a 2. báni határőrezred területén született, negyvenöt éves, görög nem egyesült vallású, nős, gyermektelen, legutóbb százados és egy gránátosszázad parancsnoka a 61. Rukawina sorgyalogezredben;

11. Lázár Vilmos, aki Nagybecskereken, a Bánságban született, harmincnégy éves, katolikus vallású, nős, három gyermek apja, hadnagyi rangjáról a 34. gyalogezredben 1843-ban tiszti jellegének megtartása nélkül leköszönt.

Mindezek a vádlott urak a velük szemben folytatott hadbírósági vizsgálat során a megállapított tényállást elismerték, hogy ellentétben a császári királyi hadseregbe való belépésükkor tett esküjükkel, illetve Lázár vádlott esetében a szolgálatból való kilépéskor kiállított kötelezvénnyel, hogy törvényes császárának és királyának csapatai ellen harcolni nem fog…

Kiss Ernő és Vécsey Károly ellen külön per folyt, annak ítélete itt nem szerepel.

Az aradi vértanúk kivégzése napján, október 6-án vetettek véget Batthyány Lajos miniszterelnök életének is, Pesten. Holott az osztrákok által Magyarországra küldött haderő megjelenésekor lemondott miniszterelnöki tisztségéről, így Ferenc Jóskával szembeni felségárulásról aztán végleg nem lehetett szó. Mégis.

A Vértanúk könyve című 2007-es kiadvány szerint Pesten a szabadságharcnak kétszer annyi mártírja volt, mint Aradon. (Pesten több mint harminc embert végeztek ki 1848-50 között, ugyanebben az időszakban Pozsonyban tizenkettő, Kőszegen pedig nyolc mártírja volt a magyar küzdelemnek.)

Az aradi megtorlás azonban nem ért véget a tizenhármak kivégzésével. 1849. október 25-én Kazinczy Lajos ezredest lőtték agyon az aradi vár északkeleti kapuja melletti sáncban. Az ő ügyét Pásztor szerint valószínűleg azért különítette el Haynau a tizenhármakétól, mert Kazinczy csak Világos után tizenkét nappal tette le a fegyvert.

Az osztrák Ludwig Hauk a bécsi forradalom egyik résztvevője volt a 16.-nak tekintett vértanú, aki leszerelt császári tisztként a mozgalom katonai védelmében is szerepet vállalt, de a magyar szabadságharcban is részt vett. 1850. január 31-én a hadbíróság halálra ítélte, majd az ítéletet felterjesztette Pestre, Haynauhoz. Ő február 8-án megerősítette azt.

Hauknak már csak egyetlen esélye volt. A korábbi aradi és pesti kivégzések miatt ugyanis akkora nemzetközi felháborodás támadt, hogy 1849. október vége és 1850. január vége között a halálos ítéletek végrehajtását felfüggesztették. Felix zu Schwarzenberg herceg miniszterelnök ezért azt javasolta Haynaunak, hogy Haukot ítéljék kegyelem útján 20 év várfogságra: ennek a végét már aligha éli meg. Haynau azonban Hermann szerint nem hallgatott Schwarzenbergre. 1850. február 18-án a hadbíróság kihirdette az ítéletet, és 19-én reggel Haukot Aradon felakasztották.

A felségárulás vádja talán az osztrák Hauknál megállta a helyét, de a többi kivégzettnél – különösen az 1848 szeptemberi időszak után passzívvá vált Batthányinál – nem.

Ugyanis Ferenc Jóska, a puccsal eltávolított V. Ferdinánd helyett az osztrák trónra emelt ifjonc, aki Haynaut a magyarok elleni had élére állította, nem volt magyar király. Azzá csakis 1867. június 8-án lett, amikor is a magyarok királlyá koronázták őt, merthogy idegen királyt a magyar haderő nem szolgálhatott és Ferenc Jóska szénája a bajorok és olaszok elleni hadakozásban akkorra nagyon rosszul állt, szüksége lett a magyar támogatásra. A megvetett magyarokéra. Ezt szolgálta a Kiegyezés.

Az ítélet tehát hamis, hiszen az elítélt tisztek nem a törvényes királyuk csapatai ellen harcoltak. Jelačić bárót még V. Ferdinánd nevében az őt befolyásoló Metternich herceg küldette a magyarok függetlenségi mozgalmának leverésére – és ez a haderő szenvedett Pákozdnál megsemmisítő vereséget a frissen összetrombitált magyar haderőtől. Elsősorban a prágai tüzérek mesteri lövései eredményeként.

Az osztrák katonai beavatkozás már önmagában is kérdéses volt, hiszen 1848 áprilisában Ferdinánd aláírta a magyar ügyek egy részének az osztrákokétól való függetlenedését. Metternich haragját föltehetően az váltotta ki, hogy Kossuth önálló magyar pénzt – kossuth-bankó – vezetett be és ez a császárság pénzügyeit kézben tartó és azáltal politikai szerephez jutott bankárkaszt tagjainak nagyon nem tetszhetett.

Haynau nem sokkal élte túl a magyarokon alkalmazott megtorlást. 1853-ban egy fogadáson elájult és úgymond, meghalt. A nemzeti emlékezet szerint azonban nem, a boncolásánál derült ki, hogy még él – de azt már nem élte túl. Magyarországon a hadsereg éléről való eltávolítását követően, amikor a barbarizmusáért kapott hálapénzen Magyarországon vett birtokairól idegen földre látogatott, több helyen is atrocitások érték. Pl. Londonban a munkások megdobálták, megverték őt. A magyarok átka érvényesült – mondhatták akkoriban.

Ahogy Ferenc Jóska utódai is megszenvedték a magyar átkot. Lista van arról, hogy 13 Habsburg miként szenvedett el váratlan halált – utolsónak 1914-ben a trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége – merthogy Ferenc Jóskát sújtotta a magyarok átka!

A Haynau által levezényelt brutális megtorlástól, az annak csak a leglátványosabb, legigazságtalanabb részét képező aradi akasztófáktól hosszú út vezetett a másik októberi eseményhez, az 1956-os felkelés, szabadságharc és forradalom leveréséhez. Az azt követő megtorlás célja és brutalitása megint csak ugyanazt a célt szolgálta, amit Haynau is vallott: egy életre elvenni a magyarok kedvét a lázadástól.

Az 1956-os forradalom leverését is Haynau barbár megtorlásához hasonlóan kegyetlen, igazságtalan és brutális tömeges megtorlás követte. Láthatóan, az egy évszázaddal későbbi elnyomó rendszernek sem sikerült elvenni még a magyarok kedvét attól, hogy tüntessenek az elnyomás ellen, és amikor fegyverrel igyekeztek megtorolni a lázadást, ne forduljanak maguk is fegyverrel az elnyomók ellen.

Az oroszok most nem a puccsal hatalomra segített osztrák császár, hanem az ugyancsak kétes legitimitású magyarországi kommunista hóhérok hívására tértek vissza az országba, hogy kicsorbult tekintélyüket helyreállítandó, a lehető legbrutálisabb vérengzéssel segítsék vissza a hatalomba helytartóikat, a 'haladó' kommunista gyilkosokat. Kádár nem volt katona, nem volt hadvezér, de mint a politikai hatalom abszolút birtokosa semmivel sem megfontoltabban oszttatta a halált bíráival, mint ahogy Haynau tette egy évszázaddal korábban. Csak hát közben a 'technika' fejlődött és az uralmi kör és eszmeiség is más színt öltött.

A vád most nem felségárulás volt, hanem a szocialista államrend elleni lázadás, az államrend megdöntésére tett kísérlet. Ráadásul bűnszövetkezetben végrehajtva.

A vád abszurditására számtalan példa felhozható, elég csak Mansfeld Péterre, a 16 éves vádlottra gondolni, akit ezzel az indokkal végeztek ki a 18. születésnapját követően sürgősséggel.

Megfélemlíteni! Kommunista eszme alapján, a proletárdiktatúra öklével sújtani mindenkire, akinek ellenvéleménye volt – akár kimondta, akár csak feltételezhető volt róla, hogy kimondaná.

Az idő azonban halad, akár akarjuk, akár nem és Kádárt is elérte Haynau végzete.

Belebolondult tettei következtében – de nem a magyar nép ellen, hanem hajdani párttársa elleni ítélet következményeibe. Még megadatott neki az a bűnhődés, hogy látnia kellett, ahogy a brutálisan megteremtett, aztán a mézesmadzagot lobogtató enyhüléssel folytatott hatalom és rend miként omlik össze alig negyven évvel a megteremtetése után.

Csakhogy a kommunista nem vész el, legfeljebb átalakul. Még két évtized sem telt el és a kádári utódok hatalmáról kiderült, hogy a felszíni váz kivételével minden maradt a régi gyakorlat szerint. Megmaradt a végtelen hazudozás, a félrevezetés, és a magyar nép 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára emlékezvén ismét lázadni kezdett. Gyurcsány pedig megint csak a hagyományos eszközhöz nyúlt: brutális fellépés és a lázadás elfojtását követően koncepciós sorozat-ítélkezés, megfélemlítő jelleggel. Az 56-os forradalmat önfeledten ünneplő tömeget lovasrendőr rohammal, kardlapozással szétverettette, és válogatás nélkül lövettetett az utcán lévő emberekre. Igaz, gumilövedékkel, de sokszor fejmagasságban, célzottan. Aztán válogatás nélkül összefogdosott embereket megalázóan büntetették, lemeztelenítve verették meg, majd küldték rögtönítélő bíróság elé, ahol sorozatban mondták ki a később zömmel visszavont fegyházbüntetéseket. A jog eleven és nyilvánvaló megcsúfolása volt ez a törvényesnek kikiáltott eljárás.

Ennek a koncepciós bíráskodásnak, pedig még későbbi példája, ahogy Budaházy Györgyöt és a neki tulajdonított Magyarok Nyilai mozgalmat vonták büntetőeljárás alá.

A bírósági eljárás alapját az időközben Amerikában feldobott 'terrorista' vád abszurditása jelentette. Most, ha valakire rásütik, hogy terrorista, különösen, ha az antiszemita jelzővel kombináltan, rasszista terrorista, ez a vád nem igényel bizonyítást, ez szinte automatikusan vonzza a büntető ítéletet. Bizonyíték? Hát, a terrorelhárítás titkosított adatai szerint, bizonyára.

Az ember azt hinné, hogy manapság van igazságszolgáltatás, és azért a politikai vezérlés egy hatalmi rend váltásával már nem érvényesül. Mostanra viszont bebizonyosodott, hogy igenis, érvényesül!

Hiába van ma Magyarországon olyan hatalmi rend, ami a nevében a nemzeti jelzőt felvállalja, a hatalomgyakorlás lényegét jelentő tekintély-elv tovább él, és a jelenlegi hatalom számára egy levitézlett, korábbi hatalom elleni lázadás is ugyanolyan veszélyes, mintha az a sajátja ellen történne. Ezért a koncepciós ítélkezés, a Haynau-Rákosi-Kádár-féle stigmatizáció és felfogás ma is tovább él.

A magyar nemzet, ahová születtem, aminek szellemét felnőtt koromra felfogtam, és ami magyarrá tette belsőmet is, most ismételten tiltakozik: ezt nem! Ez nem a magyar eszmeiség, ez nem az a befogadó szellem, amit a magyar műveltség évszázadokon keresztül kinyilvánított! Ez egy hatalmi elit erőpolitikája – és ebben a vonatkozásban, úgy látszik, teljesen mindegy, hogy milyen eszmeiséget tűz a hatalom a zászlajára. Büntet. Megfélemlít. Ítél és ítéltet. Merthogy nem a magyar műveltséget követi, az kiabál.

A 167 évvel ezelőtti példátlan kíméletlen, igazságtalan és félelemkeltést szolgáló ítélkezés még ma is a hatalom gyakorlatához tartozik. Gyásznapunkon emlékezzünk továbbra is a megfélemlítés céljával kivégzettekre:

Aulich Lajosra, Damjanich Jánosra, Dessewffy Arisztidre, Kiss Ernőre, Knezich Károlyra,

Lahner Györgyre, Lázár Vilmosra, Leiningen-Westerburg Károlyra, Nagysándor Józsefre, Pöltenberg Ernőre, Schweidel Józsefre, Török Ignácra, Vécsey Károlyra.

Emlékezzünk a Pesten kivégzett Batthányi Lajosra, a korábban és később Aradon kivégzett

Ormai (Auffenberg) Norbertre, Kazinczy Lajosra és Ludwig Haukra.

Ők méltó példát nyújtottak hazaszeretetre, bátorságra, nemzetünk iránti elkötelezettségükre és amiért életüket is áldozták. Emlékezzünk még Arany János szavaira is, akit 1853-ban a még mindig nem magyar király, Ferenc Jóska Magyarországra történő látogatása alkalmából a császárt éltető vers megírására szólítottak fel, és aki az akkori terror, megfélemlítés légkörében a Velszi bárdokban így üzent az uralkodónak:

Ha! Ha! Mi zúg! … mi éji dal

London utcáin ez!

Felköttetem a lord-majort,

Ha bosszant bármi nesz.

Áll néma csend: légy szárnya bent,

se künn, nem hallatik

"Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik.”

Ha! Ha! Elő síp, dob zene!

Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

A velszi lakoma ...

De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanuk dalát.

Hiába rukkol elő a mai hatalom az általa megkívánt rend fönntarthatósága érdekében megtorló ítéletekkel – terrorizmus vádját vonva a tiltakozó fejére – nem szabad félnünk. Nem szabad behúznunk fülünket-farkunkat, hanem az igazságot bátran kell hirdetnünk, azért ki kell állnunk, mert ez elemi érdekünk. Ferenc Jóska, Rákosi, Kádár, Gyurcsány, vagy Orbán? Abból a szempontból mindegy, ha a maga rendjét akarja ránk kényszeríteni: nem szabad eltűrnünk!

Magyarnak születtem, magyar a műveltségem és magyarként állok ki a magyarság igaza mellett. És ha kell, hangosan éneklem az igazságot. Már csak azért is, hogy ne legyen még több vértanú.

Erre szólítom fel tisztelt hallgatóimat is.

Isten óvja Magyarországot és a magyar nemzetet!

Elhangzott a Trianon társaság megemlékezésén, 7 éve, Sydneyben.