Czigány Edit: Hogyan készül a „Nagy Ő”?

(Szigorúan csak nőknek, mert a férfiaknak nincs „Nagy Ő-jük”, legfeljebb „Háremük”.)

Az étellel kapcsolatban felvállaljuk, hogy odavagyunk érte, képesek vagyunk reggeltől estig beszélni róla, de a szex mocskos dolog, alig ejtünk szót róla, nevetünk rajta, ahelyett, hogy tiszteletben tartanánk, mint életünk elsődleges mozgatórugóját.

Általánosságban elmondható, hogy ahol a kultúrkör, és a vallás jobban támogatja a szexuális szabadságot, esetleg az éghajlat naposabb, melegebb, ott az embereknek valószínűleg lazább a szexualitáshoz való hozzáállásuk, mind a párbeszéd, mind a tettek szintjén.

Nincs megfelelő szókészletünk a szexszel kapcsolatban, hiába ömlik ránk a reklámokból, és még sorolhatnánk, hány helyről, de abban a pillanatban, hogy az egyén szexualitása, vágyai, igényei, elakadásai kerülnek szóba, azonnal teljes blokk következik.

Az internet nagy változást hozott az ismerkedés terén, de komoly problémát okoz a felszínesség, az álprofil. Az idősebbek szexuális élete egyenesen tabunak számít. A vágyképzési folyamat „chaten” keresztül is el tud indulni, ez önmagában nem rossz dolog. De van egy pont, ahol személyesen is találkozni kellene.

Nemzetközi kutatásban fontos kérdés, hogy hogyan állunk a szexuális önazonosság terén.

A magyarországi válaszadók 80.5 százaléka állította, hogy heteroszexuális, 4 százaléka, hogy meleg/leszbikus, 20 százalék jelezte, hogy nem szigorúan heteroszexuális.

De vajon mennyire vagyunk őszinték egymáshoz és önmagunkhoz?

Mi a problémája a pszichológiának azzal, ha valaki hisz az igaz szerelemben, a „Nagy Ő”-ben, és az eleve elrendelt kapcsolatokban? Miért baj az, ha idealisták, romantikusak vagyunk?

Az ideális párkapcsolatról alkotott képünk a szülői mintákból, a saját, családban betöltött szerepünkből és a csecsemőkori kötődési módunkból tevődik össze (utóbbi kétféle lehet: biztonságos és bizonytalan).

A kutatások szerint, azok az emberek, akik a szerelmi életüket sorsszerűnek, eleve elrendeltnek tartják, az élet más területeiről is hasonlóan gondolkodnak.

Az életük alakulását, körülményeit inkább elfogadják.

Párkapcsolataikat vagy tökéletesnek, vagy menthetetlenül rossznak gondolják. A normális konfliktusokat nehezen kezelik, kevésbé hajlandóak dolgozni a kapcsolaton, ha sorsszerűnek látják.

A párkeresésben is hátráltat ez a szemléletmód. Több lehetséges párkapcsolatnak azért nem adnak esélyt az emberek, mert a hiedelmeik szerint ezzel nem az emberre fókuszálnak, hanem a külsőségekre, gesztusokra.

És nem is köteleződnek el teljesen, mert ott bujkál bennük a hátsó gondolat, hogy létezik jobb, a „Tökéletes, Nagy Ő”.

Ha hiszünk az „igaziban”, akkor szándékosan vakok lehetünk.

Egyre többet áldozunk fel önmagunkból, mert attól rettegünk, hogy a kapcsolattal együtt kidobjuk az esélyünket is a valódi boldogságra.

Tévképzet, hogy az igaziért kötelező valamennyit szenvedni, az igazi szerelemnek része az áldozat, a dráma.

Mi van az igazi helyett?

A sikeres, boldog kapcsolatokban élő embereket inkább a „fejlődő szemléletmód” jellemzi.

Hisznek abban, hogy a változás normális, pozitív és szükséges. Hatékonyabban, és könnyebben küzdenek meg a felbukkanó problémákkal, összességében elégedettebbek szerelmi és szexuális életükkel.

Ha probléma van, érdemes elindítani az önismeret belső munkáját, és tudatosítani a téves hiedelmeket. Az „igazi” helyett a saját értékrendünket megismerni. Mi tesz boldoggá? Mire van szükségem ahhoz, hogy szeretve érezzem magam? Milyen morális értékeket tartok fontosnak? Mit tudok adni a partneremnek?

Nehéz elengedni az igazi, a tökéletes társ gondolatát, és elfogadni a felelősség súlyát, hogy saját döntéseink határozzák meg életünk egy részét. Viszont megtapasztaljuk a szabadságot, az én-erőt és a magabiztosságot.