Czigány Edit: A Zöldszemű Szörny

Féltékenynek lenni nem korszerű. A mai napig vitatott kérdés a pszichológusok és a filozófusok között is, hogy milyen alapvető érzelmekből, gondolatokból, attitűdökből áll a féltékenység.

Meglehetősen komplikált érzelem. Énünknek olyan sötét, kicsinyes, birtokló, felügyelő oldalával szembesít, amelytől joggal hőkölünk vissza.

Szükség van hozzá három emberre:

1. a féltékenyre – akiben a féltékenység (veszélyérzet, veszteségérzet és sértettség) támad

2. a „féltett”-re – akit a féltékeny a magáénak szeretne tudni (birtokolni, kisajátítani), de ő mások iránt is – vélt vagy valós – vonzalmat mutat (vagy mutathat)

3. a vetélytársra – aki a „féltett” kifelé irányuló vonzalmának vélt vagy valós alanya, a veszteségérzetnek és sértettségnek szintén táplálója.

Máris bonyolult az egész.

Ráadásul az érzés milyenségét sem könnyű kitapogatni. Van benne harag (időnként gyilkos, pusztító harag), kétségbeesés, veszteségérzés, és valami JOGOSULTSÁGÉRZÉS!

Csak olyan valakinek a cselekedetei vagy vágyai miatt érzünk féltékenységet, akiről feltételezzük, hogy valamilyen értelemben a MIENK, nekünk tartozik.

Ez az, ami megkülönbözteti az irigységtől.

Például: Őrülten irigykedhetünk X. Y. híres amerikai színész szép feleségére, de féltékenyek nem lehetünk rá, hiszen józan ésszel nem gondolhatjuk, hogy minket illetne meg X.Y. feleségének vonzalma és szexuális hűsége.

Sok filozófus egyetért azzal, hogy a féltékenység – Kristján Kristjánsson kifejezésével élve – az „érdemalapú” érzelmek közé tartozik.

Kristjánsson szerint: „Aki féltékenységet érez romantikus és szexuális viszonyaiban, az elfeledkezik arról, hogy a szerelmet nem tudjuk az akaratunkkal befolyásolni, a szexuális vonzalmat pedig nem lehet kiérdemelni. Csak akkor ébredhet fel bennünk, ha úgy érezzük, hogy olyasvalamit kap meg a másik, ami nekünk jár.

Persze igazunk is lehet a testvérféltékenység esetében, ha úgy érezzük, hogy valami olyasmit kap meg a másik, ha az anya aránytalanul több figyelmet szentel a kicsinek, és a diák is jogosan érezheti ezt azon társaival szemben, akikkel a tanára kivételezik. Ilyen esetben a féltékenység az igazságérzet megnyilvánulása, hogy nem kapunk egyenlő bánásmódot.”

A szexuális féltékenység sohasem lehet jogos. Érezhetünk haragot, amiért a másik megszegte a monogám szerződésünkre vonatkozó „szerződésünket”, de sohasem érezhetjük, hogy minderre csak mi lennénk jogosultak.

Ez a gondolat teszi a féltékenységet korszerűtlenné, olyan letűnt világ ölt benne testet, amelyben az emberek (különösen a férfiak) a másik ember (különösképpen a nők) teljes szexuális létezésének birtoklására és felügyeletére jogot formálhattak.

Természetesen épp olyan pusztító és frusztráló érzés marad akkor is, ha nem indokolt.

De amikor két ember fontos kérdésekben igyekszik összehangolni életét, amilyen az érzelmi és szexuális monogámia (kizárólagosság), akkor nemcsak a másik érzéseire vagyunk tekintettel, hanem annak indokoltságára, megalapozottságára is.

Ha a féltékenység nem indokolt, akkor nem lesz más, mint erőszakos nyomásgyakorlás.

El kell fogadnunk, hogy a féltékenység sohasem jogos?

Esther Perel írja: akár jól is eshet a másiknak, mert azt üzeni, hogy fontos vagy nekem, összetartozunk, és ebben a viszonyban ketten vagyunk.

A szerelemféltésben megbúvó kétségbeesés oka talán az, hogy az a meleg fénysugár, amit eddig a másik szerelme és vonzalma ránk vetített, másra vetül, mi pedig ott maradunk a hidegben, annak a kínzó kétségével, hogy akkor szerethetők és kívánhatók vagyunk-e egyáltalán.

Felmerül a kérdés: hogy e nélkül a kitettség nélkül vajon mi a célja és értelme akár a romantikus, akár bármilyen emberi viszonyainknak?