Czigány Edit: Háború után – örömkönnyekkel
Végül is életben maradtunk. Haza kerültünk.
Csak a katonaapa nem tért haza, mert orosz fogságba esett pár évre, ám ő is életben maradt.
Megindult az élet.
Az iskolai szüneteket a nagyszülőknél, kisvárosban, kertes családi házban töltöttem. Volt kiskutya, kismacska, kiskert, nehéz, hőséges hónapok, élvezetes – nyakig sáros – esti locsolások, munkás, kerti tevékenységek, hosszú cipekedések a szőlőből hazáig.
De REND volt. Időben vetettek, metszettek, kacsoltak, kötöztek, horoltak, nyitottak, permeteztek, trágyáztak, gazoltak, szüreteltek, cseresznyét szedtek, hagymát tapostattak (hogy ne magozzon fel, hanem a feje nőjön), uborkát kovászoltak, befőztek, állatokat láttak el.
Még a macskákat is „fel kellett dobni” a padlásra, éjjelre, hogy ne verekedjenek, ne sérüljenek.
Nagyapa a kertben és a szőlőben tartott rendet. Néha – azon a vidéken fatartónak hívott – fáskamrában rakodott. Fát vágott, vagy a fűrész fogait élezte.
Ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő akarta, elkezdte csikorgatni haláláig hiánytalanul meglévő gyöngysor-fogát, és olyan kacifántosan káromkodott, hogy nagyanyán nem győzte leimádkozni Szent Antalnál, vagy a szentkúti búcsúban.
A nyári, vasárnapi ebédek alkalmával, a teraszon a húsleveshez – csak vasárnap volt hús! – járt az ebédhez a kertben termett, csípős cseresznyepaprika.
Nagyapa lekanyarintott egy darabot belőle, és a leves előtt, minden nélkül, bekapta.
Rágta a gyöngysor fogával, a halántékán verejtékcseppek indultak, kivörösödött. Érezni lehetett a levegőben a paprika jellegzetes, méregerős illatát.
Mi, gyerekek szinte kéjes kábulatban kérdeztük a rituális előkóstolót, hogy: „na, milyen?”
Mire nagyapa verejtékezve, de arcizom-rándulás nélkül felelte, hogy „olyan, mint a fű”.
Máskor meg, ha mi, gyerekek nem ettük meg az ebédet, és nagyanya ajánlott valami egyebet, akkor nagyapa rászólt, hogy csak akkor adj enni nekik, ha „Ave Máriát kiabálnak!”. Nincs válogatás!
Ha valami kifogyóban volt a kamrában, és az utolsó darabot tálalta fel nagyanyám, megjegyezte, hogy „az utolsó tehén az ólból”.
Mivel soha nem volt tehenünk, mindenki rögtön értette, hogy arra a valamire egy darabig nem számíthatunk.
A téli szünetben, a kis vaskályhával fűtött, meleg szobában, az alkonyati homályban, amíg Nagyapa mesélt, mi a lángok s a parázs színjátékát bámultuk a falon.
Nagyapa az ausztriai kalandban nem vett részt, itthon maradt. A kisvárosban őrizte a házat, ameddig tudta.
Átjárt a szomszédba, ahol „imakönyvvel és kulccsal” jósolta meg a szomszédasszony, hogy életben vannak az elmenekült családtagok, vagyis mi.
De csak eljött az az idő, amikor a frontvonal közeledtével az orosz katonák bekvártélyozták magukat a kisvárosba. Természetesen a kis kertes családi házunkba is.
Az öreg a befőtteket, termést, élelmiszert, amennyit tudott és lehetett, beásta a pincébe a szén alá. Meg is menekült valamennyi, ebből éltünk hazatértünkkor.
A szép szobákba lovakat kötöttek, ittak, dorbézoltak, kurváztak, verték a zongorát.
Az öreget vagy kizárták a bulikból, vagy ő tartotta bölcsen távol magát az életveszélyes vigadozástól.
Néha este, az utcáról lesett be a redőny résein át, hogy mit művelnek. Hát nem elkapta az orosz járőr, hogy mit leselkedik az orosz tisztek szállásán?!
Alig tudta kimagyarázni, hogy a saját háza ablakán nézett be.
A szomszédok, és a dorbézoló, részeg orosz tiszt igazolta, hogy valóban ő a gazda, mire elengedték.
Egy idő után nem tűrhette a ház egyre kíméletlenebb tönkretételét, és egy frontváltáskori szünetben leszedte az utcai ablaktáblákat, behordott a szobába homokot, téglatörmeléket, sittet, és amikor jött az újabb házfoglaló banda, mutogatta, hogy: „bomba, kaput!”
Azok meg el is hitték, hiába nem volt belövés a falon.
Így aztán kihúzta a front elvonulásáig, a család visszatértéig.
A megérkezés egy álom volt. Szép ősz fogadott, a ház viszonylag épségben megmaradt.
Nagyapa épp nem volt otthon, a jós szomszédasszony engedett be bennünket, a két kert közötti, titkos átjárón, ami a meglazított, kivehető deszkapalánkot jelentette.
A verandán hatalmas ruháskosarakban illatozott a leszüretelt őszibarack, szőlő.
Az öreg is hazajött, lett nagy sírás-rívás, hullottak az örömkönnyek.
Remények és kétségek közt vártuk a talpraállás, no meg a bizonytalan jövő éveit.
