Czigány Edit: Háborús kirándulás
Nem tudni, mi ütött anyámba, meg az anyai nagyanyámba, amikor 1944-ben elkísérték Feldkirchenbe apámat – aki, hazafias kötelességét teljesítve, engedelmesen bevonult a hadba hívó katonai parancsra. Anyám a két gyerekkel – a kilencéves bátyámmal, és velem, a háromévessel –, indult útnak, valamint már húgommal várandósan.
De nemcsak ők követték el ezt az őrültséget, hanem mások is, mert egy egész kis kolónia lakott együtt a feldkircheni paplakban berendezett tiszti szálláson.
Nem hihették, hogy kellemes piknikre ruccannak át a szomszédba, naivitásról szó sem lehetett, hiszen a szülők hat-hét évesen megélték már az első világháborút is. Emigrálni sem akartak, hiszen visszajöttek, igaz, csak akkor, amikor apám egységét továbbvezényelték Oroszországba.
Feldkirchenben akkor nem volt front, csak csendes hátország. A paplakban békésen folyt az élet. Az istállókban tehenek kérődztek, a szénapadláson kiscicák születtek. A gyerekek bandába szerveződve, együtt kerestek maguknak szórakozást.
Négykézlábra ereszkedtünk a tehénállások közti átjárón, mert a tehén – a marjáig érő deszkaállás fölött –, ki tudta nyújtani a nyakát, és a busa fejével épp elérte volna a törpehad kobakját.
Az átjárón túl, a tehenek faránál már felálltunk, és futottunk a szénapadlásra vezető létrához, cicanézőbe.
Máskor a falu körül elterülő nagy réten – két csapatra oszolva – keresgéltük a bábakalácsot, a zsákmánnyal pedig felmásztunk egy magas, üres szérű padlására, ott két sorba leraktuk a fejecskéket, és megszámoltuk. Az a csapat győzött, amelyik többet tudott begyűjteni.
Én is állandóan a sarkukban voltam. A nagyobbak persze – új kalandot keresve –, sietve távoztak a szérű padlásáról, engem meg egyedül hagytak az igen ritka fokú létrával. Felfelé viszonylag könnyebb volt felkapaszkodni, mint lefelé szembenézni az ötméteres mélységgel. A létra tetején sírdogáltam, amíg nagyanyám rám nem talált.
A házvezetőnő kedvesen megengedte, hogy néha a paplak konyhájában tanyázzam. Varázslatos dolgokat lehetett ott látni.
A téglából rakott csikótűzhely langyos edénytároló üregében frissen kikelt kiscsibék szárítkoztak. Néha kis-nyuszikat cumiztattunk, mert az anyjuk nem szoptatta őket.
Máskor a kis patakban konzervdobozból készült, kis, drótfüles vödörrel halásztunk. A kis snecik körbe úszkáltak benne, és véres lett a víz az éles, bontott perem által felsértett testüktől.
Az idill mellett a háborúra csak az emlékeztetett, hogy néha messze, a napsütötte égbolton ezüstösen csillogó repülőgépek fekete füst-kondenzcsíkot húztak meredeken lefelé, miután eltalálták őket.
Na, a hazaút rémálom volt. A családok elváltak, elbúcsúztak a továbbvezényelt katonáktól, és mi megvert seregként, echós szekerek után gyalogolva – a szekerek csak a csomagokat vitték – tettük meg az utat vissza, Magyarországra.
Nem tudom, mit ettünk és hány napig tartott az egész. Ősz volt, szőlőlopásra emlékszem, meg a hideg esőre, amint az anyám hátán ázok, rémült éjszakákra pajtákban a földön, ahol már orosz katonák csörtettek elemlámpával közöttünk, nőt keresve.
A linzi állomáson végre vonatra ültünk.
Nem sokkal később szőnyegbombázás érte az állomást.
Fülsiketítő vijjogás, minden recsegett, ropogott, a kupé ablakai kifelé törtek – a légnyomás kivitte őket –, mi az ülés alá bújva imádkoztuk a „Most segíts meg, Máriá”-t.
Mikor vége lett, a szerelvény elején és végén égnek álltak a sínek, mintha az újhold sarlóján utaztunk volna a túlvilágra.
Az utazás egyelőre félbe maradt.
A szomszéd vágányon a hadszíntérre utánpótlást szállító vonat is találatot kapott, de a bomba belefulladt a rengeteg cipőfűzőbe és textilkötszerbe.
A hosszú várakozásban, amíg tovább indulhattunk, leszálltunk kicsit mozogni, és a gyerekek elkezdték húzgálni a földből kinövő, érdekes szalagvirág szálait, mígnem a kalauzok üvöltve le nem állították az életveszélyes játékot a fulladt bomba bóbitájával.
Végül is, csodával határos módon, épségben hazaértünk.
A nyolcvanas években az Angliában élő bátyám – Magyarországra hazalátogatván – sűrűn átautózott Ausztrián, és természetesen bejárta háborús élményeink helyszínét. Megígérte, hogy együtt is megnézzük majd Feldkirchent és környékét.
Szép, virágos, üde tavaszi napot fogtunk ki. Gyönyörű, tiszta, rendezett települések füzérén áthaladva, a melki apátságot is útba ejtve, Linz alatt, egy kisvárosban szálltunk meg. A hangulatos, ódon kis szálloda körül virágos parkok, csinos kis házak. Mise után, a templomból kijövő polgárok tereferéltek az utcán. Irigylésre méltó béke és nyugalom áradt. Végül autóval bekalandozva a környéket, eljutottunk Feldkirchenbe.
Döbbenet. Semmi sem volt ismerős. A paplakba is elmentünk. Teljesen idegen udvar és épület. Talán az istálló ajtajában mozdult meg bennem valami halvány ismerősség-érzet. Már nem voltak benne tehenek, más célra használták.
Minden másképp volt.
Az én fejemben egy teljesen más méretű, hangulatú, szerkezetű, színű település és lakóház képe volt elraktározva. Semmi köze nem volt a valóságos földrajzi helyhez.
Egy másik dimenzióban létezett Tudatországban, most már örökre.
Visszafelé a Fertő-tó osztrák oldalán egy festői, tóparti vendéglő teraszán – csodás sült halat majszolva – meredtünk a tó vizének gyöngyház-párás felszínén tovaúszó álomszerű vitorlásokra.
Szártalan bábakalács
„Sok népi hiedelem kötődik e növényhez – például a lovak nyakára kötötték, mert úgy tartották, hogy elmulasztja a fáradtságot. Időjós tulajdonsággal is felruházták: ha becsukódott, eső jött. Zsenge belsejét ették is.“
