Czigány Edit: Halottak napja
A halott elsiratása, a „siratóének” nem más, mint az „életfilm” lejátszása, amely – állítólag – a haldokló előtt lepereg legutolsó pillanataiban.
A siratóasszonyok a koncentráció, a saját, ismétlődő, monoton jajongásuk hatására – egyfajta megváltozott tudatállapotban –, médiumként narrálják végig a halott tulajdonságait, életeseményeit.
A cél a veszteség átélése és elengedése.
A halott életeseményeinek felfalatása a gyászolókkal – látens kani
balizmus –, megszabadító erővel bír. Ki kell mondani, meg kell nevezni a dolgokat, hogy ne legyen csak a miénk. A belső valóság kihányása felszabadít.
Sok kultúrában megtaposták a sírt, vagy táncoltak rajta, hogy vissza ne térjen az elhunyt lelke.
Ez a halott-küldés nem az élők gyalázatos önzése, hanem a tévelygő lélek segítése, hogy hazataláljon, ne bolyongjon a földi vágyak asztrális síkján.
A lélek új hazájába, a túlvilágra való kísérés segédkönyvei a Tibeti, Egyiptomi Halottaskönyv is.
A halotti tor – még az állatölés disznótora is – ennek a maradványa.
Ezért táncolunk a síron Halottak napján.
Takarítás közben óhatatlanul rálépünk, rágyalogolunk a sírra.
Elszáradt növényeket, indákat tépkedünk, sarat söprögetünk.
Új koszorút, friss virágot helyezünk el, imát mondunk, gyertyát gyújtunk.
A tisztaság (takarítás), a szépség (virágok), a fény (gyertya), a spiritualitás (ima) szimbólumaival az Univerzum tulajdonságait ünnepeljük, és – egy pillanatra –, közel kerülünk a Teremtéshez.
2005. nov.
