Czigány Edit: Macskák

Hárman vannak, velem élnek.

A legidősebb Bikfic, vagy Biki, de Tapsi, Tapó névre is hallgat. Az összes nevét ismeri. Sőt, mindnyájan ismerik egymás összes nevét. Onnan tudom, hogy így van, hogy amikor szólítom valamelyiket, mind azt a macskát nézi.

Totya, vagy Cula a legfiatalabb, kis félénk nőstény. Őt az utcán találtam. Egész nap sírt az autók alatt. Este nem bírtam tovább, lementem az utcára, és csak annyit kérdeztem: „Hát te?” És kifutott az autó alól egy kis csúf, „kócos, mosdatlan” cirmos gombolyag.

A mellény-zsebembe tettem, mert akkorácska volt, és még megmentettem egy fészekből kiesett csipogó madarat, visszatettem a fára, csak megtalálja az anyja.

Bevittem a lépcsőházba, a pincém előterébe, leraktam, ahol azonnal el is tűnt a macskák számára – alomként – odakészített homokzsákok között. Én még elmentem a Közértbe venni valamit, és csak visszamenőleg kerestem meg, és vittem fel új zsákmányomat a lakásba.

A harmadik cica Macóka, vagy ha mérges voltam, Maca. Őt legközelebb mutatom be.

Bikfic – egy kora téli napon, november elején került hozzám.

Az őszön ültetett tuját, puszpángot mentünk le a kertbe a szomszédasszonnyal betakarni a korán leesett, nagy hó miatt.

Délután körbepapíroztuk, szalmáztuk, fóliáztuk a friss ültetvényeket.

Korán sötétedett, elmenőben egy szép, hamuszürke macska lapult a kiskölykével a lejárati lépcső alatt.

Az ilyen, „családban lévő”macskákat nem volt szokásom megmenteni, mert reméltem, hogy megtanítják egymást élni. (Szép kis élet, a nagyváros házai között, éhesen bujkálni!) Csak a nyilvánvaló árvákat mentettem, akik napokig sírtak anya nélkül.

Egy-két óra múlva kíváncsi lettem, elmentek-e ismeretlen vackukra.

Azzal az ürüggyel mentem le a kertbe, hogy a kint hagyott seprűt, lapátot elteszem és bezárom a kertajtót.

Amint sejtettem, az anyamacska eltűnt, a kicsi ott reszketett a lépcső alatt, nem mert az anyja után menni a 20 centis hóban.

Felvettem, megsimogattam, megnéztem. Teljesen ép, egészséges, szépséges kiscica remegett a markomban.

Megkérdeztem tőle: „Hát, te itt akarsz megfagyni?” (Mínusz 21 fokos éjszakát jelzett a rádió.) Mire a vállamra hajtotta a fejét, és ezzel eldőlt a sora.

Felvittem a többiekhez. Befogadták. Pár nap után teljes egyetértésben éltünk tovább együtt.

Ugyanúgy elláttam, szeretgettem, dédelgettem őt, mint a többieket, de ő vadóc maradt. Mai napig (12 év óta) problémát jelent ilyen-olyan kezelése során a megfogása, gyógyszer beadása, kosárban utaztatása, stb.

Ragaszkodik, de ritkán adja jelét a szeretetnek, ritkán lehet megsimogatni. Hajnalban picit ő is ott ólálkodik körülöttem, amikor a többiek döfölődéssel, simulással ébresztgetnek.

Sokat szelídült, de soha nem lett kezes macska, mint a többiek.

Talán az anyjától való elszakadást – elszakítást – nem bocsájtotta meg sohasem nekem?