Czigány Edit: Szabálytalan művészetszociológia

Kinek írsz? Kinek festesz? Kinek mesélsz?

Magadnak.

Vagy a pszichiáterednek, ha van, és tudod fizetni.

Hasonlóan szocializált, gondolkodó, képzett emberpéldányok semmitmondó, közhelyes, kínlódó megjegyzéseit gyűjtheted be, ha elég rámenős vagy.

Persze lehet, hogy olyan érdektelen, sekélyes, színvonaltalan magánügy a közölnivalód, hogy örülhetsz a tapintatos, sminkelt, udvariasan csomagolt, lesújtó véleményeknek is.

Ha nem ez a helyzet, akkor viszont embertársaidnak fogalmuk sincs, mit lehetne megkérdezni, vagy mondani ilyen esetben. Nem merik vállalni, hogy ezt vagy azt nem értik, valamit badarságnak, közhelynek tartanak, szép egy metafora, vagy egy sornak a dallama stb. Ilyesmi lenne az értékes kritika, nem a semmitmondó „jó”, vagy „érdekes” szavak.

Ezt nem tanítják, vagy nem jól tanítják az iskolákban. Nem összefoglaló minősítésre van szükség, hanem részletező elemzésre, csámcsogásra. Nem osztályzatot szeretne kapni az elkövető, mint az iskolában, hanem együtt-szórakozást, agy-követést.

A megnyilvánuló, kitárulkozó ember helyzete reménytelen.

Hasonló – a rádiócsillagászat terén –, az emberiség tapogatódzásához, kétségbeesett kísérletéhez, hogy értelmes lényeket, társakat találjon az Univerzumban.

Az esélyek is hasonlóak.