top of page

Czigány Edit: Vadlibák












2009-ben lebontották a kis, 12 lakásos társasházunk melletti, kb. 10 épületből álló együttest, az ún. katonai mosodát. Volt köztük emeletes, földszintes, fészerszerű építmény, de gyárszerű is, magas kéménnyel.

Fiatal korunkban, a pártállamban, az al’j’as szocializmusban – nem kevés malíciával –, mutogattuk a konyhaablakból a gyárkéményt a vendégségbe érkező barátoknak: „íme, hogy minden a dolgozó népé, ez a mi gyárunk”. Akkor is dívott a mocskos hazugság, hogy „minden a népé”, csak éppenséggel egyedül a robot volt a népé, meg a kuss-hallgatás.

Végül is minden elmúlik egyszer.

A saját gyár is, a megszokott, otthonos környezet is, legyen bármilyen ronda.

Az elme csodás manőverekre képes. Az afrikai homoksivatagot, az eszkimó iglut, az oxigénhiányos tibeti fennsíkot, a sártengeres faluvéget, a nagyvárosi gyárkémény tövét is otthonossá képes varázsolni, hogy tulajdonosa túlélje a megszabott létidőt.

Ezen a lebontott, kietlen telken tágas tér keletkezett. A nemzetközi cégtulajdonos még nem döntötte el, mivel fogja megajándékozni a környező lakóépületek rettegő lakóit.

Mekkora irodaház, lakópark éri meg neki a beruházást. A várakozási időben – ígérete ellenére –, nem őrzi, nem gondozza a területet.

Az üresség – univerzális törvény szerint –, valamivel megtelik. A vákuum egyenlő a szivattyúval.

Hajléktalanok ütnek alkalmi tanyát. Tüzelnek, melegednek, majdnem felgyújtják a – talán véletlenül – meghagyott fenyőfasort. Kutyasétáltatók találják meg a kellemesen forgalommentes, nagy területet, nem a járdákon kell kakáltatni a kedvenceket. Az illegális szemétlerakók is felfedezik a gazdátlannak tűnő területet.

Egy szép tavaszi, áprilisi napon barátaim telefonon meghívnak egy vidám, zenés, délutáni pantomim előadásra.

Készülődés közben – szokás szerint – a konyhaablakból kitekintek az ominózus, otthonosan ronda pusztaságra. Furcsa képződményre leszek figyelmes. Barna-fehér, libaalakú kődarab van a porban. Ugyan már! – rámolok tovább –, valami eldobott szemét ölt ilyen alakot. Jártam már így.

A kóbor macskák is rég elköltöztek a lebontott gyár padlásáról, vagy a bontáskor lelték halálukat a törmelék alatt. Itt már nem lakik élőlény.

(A „Nagy Pusztulás” utáni, egyik éjszaka láttam a „Hely Szellemét”, egy karcsú menyétet menekülni a pusztaság porfelhőjéből.)

A libaszerű rajzolat megmozdul. Fejét jobbra-balra mozgatja, figyel. Most már biztos vagyok benne, hogy élőlényt látok, és ez egy vadliba. Fel is áll, és átül egy másik, poros gödörbe.

A telket rissz-rossz drótkerítés és néhol meghagyott téglafal övezi. Viszonylag védett terület a nagyváros forgatagában. A környező utcákban autófolyam, dübörgő villamos, lakótelep.

A vidám, sírósra nevetett pantomim előadás után, még világosban hazaérek.

Konyhaablak-mustra. Egy fekete kutya és a gazdája kóborol a telken.

Egyszer csak két, nagytestű vadliba röppen fel riadtan a porból, és húz fel az égboltnak.

Kimerültek, itt akartak megpihenni.

Nem hagytuk.

33 megtekintés

Yorumlar


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg